Az idő hangja

Százhúsz különleges óraszerkezet az Iparművészetiben

    Ritkán adódik alkalom arra, hogy a látogatók olyan nagy számban csodálhassák meg az Iparművészeti Múzeum óragyűjteményének ritkaságait, mint az Iparművészeti Múzeumban, Budapesten ez év decemberével záródó kiállításon.
    Az óra az iparművészet egyik legnépszerűbb műfaja. Kialakításának változatosságán, szerkezetének sokféleségén, izgalmas technikai megoldásain túl ennek legfőbb magyarázata talán az, hogy az időmérés kérdésköre kezdetektől végigkísérte az emberiség történetét, és máig sem vesztett aktualitásából.
    Az óra műfaja rendkívül összetett: a szerkezet pontossága és azt a portól, sérülésektől védő tok, burkolat esztétikus kialakítása egyaránt fontos egy régi óra megítélésekor. A jelenlegi kiállítás rendezői, Vályi Huba óraszakértő hathatós segítségével, a korábbiaktól eltérően ezúttal nem elsősorban az esztétikum, hanem a szerkezet különlegessége alapján válogatták ki a múzeumi gyűjtemény érdekes darabjait.
    A XIV. századtól gyorsan elterjedt mechanikus – vagy fogaskerékrendszere után kerekesnek is nevezett – órák szinte valamennyi alkatrésze más mechanikai eszközökben is megtalálható. (A legkorábbi órák jellemzően lakatos-, illetve kovácsműves céhek tagjai, zárkészítők munkái voltak.) Kivételt csak az órákra speciálisan jellemző ún. gátszerkezet és az ehhez kapcsolódó szabályozó egység jelent.
    Az óra működéséhez szükséges energiát legkorábban a súlyhajtás szolgáltatta. A XV. század közepétől került használatba a hajtórugó, mely ugyan változó – kiegyenlítésre szoruló – erőt adott, de alkalmazásával az órák hordozhatóvá váltak. Akár letekeredő súlynak, akár felhúzott rugónak köszönhető, az állandó erő az órákban gyorsuló mozgást idézne elő. A gyorsulást a gátszerkezet (járat) akadályozta meg, az óra mozgását pedig a szabályozó tette egyenletessé.
    A mechanikus órák az ingaszabályzó feltalálásáig – a XVII. századig – jelentős, fél óránál is nagyobb napi eltéréssel működtek. (A korai órák egymutatósak, a percmutató a pontosabb szerkezetekkel jelent csak meg.) A sokáig megbízhatóbb és olcsóbb ún. egyszerű időmérő eszközök (mint a napórák vagy homokórák), bár folyamatos időmérésre alkalmatlanok voltak, egészen a XIX. századig rendszeres használatban maradtak. Számtalan változatukból a kiállításon látható elefántcsontból faragott, szélrózsával ellátott nürnbergi doboznapóra, egy ritka, kereszt alakú XVI. századi müncheni készítmény aranyozott sárgarézből, egy fogaskerekes, percmérővel ellátott napóra vagy a készítőjéről Butterfield-típusúnak nevezett nyolcszögű példány ezüstből, melynek jellegzetessége, hogy a szükséges beállítást egy kis madárfigura segítette.
    A bemutatott legkorábbi kerekes órák a XVI. századból valók. Közülük is kiemelkedő jelentőségű ritkaságok a készítőtől és felhasználótól egyaránt bonyolult csillagászati ismereteket megkívánó reneszánsz asztronómiai órák, melyekről még a bolygóállásokat is leolvashatta a tulajdonosa. Ezek egyikébe, mely egykor II. Rudolf császár kincstárához tartozott, később pedig a neves műgyűjtő, Jankovich Miklós tulajdonába került, napórát építettek, hogy segítségével pontosan beállíthassák és ellenőrizhessék.
    A mondás szerint az óraszerkezet története valójában a gátszerkezetek története. Az egyre pontosabb időmérés érdekében az órák „lelkét” jelentő gátszerkezeten vagy járaton a legtöbb órásmester igyekezett hasznos újításokat végezni. A matematika és fizika tudományos eredményeit is felhasználó számtalan kísérletből csak néhány vált igazán jelentőssé és széles körben elterjedtté. A mechanikus órákban alkalmazott legkorábbi és 1680-ig egyedül ismert ún. orsós gátszerkezet mellett a XVII. század végétől megjelenő újfajta járattípusokat legtöbbször feltalálójukról nevezték el. Ebből az időből való William Clement angol órás találmánya, egy horgony alakú alkatrész, mely minden későbbi gátszerkezet jellemzőjévé vált.
