Isztray Botond

Mozdulatlan vándorlás

    A Tejút hordozza és szüli a Napot, és a Nap, miközben folytonosan föl-alá siklik a Tejúton, megalkotja és hordozza a Földet, s a Föld magába öleli a Holdat és a várost. Láttam, hogy a felhősorok laza legyezője visszaseperte a város fölé a szétröppenő virágpelyheket. Kék vitorla hasította mélyút árkából friss fénysugár-bohócok szökkentek a tornyokra. Láttam a környező dombok alig észlelhető vonulását és úgy éreztem, hogy e szelíd dombok tölgyfák koszorúzta koponyái csupa-csupa kegyetlen páncélruharész. A város felé indultak megújítani a szúrós izzadságot. Hosszú szekérsorok, szigort tápláló lélekcsatornák kúsztak-tekeredtek a város kapuihoz: halk, de el nem hallgató patakcsacsogás. A sürgető világ. Jöttek a környező falvak jobbágyai fogyhatatlanul, és összevegyültek a városi népséggel. A nagy nap tanúi és szereplői. Az ég köpönyege csattogott városunk felett. Micsoda derű! Harangkongás szíjai fűzték fel a házakat, s mint óriás rózsafüzért lóbálták eldöntött határok között. Botomra támaszkodva róttam az utcákat. Szürke köpenyem kék bélésének rejtekében újra és újra végigsimítottam botomat, kitapogattam göcsörtjeit, ismét és ismét összeszámoltam mind a hetet. Akasztott ember vonaglását láttam a remegő, párás levegőben. Pillanatra kiléptem ebből a világból, és e világidegen látomásban megérezni és megérteni véltem az irányítót. Szelíd zengés könnyű lépéseire támaszkodott, belőle született minden érzékelésem, érzelmem és gondolatom. Feleszméltem. Igen, ma nem vásárra, vidám és trágár és ravaszdi alkudozásra gyülekezett a nép a város főterén. S bár a harangszó kiemelte a tiszta csendet, a falakra mégis dús gyümölcsök, harsány húsok vetített képei tapadtak az emlék többrétegű pókhálófátylát fátyolozva. Már-már valósággá változó pezsgés. Házak és leányok nyíltsága, szívélyessége, megállapodottsága, titka és nyugtalansága. Borospoharak koccantak szemérmesen. Ünneplőruhák díszjelvényei utcahosszat. Kellemetes bódultság terjengését éreztem. Húsvét harmadnapja. A parasztok jóízűen falatoztak a főtérre vezető utcákon álldogáló szekereik szalmájára dőlve, közben csitító szavakat vetettek fel-felnyihogó, kapáló lovaiknak. Dél. Az egyik öregecske parasztember lekecmergett kocsijáról és megindult a főtér irányába. Akadozva, ám biztosan kopogtak léptei. Nyomába szegődtem. A téren az emelvény falaitól védett és fenyegetett sötét diadalív-törmelék, a farakás terpeszkedett. Az öreg odalépett a korlát előtt strázsáló alabárdos őrhöz és köszöntötte. „Adjon Isten, katona úr!” „Adj Isten” – morogta az őr. „Feltámadott az Úr Jézus Krisztus” – mondta ünnepélyesen az öreg, és megbillentette a bajszát. „Mondtam is az asszonynak: örülj, te asszony, majdhogynem jó a mi életünk, megváltott minket a mi Urunk, és itt a tavasz. A mennyország szint egy lépés. Hm.” Az őr elbámult a feje felett, nem válaszolt. „Megváltottak minket!” – az öreg hangja ünnepélyesen csendült. „Örüljünk, örvendezzünk! Hallja hát, katona úr? Ma boldog a világ, mindenki boldog. A jóság biz nem távozhat közülünk, hisz emberek vagyunk, a megbölcsült és megjobbult világ édes testéből alkotott emberek.” Az őr földhöz dörrentette az alabárd nyelét. „A bűnt az ördög szórja a világba. A sötétség egyik angyala” – magyarázta az öreg. „Onnan jő, ahonnan nem is várnánk. Elfüggönyözött barlangok mélyeiből, fagyökerek örvénylő szövevénye alól, és megsúgom kendnek: az asszonyi állat selymes combjai közül. Tilos bizony tudni az asszonyi tudásról. Aztán már nem menekülhetsz! A démonokat kerülni, ez az igaz élet. Az ördög szolgálóit pedig el kell pusztítani. Mondja csak, aztán szép az a leány?” „Aha” – bökte ki az őr. „Gyönyörűséges.” „A városi tanács bizonyára helyesen döntött. Az uraságok értik az igazságot, értik a harc művészetét. A mifajta tudatlan népség jólétét szeretnék megóvni. Szóval szép?” „Az” – mondta az őr és hallgatásba burkolózott. Az öreg paraszt megvakarta a fejét, elmosolyodott, aztán vállat vont és elment. Hirtelenjében – szinte magamnak is váratlanul – ismét kiléptem kicsiny világom képei közül, eloldódva szembefordultam, de nem volt harag szívemben, nem rettentem meg a látottaktól. Bámultam a szekerek százait. „Aki pedig azonosult az elvesztéssel, az elvesztettet már vissza is nyerte” – suttogtam magányomban. „Bár fogadnátok démonaitokat. Benne ő van. Bár fogadnátok, hogy elérhessétek az áhítottat. De ne törjetek rá, ne kövessétek, ne akarjátok soha.” Megfordultam és visszaballagtam a kolostorba.
