Szárnyak és kalitkák

    Kalitka, szárny, emberi arc, csikófej, ördög. Az öt motívum, további jelek társaságában szinte a kezdet kezdetétől jellemző volt Püspöky István festő-, grafikusművész munkáira. A kalitka mint a szabadság és a rabság ellentéte, a XX. századi Kelet-Európa jelképeként tért vissza, s szárny a szabadság, a nehézkedési erő legyőzésének, a képzelet teremtő erejének a megfogalmazásává vált, ahogyan az emberi arc is az időtlen emberi lényeg, a teremtés szimbólumává, amely gyakran a mesehős, Árgyélus királyfi alakjával társul. A lélek, az érzelmek rezdüléseit mutatják föl ezek a lapok, a teljesség ígéretét, amelyben a művészet és a morál értékeinek kitüntetett helye van. E munkák azt mutatják, hogy a művészet ma sem elsősorban a művészeti kérdésekre, hanem a lét alapkérdéseire adott válaszai miatt fontos számunkra. Azt, hogy a grafika, a festmény a harmadik évezred elején is valóban a kortársunk lehet.
    De hogyan, mi módon? Mit kell tennünk, hogy a viharos gyorsaságú változások között megőrizhessük a klasszikus értékeket, s újakkal gazdagíthassuk az örökséget? A kilencvenes évek magyar grafikáját is villámgyorsan meghódította az új technika, a többi között a számítógép kínálta lehetőség. Püspöky Istvánt azonban mintha hidegen hagyta volna a komputer. Inkább a méretek növekedése, a festői hatás erőteljesebbé válása volt rá a jellemző, az évtized végén pedig éveken át foglalkoztatta a monotypia. Az újítók között konzervatívvá vált volna?
    Miskolcon született, s főiskolai évei előtt itt ismerkedett meg a mesterség alapjaival, de a miskolci grafikai műhely vezető mestereitől tanulta meg mindazt, ami az intézményes oktatási rendszerben nem adható tovább. Első rajzai a Napjainkban jelentek meg, így ismerték meg lassan, biztatták a művésztelep lakói, rendszeres vendégei, Kondor Béla, Csohány Kálmán, Reich Károly és mások. A Művészklubban ott voltak az irodalmárok is, helyiek, s a vendégek, Juhász Ferenctől Nagy Lászlóig mindenki benézett oda, aki Miskolcra érkezett. Az irodalommal való kapcsolatát máig meghatározták azok a viták, amelyeket a Napjaink köré szerveződő írókkal, költőkkel folytattak. Az irodalom és a zene ma is mindennapos társa, ma is naponta olvas verset, hallgat zenét, az irodalmi alkotások ma is inspirációt jelentenek számára.
    A magyar grafika aranykora éppen akkoriban volt eltűnőben, amikor indult, a hetvenes évek közepén. Itt maradt viszont a három „T”, amely évtizedeken át meghatározta, miről, hogyan szólhat a magyar művész, hogy hogyan kell belesűríteni egy-egy metaforába mindazt, amit életről és halálról, hátköznapi sorsról és történelemről gondol. Püspökyt egyrészt a magyar grafika nagy nemzedékétől, mindenekelőtt Kondor Bélától tanultak segítették megtalálni saját útját, másrészt a XIX–XX. századi világ- és magyar irodalom alkotásai, Dosztojevszkij, Pilinszky művei, de a magyar népköltészet, népballadák, népmesék érzelmekben, plasztikus jelzőkben, szürrealisztikus fordulatokban egyaránt gazdag, a távoli múltat, a mítoszok hőseit megidéző világához is újra és újra visszatért.
    Egyféle belső harcot vívott, monologizált az újra és újra fölhasznált motívumok segítségével, mindenekelőtt Árgyélus királyfi alakjával, amely a hetvenes évek vége óta folyamatosan jelen van művészetében, hol a „szonettek hőseként”, hol a mesék fő alakjaként, a győztes tündérkirályfiként, a kiszolgáltatott, tiszta ember jelképeként. Szomorú, szakállas arcával, stilizált alakjával, magasan fölkunkorodó orrú bocskorával egyszerűen jelen volt, van a világban, s magával a jelenléttel is a tisztaságot, a humánus magatartást testesíti meg. Lapok tucatjai születtek e motívumra építve, meghatározhatatlan történéseknek, találkozásoknak adnak teret, szörnyek, madarak, kardos angyalok bukkannak föl körülötte. Olykor-olykor elbukik, a földön hever a hős, veresége azonban csak időlegesnek tűnik, ahogyan nem egyértelmű győzelme sem. A győzelem, lehetőségét alakjában, tartásában, ártatlanságában, tisztaságvágyában hordja. Talán az a győzelem, hogy Árgyélus létezik.