    Ezt a találmányt néhány évtizeddel megelőzte az ingaszabályzó megjelenése, mely ugrásszerű javulást hozott az órák pontossága terén. A kiállításon szereplő órák közt szép számmal találunk olyat, melynek szerkezetét a technikai fejlődést követve, a pontosság érdekében átalakították. Még a II. Miksa császár megrendelésére 1566-ban Augsburgban készült ritka és bonyolult, Európa térképével és különböző naptár- és csillagászati számlapokkal ellátott asztronómiai óra sem kerülhette el ezt a sorsot: utólagosan ingaszabályzóval látták el.
    Az órákba az időmérést szolgáló alkatrészeken kívül nemcsak különböző naptár- és csillagászati mutatókat szereltek, gyakoriak voltak a mozgó figurákkal, automatákkal kiegészített darabok is. Még inkább elterjedt a különböző hangadók alkalmazása. A jellegzetes órahang, a szerkezet halk kattogása, azaz a „tik-tak” gátszerkezet-típusonként más és más. A működésből adódó természetes hangján túl hangjelzést már a legkorábbi időktől fogva alkalmaztak. Így az órák az egyre bonyolultabbá váló, óra-, fél- vagy negyedütős, kis kalapácsokkal és harangokkal működő ütőszerkezet segítségével sötétben is betölthették feladatukat. Most először látható kiállításon az Iparművészeti Múzeum óragyűjteményének egy érdekes ütőszerkezeti megoldása miatt különleges darabja. A XVIII. századból való, kősúlyokkal és nagyrészt fa alkatrészekkel ellátott falióra a Schwarzwaldban háziipari keretek közt folyt órakészítés jellegzetes emléke.
    Ritka hangadási módszert alkalmaztak a puskaporral működő ébresztőórák, melyek típusát két példány is képviseli a kiállításon. A vízszintes számlapú órák csoportjába tartozó darabokon puskaportartó vályú és kis ágyú található. Belsejükben – a szerkezet mellett, külön erre a célra szolgáló rekeszben – gyertya rejtőzött.
    A hangadók további fajtája az akár több dallam lejátszására is alkalmas zenélő szerkezet. Jellegzetes XIX. századi típusa tüskés hengert foglal magába, mely forgás közben egy hangolt „acélfésű” fogait pengette meg. Asztali díszórákban és festményszerű képórákban egyaránt megtalálható a kiállításon – láthatóan és hallhatóan is, hiszen a dallamokról készült hangfelvételeket számítógép segítségével a látogatók tetszés szerint meghallgathatják.
    Hasonló elven működő zenélő szerkezettel egész kicsiny méretben zsebórákban is találkozhatunk a kiállításon. A XV. századtól indult meg a hordozható órák elterjedése. A kisméretű szerkezetek sokáig csak a leggazdagabb főurak, uralkodók kincstárának becses darabjai voltak. Ékszereknél alkalmazott drága anyagok, díszítmények (zománc, ékkövek) felhasználása mellett gyakori az ékszerbe foglalásuk is, ahogy azt az egykor az Esterházyak tulajdonában volt, XVII. századból való, augsburgi készítésű gyűrűóra példázza.
    A különleges számlapmegoldások közt találunk példát – az exportra készült órák esetében – török számjegyek alkalmazására. Ritkaságnak számít az a zsebóra is, mely a francia forradalom idején bevezetett, rövid életű ún. forradalmi időszámításnak megfelelően a hagyományos tizenkét órás számlap mellett tízórás beosztást alkalmaz. Naptármutatója is kettős: hét-, illetve tíznapos „hetet” jelöl egyidejűleg.
    A kiállításon bemutatott százhúsz különleges órából – melyek mindegyikét szakemberek restaurálták erre az alkalomra – nehéz kiválasztani „leg”-eket. A megemlített órákon kívül bizonyára minden látogató megtalálja majd a maga kedvencét.

Pandur Ildikó