    A cella ajtaja érdesen megcsikordult, amikor benyitottam. A csikorgás megkavarta a már szinte dermedt fény-árnyék hullámzást a kövek medencéjében, a sudár, sötét inges lány alakja körül. Jobb kezemmel magasra emeltem a lámpást. Kámzsámat hátravetettem. Talizmánkeresztem beleakadt a remegő horgony kötelébe, pillanatnyi egyensúlyt teremtett, majd feltörtek a zuhanás és szakadás előérzetének surrogó zajai.
    „Feltámadott az Úr Jézus Krisztus. Ébren vagyunk” – mondtam, és valóban örültem. A boszorkány felnézett. Higgadt tekintetét végigjártatta rajtam. „Elhiszem, atyám” – mondta közömbösen. „Miért is ne? És aztán? Isten szabadságot adott nekem, és én nem ismerem a feltámadott Krisztust. Nem látom a feltámadottat, semmilyen dolgotokban. Ott kint igen, ott kint mindenhol feltámadt, igen. De bent? És lám, hogy örvendeznek. Hallja-e zümmögő bogaracskáit?” „Te akarod elhitetni velem, hogy nem tudod, mi a bűn?” „Nem, dehogy. Azt nagyon jól tudom. Mit akar tőlem, atyám?” „Erőd mértékéről szóltál, lány. Az ő tavaszuk pedig ősszel van, és az én tavaszom is ősszel van; és a te sorsod az én sorsom, és az én sorsom a te sorsod. Lehet, hogy csupán ezért vagyok itt. Nézni és figyelni. Ez a hely az én helyem” – mondtam. „Milyen okos!” – nevetett fel a lány. „Tőlem akar tán valamit? Ismeretséget a halál ingerlő közelében. Nem gondolja, hogy későn érkezett?” „Talán már jobban ismerjük egymást, semmint gondolnád. Figyelj csak rám! Jézus ilyesforma szavakkal tanította tanítványait: »Én vagyok az út, az igazság és az élet.« Azt mondta ezzel: szóút vagy, igazságban formált élet és élettől túlcsorduló forma. És beszédet mondott ez a Krisztus a szőlőtőről és a szőlővesszőkről. Nem hozhattok gyümölcsöt, ha nem maradtok meg bennem, ha el- és kitévedtek bennem. És ha nem maradtok meg bennem, akkor elszáradtok és kivettettek és tűzre vettettek, és elégtek. Mesélj hát a gyümölcstelen évszakokról! Te boldog leszel az egy és oszthatatlan lángban ellobogva. Én boldog leszek. Itt voltál, itt vagy, és itt leszel. Azután, hogy eljöttem, mondta Krisztus, nem lehet nem tudnotok a bűnről. És aki tudván a bűnről a bűnben lakozik, az Atya ellen van. Aki nem hiszi és szereti a végtelen és foghatatlan Atyát, önmagában önmaga ellen van, elvéti magát, és olyan, mint ama titokzatos vándorvirág, amely megmérgezi a kert többi lakóját, és egyedül marad a sivatag magányába bezárva, és a Nap harsogó nevetése örvénylik fonnyadt múltja körül. Ismerem a magányt, lányom.”