    Különlegesen fontos állomásai a pályának az 1985-ös római ösztöndíj, majd az 1987-ben elnyert nagydíj a miskolci grafikai biennálén. Mindkettő felszabadító hatással volt Püspöky Istvánra, motívumvilágának, eszközeinek, a műveiben megjelenő érzelmi tartománynak a gazdagodását hozta, az egyetemes kultúr- és művészettörténet alkotásainak revelatív erejű hatása abban is megnyilvánult, hogy átértelmezve, saját hőseinek alakjával ötvözte a toposzokat, például a kereszten függő Krisztus vagy a Pietá motívumát. A következő években újabb összefüggések között, az 1956-os forradalom mártír hőseit megidézve is felbukkantak a szenvedés, az áldozat egyetemes érvényű jelképei.
    A kilencvenes években, amikor a legkülönbözőbb festői, grafikai kifejezési lehetőségek foglalkoztatták Püspöky Istvánt, tovább éltek, ugyanakkor új tartalmakkal teltek meg a hetvenes-nyolcvanas évek motívumai. Abban, hogy a régi és az új munkák kapcsolatát egyszerre jellemzi a folyamatosság és a gazdagodás, különös szerepe van annak, hogy a kilencvenes évek második felében visszatért ahhoz a technikához, amellyel több mint harminc évvel korábban éppen Kondor Béla inspirációjára kezdett foglalkozni: a monotypia.
    Alkotómódszerének alapja ugyanis a gesztusokban való fogalmazás, az érzelmek-sejtések és a rajzi-festői minőségek közötti kapcsolat szinte spontán érvényesülése. Ha vannak művészek, akik hosszas előmunkálatok, vázlatok sora után mintegy regényíróként hozzák létre a műalkotást, akkor ő inkább valóban a lírikushoz hasonlítható, akinek rendkívül rövid a reakcióideje, s miközben egy-egy kérdésre megfogalmazza a frappáns választ, már újkérdést tesz föl magában, a problémák új nézőpontja érdekli. Mondhatni, éppen az az alkat, akinek a számára a monotípia megteremtődött, hiszen a technika, amely eredetileg nyilván a sokszorosított grafika fázisnyomataiból alakult ki, a lehetőségek skáláját kínálja az alkotó számára, a pozitív-negatív kép szabad variálásának, a tudatosan alkalmazott elemek és a véletlen szerepének érvényesítését. Festhet, karcolhat, jelet hagyhat kézzel vagy bármilyen tárggyal, s miközben egyes motívumait megismétli, másutt tökéletesen újat is fogalmaz a műbe. A gyorsaság, az egyszeri gesztus éppen úgy döntő szerepet játszik a monotípiában, mint a következetesség, a sorozatelvű gondolkodás, profán fordulattal, a monománia.
    A visszatéréshez természetesen nemcsak arra az élményre volt szükség, amely az 1997–2000 közötti sorozat első lapjainak létrehozását inspirálta – egy különös, sötét, mondhatni, romantikus brüsszeli éjszakára, s a műkereskedés kivilágított kirakatára, amelyben megpillantotta az őt évtizedek óta foglalkoztató tárgyat a kalitkát, mégpedig egy repülőgép alakú kalitkát –, hanem arra a különös bizonytalanság érzésre is, amely alighanem sokunkat jó néhányszor elfogott az ezredforduló előtti, körüli években. Nem az ezredforduló miatt, hanem mert mintha ugyanaz a bizonytalanság fogott volna el bennünket, mint évtizedekkel korábban, a szabadság lehetőségébe vetett hit és a szabadság lehetetlensége okozta reménytelenség együttes jelenléte okán.
    Talán ezt a nehezen vagy sehogyan sem feloldható ellentmondást fedezte föl néhány évvel ezelőtt a magyar származású svájci írónő, Kristóf Ágota műveiben Püspöky István, s talált rá újra ezzel azokra az élményekre, amelyeket személyes életében maga is átélt az elmúlt évtizedekben, amelyek azonban nemcsak az ő, de generációk életérzését határozták meg a XX. század második felében. Így születtek meg annak az Hommage sorozatnak az utolsó lapjai, amelyek Pilinszky János, József Attila, Dosztojevszkij, Radnóti, Bulgakov, Bartók, Kodály, Lenkey Zoltán munkássága után Kristóf Ágota írásművészete, életszemlélet előtt tisztelegnek. Egyben pedig tovább vezetik ezek a művek nézőiket a múlt és a jövő titokzatos mélységei között, a lélek és az élet igazságai felé, amelyeknek létezéséről mindannyian tudunk, oly sok reménytelen igyekezetet fejtve ki birtoklásukért. A múlt és a jövő közötti pillanatokat megragadva Püspöky a jelen idő dokumentumaiként készíti műveit, amelyek vágyakat, készséget, nyitottságot, odaadást vagy éppen kétséget fogalmaznak meg. A lélek és az érzelmek rezdüléseit mutatják föl, mert alkotójuk ezekben érzi megfogalmazódni a teljességet, ezekben látja fölvillanni az egymás mellé kerülő színekben, vonalminőségekben, felületi hatásokban a világ vizuális eszközökkel megragadható egészét.

P. Szabó Ernő