    A boszorkány felállt és odament az ablakhoz. Megragadtam a vállát.
    „Testvéred vagyok, testvérem vagy” – mondtam. „Ezt érted. Te jót teszel velem ma délután, gyógyítasz. Kérlek, mesélj! Mondd el rejtett, ellobbanó életemet! Az ellentét elenyészése előtti percekben tudni szeretnék életünkről.”
    A lány visszament az ágyhoz. Leült, kezei mögé bújtatta arcát.
    „Rendben. Elmondom a mesét. Anyám egy molnárnál szolgált. Vele kezdődik a történet és veled. Anyámból, a cselédlányból, pillanatról pillanatra az élet eleven formái fakadtak. Gazdái annyira szerették, úgy elbűvölte őket, hogy még az ünnepi kenyér dagasztását és sütését is rábízták. Egy ilyen tavasszal éppen a kemence fölé hajolt ez a lány a formálódó kenyerektől csent feszes és telt testtel és orcával, s arcát a hajnal újszülött, szabadon lélegző virágai hímezték. Ekkor kopogott be ama vándordiák, és étket és szállást kért. Zárt, titokzatos arca volt ennek a diáknak, mint levelek hálózta romnak. Nem beszélt, de evés közben folyvást csak anyámat bámulta, mintha álmának egy jelenését akarná rögzíteni. És anyám megérezte álomlétének áradó hullámait. Munkája végeztével derekára kötötte kendőjét és távozni készült. »Hová mégy?« – kérdezte a vándor. »Megyek a gyümölcsöskertbe« – mondta és titkolni próbálta pirulását. Mert ilyenkor, a csillagok királynője alatt, megrabolta az éjszakai ég szívdobogását. Fűzöld ruhájában egész éjszaka a földdel ölelkezett, érezte rejtett rétegeinek remegését, látta a vizek mélyén álmai drágakövét. Azon az éjjelen testté lett az ő vágya. A vándor utána ment a kertbe, és beszélt hozzá a fák alatt. Beszélt boldogságról, megszentelt gyönyörről, bizalommá izzott hitről. »Te vagy a föld – mondta –, és ölelni akarlak, mert a benned lakozás valóságánál nincs valóságosabb. Nyugvóhelyem vagy, hűvös permet égő bőrömön.« A vándor megragadta és leszakította földjéről. Anyám melleinek forrósága a Nap volt, s a hajnalhintójának láthatatlan mélyéről aranyozta őt fáradhatatlanul. És a fiú, a megjelenő Nap, hordozta a Földet, s a Föld hordozta a Holdat, és a szerelem megrázta a gyümölcsfák lombjait. Szikraeső szivárványa örvénylett anyám zárt pillái mögött, és a Tejút tüzet szoptatott. Gyönyörük kibomlott az éjszakában. Simogató tenyér baltája szelídítette anyám lángoló mellét. Kék oroszlán játékait és vörös sasok röpteit álmodta a mély szürkületben, de álmodott csúszó-mászó, sziszegő hüllőket és vonító, sokfejű kutyákat. Aztán elmúlt az éjszaka, és a férfi arca bezárult. Arcának sápadtságában a szenvedély vére elfolyt, a meztelen testek eltaszították egymást. Anyám faggatta és ő válaszolt. »Jó. Vagyok a munkás, a gólya, a jóság, a rózsa, a kinti ég, a tűz, az erdő, az állat, az anya, a férfi, a szellem, a szépség, a torony, a gyűrű, a kékség, a szülés, a kényszer, a levegő, a rohanás, a menekülés, a meleg, a barlang, a csodálat, a szabad, a gyerek, a pihenés, a bent, a ragyog, a kint, az üdülés, a vízpart, az elenged-lebeg, a ki hát, a hegy, a fárad, a közép. Vagyok aki én vagyok, de a társam. Olyan nem jár, de én vagyok a társam. Társam, társam, társam, enyém. Magadnak te vagy a társa? Valahogy úgy. Magamnak vagyok a társa. Én vagyok egymagam. Társaságom. Én magam vagyok. Én vagyok. Én egy személy vagyok. Intézetben voltam. Én nem haltam bele, mert erős vagyok. Én vagyok én. Én járok. Nincs semmilyen, velem nincs kettő, hanem én vagyok. Ilyen látod egy szép vallomás. Bezárlak téged is a bűnbánatba. Elváltam, elváltál, választásunkkal máris kiváltunk. Hát nem tudod, erőszakosan akarni a jót éppoly jogtalan, mint akarni rosszat. A szent oszlop csak láthatatlan és foghatatlan lehet. Valóságod-valóságom, egész mivoltunk: vágyaink. Ha kinyílik az ablak és egyetlen pillantást vethetsz a palota belsejébe, ha egy röpke pillanatra hívnak lélegzeted ritmusában, soha többé nem leled helyedet. Millió és millió jelkép, szimbólum csupáncsak egy. Én így mondom: határokat átharapó szent mohóság. Választottam már. Ismét tévedtem és becsaptak. Papnövendék vagyok, Krisztus szerelmese. Mostom visszaválasztás. Elhagyom érte az embereket, elhagylak érte téged. Nem akarok örökké élni. Tápláló mélységed önző. Gyengeségemet lerázom. Az alázat kardjával öldöklöm gyáva vágyaimat. Bűnbánatot.« Így beszélt a vándor. A lány csak ennyit mondott: »Kettős áruló, aki nem szeretsz.« A férfi pedig eltávozott, a papnövendék eltávozott, és bizonyára szertartásaiba próbálta rejteni csillapíthatatlan gőgjét.”
    „Szegény, szegény testvérem” – mondtam csikorduló hangon. Megmarkoltam a keresztet.
    „Így történik ez” – mondta a boszorkány. „Van aki elmegy, és van aki marad. Én maradtam száműzetésben.”
    „És anyád?” – kérdeztem.
    „Addig a biztos kézre vágyott. Becsapottságának görcsei segítettek világra” – mondta a lány.
    „Anyád, anyád is elárulta az ő teremtő hitét. Egész életére beleszédült az egyetlennek képzelt formáló hűtlenségének szakadékába.”
    „Hogy hazudtok, ti papok!” – fakadt ki a boszorkány. „Mintha a láthatatlan oszlop foghatatlan légörvényének nem mi lennénk a formái. Mintha nem lenne éppoly súlyos bűn a nappal világában látni nem akarni, mint az éjszaka világában látni akarni. Alakváltók vagytok és hűtlenek.”
    „Kegyetlenek vagyunk, persze. Bennünk lakozol te is, te boszorkány. Szűkös lelkűek vagyunk és árulók. Kettős árulók, ahogy mondtad. De halljalak még! Beszélj!”
    „Élni kezdtem – mondta a lány – és életem hidegében bujdokoltam. Hideg voltam, erőszakosan hideg, és mert hideg voltam, hideg kezeimmel magamba markoltam a dolgokat, önmagamat is, majd felmutattam a sötétségnek, foglyul ejtettem az időt, és az idő nem érintett engem. Én idő voltam. Jöttek hozzám az erőt esdő férfiak, a mesterek, a tudósok, a művészek, a fejedelmek és hercegek, jöttek a nők is. Karcoló-rothadó szenvedélyeiket vélték elhelyezni ölelő karjaimban, jégbimbós melleim hideg mezőin jajongtak múmia-szoptatásért. Nyakam, mellem és csípőm lankáira borultak és keresték, követelték a szabadulást. De a hideg ég, az égés pedig szétbomlasztja a születetlen gazdaságok langyos rendjét. A meg nem értett rendetlenség ébresztette őket, ébresztette őket örvénylő vakságra. Nem hatoltam beléjük, nem igyekeztem kedvükbe járni, dehogy; mellettük álltam mélylila illatokat pöfékelve, szoptattam a még zsenge erőszakot, s közben testvéreimhez, húgaimhoz és születendő gyermekeimhez küldtem biztató üzeneteimet. Mérgező álmok hálóját szőttem köréjük. Álmaim szavait lélegezték be öntudatlanul. Hajnalta kihajtottad József heteimet végtelen tehenemre. Húsnyilakat szedtem ki oldalamból. Szívből. Pohárban gyűjtöttem össze. Benne csont, szárny? Ez színt nyomott belülről? Mi lesz vele? Enni, lőni? Szívemben volt? Színes karikák bolyonganak a város határán. Kocsibelső, szabadság. Húsvét előtt. Két skorpióval beszélgetek. Egyikőjük megkérdezi, hogy nem megyek-e el a húsvéti zsidó ünnepre, mert ők mennek. De én nem, mondom, a keresztényre sem, mert az ember csak akkor, ha gyermekkorában és ha hisz. Én nem megyek semmilyen templomba. A naptáramat elégettem. Elégedetten elmegyek, szabad vagyok, mehetek ahova akarok, lejtőn felfelé a temetőbe, vagy a kórházba vezető úton. Valami stadionféléhez érek, vagy bányaüreghez, vagy barlanghoz. Lent öregasszony várja a nőket. Megcsúszok a lépcsőkön és kosaramból kipotyog egy alma, egy hal meg valami könyv. Nevető férfiak segítenek összeszedni. Csupa férfival vagyok egy nagy és tágas szobában az épület közepe táján. Fennhangon szidom őket, nagyon nevetnek. Vezetőjük fekete szakállas, középkorú spanyol hódító. Mindenben igazam van, mégis hirtelen megérzem, hogy az egész teljesen fals. Mindenki elhallgat. Szőke, halszemű fiatalember fekszik végig a fehér lepedővel letakart ágyon, és keresztben is letakarják tiszta fehér lepedővel. Nem tudom, mi történt. Szertartás volt az biztos, csönd van, talán mindenki alszik. Én az ágyon egyedül, vagy az ágy fölött, és levelet szeretnék írni, ha igaztalan voltam. Fehérrel letakart ágy, középen fehér papír. És ott volt a két rézvörös kígyó. A doboz fedelén tekeregtek és bámultak ragyogó drágakőszemeikkel. Közelebb léptem és láttam, hogy a dobozban fekete hangyák nyüzsögtek. Gyönyörű rézvörös kígyók voltak. És én azt mondtam: a rézvörös kígyó! a rézvörös kígyó! Továbbmentem. Volt ott egy hatalmas fa. Alulról csak a széles, nagy törzset láttam, s az ágakat és a gallyak elágazásait, de nem láttam a fa lombkoronáját. Ekkor hirtelen valami elrohant mellettem. Odapillantottam, hát egy vaddisznó volt, és már fent is termett a fán. Egyszer csak zuhan lefelé. Háttal esett és észrevettem, hogy anyamalac. A kicsinye hozzászaladt, amikor földet ért. Szopni akart, de nem tudott. És felnéztem ismét. Egy farok lógott le, egy farkat láttam, a rézvörös kígyó farkát. Ő ölte meg az anyamalacot. Az anya és az apa halála előtt három nappal a mennyországban jártam. Csudaszép volt. Álmaim szőrzetébe fektettem mindőjüket. Hozzám feküdt a herceg, a fejedelemség trónörököse. Mézédesen suttogtam fülébe: ó, hatalmas lelkű hercegem, tudva tudó, aki egymagad érted néped vágyait és álmait. Te, aki néped helyett is gondolkodol, képes vagy a mennyei birodalom felépítésére és megszervezésére. Lásd, a nép miként a tenger vize, bármely edény alakját örömért felveszi. Te vagy az óhajtott edény, te népedhez szóló. A nép akaratod formáját fogja felvenni, akart akaratod tűzként hatja át búvóhelyeiket, barlangjaikat. Te vagy az egyetlen időszerű akarat. Mert mi az igazság? Te vagy az igazság, mert te szabsz mértéket, te adsz jelentést a mormogó, kortyogó, nyüszítő hiánynak. Légy hatalmas népedért! Akarj, akarj, te kőkemény ember, te büszke orom! Szoktasd őket buzgó, nem hivalkodó munkára! Te leszel a nagy összehangoló, parancsok parancsolója. Ó, hatalmas herceg! Ezt mondtam a hercegnek. Munkám gyümölcsei ők: a roppant fejedelmek. Kivetett hálójukba vetettem őket. Gyermekeim egyre szaporodtak, és én uralkodtam e véges körökben. Meddőségemtől ajzott terméketlen vágyak szent auraként övezték a földet, s az aurában okok okainak csillagsokasága foszforeszkált. Hatalmam és működésem rejtett volt, mint lágy, eltagadott, de hatékony végzet. Imigyen beszéltem mindegyik kegyes vendégemhez, minek is részletezzem. Hasonlítottak egymáshoz mind egy szálig a félelemben. Gondoljon a mindentudó céhmesterekre, a csavaros eszű alkimistákra, no meg a születést-halált felejtő filozófusokra. De lassacskán meguntam ezt az életet, mint egy kivénhedt házvezetőnő. Macskakoponyákkal, csigahéjakkal raktam körbe szobámat, éjjelenként gyermekcsontvázakkal díszítettem a sarkokat. A koponyákba porokat kevertem, főzeteket tároltam. Ezen szerek használtak némely betegségre, ám ugyanakkor más, halálos kór csíráit hordozták. Örvendeztem a halálos gyógyításoknak. Aztán fejleszteni kezdtem egyetlen akaratom átváltozóképességét őrült szélrohamban. Fecske voltam a levegőben. Micsoda fecske! Az ölyv, a sólyom büszke bátorsága és kegyetlensége, a kutya hűsége, macska dorombolása, paripák szilaj prüszkölése, a kerék száguldása mindenségeken át: mind, mind az enyém! Gyűjtöttem tollat, szarvat, söprűt, szénvonót, sütőlapátot, és repülőzsírral kentem be pőre testemet. Ez az, kiáltoztam magányos éjszakák során. Befurakodtam a természet eleddig ismeretlen, szemérmetes rétegeibe. Majd pusztítottam, lemészároltam madaraimat. Csodálatos volt ez a bolygatás és szaggatás. Aztán akaratom a csillagpályák megváltoztatására, Föld felé hajlításukra irányult, üstökösök farkas magvacskáit hajigáltam; már-már kezembe vettem a gyeplőt, hogy eltűnjék végre a sár. És ekkor bekövetkezett a fordulat. Éppen egyik éjféli utamról tértem haza, amikor is béka alakjában öltöttem testet egy tisztes polgárasszony hunyt pilláin, és csuszamlós melleire telepedve szívtam és szoptam, s angyali üdvözletet zengtem pompás nősténységéről, a kéjről és a rombolásról. Megtérvén szobámba alighogy visszaváltoztam, belépett az idegen. Megállt az ajtóban és fátyolos, rideg és mégis sajátosan humoros tekintetét rámszögezte. Fekete köpenye sátorként fedte alakját, ama oszlopra támaszkodván. Megremegtem. A nagyon régből toppant elém. Sápadt, finom metszésű arcát, inkább alacsony, törékeny termetét egyáltalán nem lengték körül kibírhatatlan bűzáramok. Sötétbarna és aranysárga ködgomolyban lépkedett felém. Igen, ez a szomorkás-bohó ifjú ő volt, maga az ördög. »Sokan megváltoztak – mondta –, de én elveszem az élet ajándékát. Mesterem vagyok, Te. Te test, tündérem. Éhes vagy? Jössz?« Karjaiba ugrottam. »Enyhítsél életem kínján!« Nem csókolt meg, hanem köpenye alá ölelt; táruló ablakok törték át a falakat, és mi elkezdtük röpülésünket. Láttam és nem láttam, hallottam és nem hallottam. Fekete-vörös tüzek lobbantak. Görgő mozsarak zenéltek ragyás hegyoldalon. Sárgálló, húgyszagú tujafák vihogtak. Izzó nemi szervek, lüktető nyílvetés ágaskodott a földből, s húzódott vissza jajongva. Csavart oszlop döfött a fekete ég bíbor peremű körgyűrűjébe. Daliás férfiak geometrikus tánca holdvilágban. Szétterpesztett lábú asszonyok csatakos combjai között heregolyók gurultak, bennük szakadó-ölelkező párok sokasága. Nagy kohókat és nyugodt tervezőasztalokat láttam. Váratlan hangtalanság. Fehér fennsík. Megfagyott csecsemőhullák, szemükben veszett vérengzések tükröződtek, szájukból fel-feltört a habzó bömbölés bozótosa. És legfelül – hullapatakok játszi csilingelése övezte – puffadt halál fölött emelkedett négy kemény oszlopon vakítóan színtelen nászágyunk, boldogságom áldozóasztala. Átdöfött szűzlányok dúdolása kísérte közös kéjünket. A felülmúlhatatlan nyomás őrületében ziháltam. Csókjainak érzéketlen és vértelen bélyege most is köldökömön. Jelei végképp eljegyeztek. A gyönyör után magam. Bukfenceztem le és le a hegyoldalon. Szerettem volna valahogy kijárni iskoláját. Suttogott a fülembe. Közben bőre pórusaiból véres üvegszilánkok fröcsköltek az ájult csöndbe. »Minden metafizika onnan táplálkozik, hogy az ember úgy érzi, életénél van egy igazibb élet, amelyből aztán átláthat egy annál is igazibba; minél messzebb kerül, minél tökéletesebbé válik, annál mozdulatlanabb – mert hiszen a tökéletesség nem mozdul, nincs szüksége rá –, annál inkább kitölti önmagát, egészen az abszolút mozdulatlanságig – ez a folyamat mintegy az élet tiltakozása önmaga mint rohangálás ellen. Az élet tehát csak a halál irányába haladhatja meg önmagát.« E bizarr teológiai fejtegetés után boldogságom valahogy megromlott. Szólongattam szeretőmet. De csupán a mindenség közepébe fagyott jégtömb visszhangját hallottam. Renyhe földlökésektől ingott áldozóasztalunk. És én a szép nem létező testét öleltem. Szépsége szolgált? Az ördög meghalt talán? Rám mosolygott. Láttam, hogy széttárt karokkal repül egy számára is ismeretlen közegben. Az ördög becsapott. Használt. Felébresztette a tüzet, a tűz hevében gyökeret eresztett, majd szabadultan felcsapott. Földi szerelmen elveszítette földi magát. De én most kifürkésztem titkát. Elveszítvén mindent, a teljes kiábrándultság szabad foglya, tudtam, hogy mit tegyek. Egyedül maradni! Kérlelhetetlenül. Az ördög idegen világ megbízottja! Arcán az a magabiztos mosoly! Széttártam markoló ujjaim, eltaszítottam szolgálóimat. Rombolni mindent, megszabadulni, véleményeket spongyával letörölni, csak erre vágytam. Parancsolni, irányítani, beavatkozni? Minek? Igazán, igazán tovább! Amikor elhagytam az ördög oly kedves hegyét, lelkemben hordtam már a győzelem kulcsát. A legszebb megvetés, önmagam elvetése született meg. Ördögöm ölelése megvilágította az elszakítható kötelékeket, amelyek végét eddig én fogtam görcsösen.”
    „Igen, igen, leány – mondtam –, ismerős história.” Kinéztem az ablakon. Láttam a közteret, láttam vörös tengelyét. Hallottam az ünnepi, elégedett zúgást. „A nép már összegyűlt. Csupa elégedett tanú ebben a pletykálkodásban. Meglehetősen tájékozatlanok. A bűnbocsánatot nekik kell majd megadnom. És hogyan kerültél ide?”
    „Könnyű dolgom volt. Bementem az első templomba, ahol éppen egy öreg pap tartott istentiszteletet. Hosszasan néztem. Isten gyermekeinek alázatosságáról beszélt. És én valóban meghajoltam. Verdeső szempilláim hangjaival bemutatkoztam. Én vagyok a jó, az ás, a zöld, a harap, a víz, a veréb, a szar, a néz, az ösvény, a liliom, a völgy, a vörös, az anya, a csont, a fáj, a kincs, a paprika, az iszik, a vak, a kanyar, az üde, a bika, a koponya, az enni, a szomj, a sétál, a szarv, a jó bor, a telít, a csorda, a mámor, a kút, a tiszta. Először csak hangja kezdett remegni, aztán abbahagyta a prédikációt és így folytatta: »Kedves testvéreim az Úrban, nem állhatlak benneteket. Gyűlölöm az isteneszmét, amelyhez nagy nyomorúságomban menekedtem. Eme abszolút biztos pont hazugsága nélkül nem tudtam volna élni. Követtem orommal földet szántva, mint szopós malac az anyját. Ez helyettesíti azt: a reáliák förtelmes mennyországa. Hogy vele, benne, tőle, hozzá képest. Pfuj! Mert nem tudtam elviselni mindenek értéktelenségét, mert a fekete lyuk látványától reszkettem. Ez a létező álomalak mégis folyvást nyomoromra emlékeztetett. Isten nélkül nincs kiszámítható rend, és én rend nélkül halott vagyok. Isten álom és hazugság, a rend álom és hazugság, önvédelem, s ezen dolgok között itt egy halott. Ostobák, értitek éltetek káoszának ritmusát? Testvéreim, ne higgyetek lelkünk szép hazugságában, higgyetek, ha van erőtök, magatokban vagy az emberiségben, a bolyongó, őrjöngő, halott emberiségben, a nem létezőben; őrjöngjetek, testvéreim, őrjöngjetek…!« Ezzel a bamba öreg lefordult a szószékről. Mondhatom, a hívek nem örvendeztek szavai hallatán. Rögvest megfogtak. Következett a tortúra, a víz- és tűzpróba és a többi, hisz ezt jobban tudja, atyám. A fájdalmakat bírtam, a fájdalom feletti uralom módszereit megtanultam. Most itt vagyok, és várok, és nevetek. Kicsiny kis jók, kicsiny kis rosszak. A te megváltottjaid, atyám.”
    Ekkor megzörgették a cella ajtaját. Az őr szólt be. „Igyekezzék, atyám! A nép már összegyűlt és türelmetlen. Nem kéne oly gondosnak lennie ezzel a ribanccal. Türelmetlenül várjuk az igazság beteljesedését.”
    „Azonnal indul” – mondtam. A lányhoz fordultam. Éreztem arcom elnyugvását. Akár a völgy.
    „E végső boldogságot nem lehet majd nem szeretned. A pillanat köre zárul. Lejutottál a völgybe. Én fel a hegyre. Nézzük egymást. Nem mentelek fel bűneid alól. Benned és bennem kereste magát. Árnyaidon keresztül vitt a te utad. Ahogy a feltételtől függő alakok a feltétlent nyilvánítják, ahogy a feltétlen a feltételtől függő alakokat nyilvánítja. Már nincs szükségem leplekre, magányunk legmélyén tanultam a szerelmet. A szerelem elérte célját. Beteljesedett. Az igaz szerelem elviselhetetlen. Itt és most. Megjártad hát a poklokat, bár nem tudtál róla; olyan voltál, mint vak a harctéren. Megalkottad a poklot, de nem tudtad, hogy ez a pokol, csak égtél, égtél. De nem tértél le az útról. Itt és most. Üres, védtelen és gondolattalan szíved örömében. Tűz és víz egybecsap, és hevít és hűsít. Köszönöm az eget, a téveszthetetlen utat, amit tudatlanságodban legöngyölítettél a szívem felől. Felismerlek már gyermekeidben, felismerlek minden alakban. Köszönöm neked a szabadságot. Nagy fényt gyújtunk az önteltek feje fölött. Ámen! Menj békével!”
    A cella ajtaját ismét megzörgették. „Hát akkor indulj” – szóltam.
    Az ajtó kinyílt. A boszorkány megindult ezen az úton. Eltűnt. Csak a hangokra figyeltem és felépítettem a látványt. A száraz szőlővesszők összehajoltak, alagúttá zárultak az elítélt lények sétateréül, kopogtak és dübörögtek, mint baljós országos eső a hegyek háztetőin, kiszakadt gyökérzetükkel; tőnélküliek az eljövendő, a megidézett, nyugtató tűz hevébe mártóztak és sütkéreztek, és recsegtek nagy megváltottságukban. Mégis távol a máglyától. És várták a boszorkányt.
    Leültem. Látásomba olvasztottam a cella darabont köveinek megbízható merevségét, s miközben kint ünnepi táncot lejtett a nép, miközben a szerepcserék őrjöngő színdarabbá fokozódtak az utcákon, miközben a szent táblákat a színpadi máglya fahasábjai közé vetették, ebben a vesszőfutásban Istenhez fohászkodtam.
    „Jöjjön el az idő, a veszteség tudásának ideje jöjjön, Istenem, segíts kegyetlennek mondott munkámban, jöjjön el a csírák bezáródásának ideje, szelíd kitartás gyújtson meg minden kiszáradt szőlővesszőt, s eme szüret után a nagy őszi gyökéreresztés ideje jöjjön, kapják vissza, amit elvesztettek, végre tudjanak, segíts meg minket a vélt nyugalom és boldogság lapálya felett az országos máglya egy katedrálisának felépítésében!”