Ponori Thewrewk Aurél
A hozzánk legközelebbi csillag
Nem tudjuk, mi történt abban a mintegy 14 milliárd évvel ezelőtti másodperc-töredékben, amikor – úgy mondjuk: a semmiből – előállt az anyag és a tér. És minthogy akkor született az idő is, nincs értelme azt kérdezni: mi volt azelőtt? Tény, hogy megszületett az anyag és a tér, és az idővel kombinálódva megindultak a változások. Ezeket a térben és időben történt anyagváltozásokat nevezhetjük tágabb értelemben vett világtörténelemnek.
1. kép. Ré egyiptomi napisten égi bárkája
2. kép. Ősi észak-európai napkocsi
|
Az anyagváltozások fontos – talán legfontosabb – termékei azok az anyagsűrűsödések, amelyeket csillagnak nevezünk. Ilyen forró anyagcsomók nagyobb halmazokba, a tíz- és százmilliárd csillagot tartalmazó galaxisokba rendeződtek. Ezek a tejútrendszerek is halmazokat alkotnak. A Keletkezés – Teremtés, Genezis, Big Bang (Nagy Bumm) – óta folyamatosan keletkeznek csillagok. Minél előbb születtek, annál régebbi idő óta van úton a fényük felénk. Ha tehát jól körülnézünk a világegyetemben, minden korban létrejött és mindenféle korú csillagot láthatunk. A tudomány minél behatóbban akarja megismerni őket, csakhogy egy kivételével igen messze vannak Földünktől.
Ez az egy kivétel: a Nap.
Napunk egészen középszerű, átlagos csillag. Minthogy csillagászati értelemben igen közel van hozzánk, sok dolgot tudunk megállapítani róla. És mivel átlagos csillag, e megállapításaink nagy része érvényes a világegyetem legtöbb csillagára. A Napra vonatkozó ismeretek a csillagászati irodalom tetemes részét alkotják. Mindezek elsősorban csak a szakembereket érdeklik. Az emberiség legnagyobb része azonban nem szaktudós. A Nap viszont sokkal közelebb áll az emberhez, az élővilághoz, mint a rá vonatkozó valamennyi tudományos ismeret. A Nap ugyanis az élet szülője és fenntartója. Ezt minden tudományos okfejtés nélkül is sejti, tudja az ember. A régi korok embere pedig minden ízében át is érezte a Nap egyedülállóan fontos szerepét az ő, a társai, sőt az egész élővilág életében. A legtöbb régi nép istennek, fontos, sőt a legfontosabb istenének képzelte. Hívei a Föld több helyén áldozatot, még emberáldozatot is mutattak be neki, hogy megnyerjék és/vagy fenntartsák jóindulatát. Samas, Ré, Héliosz, Sol, Mithrász, Inti, Huitzilopochtli, Sen Nung, Amateraszu-ómikami, Baldr és még sok más néven tisztelték, imádták a Napot, illetve a benne lakó vagy vele azonosított Napistent.
Sok régi nép – mint az egyiptomi, az inka, a japán – a Nap fiának tartotta uralkodóját. Érthető, hogy a királyok és császárok minden módon igyekeztek fenntartani ezt a hitet, amely az el nem múló égi kapcsolat révén örökké tartó erővel tartósítja hatalmukat.
A Nap, vagyis a Napisten legfőbb ténykedése a fény és meleg kisugárzásán kívül a látható (látszólagos) mozgás, a haladás. Már a legrégebbi időkben észrevették, sőt számon tartották a Nap két legfontosabb mozgását.
1. Napi mozgás. A Nap kivételt nem ismerő rendszerességgel felkel a látóhatár keleti peremén, felfelé irányuló íven halad az égen, eléri napi pályája legmagasabb pontját, vagyis delel, majd fokozatosan ereszkedik lefelé, míg a nyugati horizont peremén lenyugszik. Megszűnik a fényesség, a világosság is, jön a sötét, félelmes éjszaka. De lassan dereng a keleti láthatár, pirkad, és a Nap ismét felkél. Napi útját a Nap – vagyis a Napisten – olyan közlekedési eszközön tette meg a nép képzeletében, amilyent maga is használt. Egyiptomban a Níluson közlekedtek, a hajó volt a fő jármű. Ezért Ré, a napisten is bárkában ült, amely az égen, mint vízen haladt keletről nyugatra (1. kép). Az északi országokban főként kocsin jártak. Ott a napistennek kétkerekű szekere volt (2. kép).
2. Évi mozgás. A napkelte iránya lassan változik, tolódik északkelet felé. Ezzel együtt nő a delelési magasság, és a napnyugta pontja északnyugat felé tolódik. Egy nap azonban ezek a változások megállnak: a Nap eléri legmagasabb pontját az égen, és napi íve, ezzel a nappali világosság ideje is a leghosszabb lesz. Majd megfordul ez a lassú változás, egyre alacsonyabb a delelési helyzet, a nappal egyenlő hosszú lesz az éjszakával, de még tovább rövidül. Egy idő múlva a delelési pont eléri a legalacsonyabb helyzetét, az éjjel sokkal hosszabb ilyenkor, mint a nappal. Aztán ez a változás is megáll, majd megfordul, és ez a több száz napig – egy napévig – tartó mozgás kezdődik elölről.
Közben egy lassú fordulatot tesz a csillagos ég is.
3. kép. Az Oroszlán, illetve a Bika csillagkép jellemző részlete
|
A régi kultúrnépek tudósai kikövetkeztették, hogy egy napév alatt a Nap egy teljes kör mentén halad a csillagok között, bár épp azok a csillagok nem látszanak a nappali égen, amelyek közt vagy amelyek közelében jár a Nap. Más időkben azonban éjszaka meg lehet figyelni őket.
A régiek az égbolton látszó csillagokat csoportokba foglalták aszerint, hogy fényesebb tagjaikat képzeletben összekötve ezt mihez hasonlították. Nem nehéz például egy bizonyos, több fényesebb csillagból álló alakzatban egy lépő vagy fekvő oroszlánt látni. Egy másik, öt fényesebb csillagot számláló csillagcsoportban egy szarvasmarha fejét vélték látni. Így születhetett az Oroszlán és a Bika csillagkép (3. kép).
A Nap (vagyis a Napisten) évi útjának nyomon követése a földművelésre való áttérés után nemcsak fontos, de életbevágó lett az emberek életében. Ha megzavarta őket a pillanatnyi, esetleg rendkívüli időjárás, korán vagy későn vetettek, és ez terméskieséssel, sok esetben éhínséggel járt együtt. Neves kultúrtörténészek állítják, hogy a nagy neolit (új-kőkori) forradalomnak, a földmívelésre való áttérésnek volt – az emberiség akkori létszámához arányítva – a legtöbb áldozata. A több ezer évvel ezelőtt élt földműveseknek nagyon gondosan kellett figyelni a Nap útját, és az évi haladásával változó csillagos eget, mert az égitestek helyzete jelezte nekik előre és határozta meg a soron következő mezőgazdasági teendők idejét.
4. kép. A dél-angliai ősi kőkör, a Stonehenge alaprajza. A kör közepétől egy kúpos kőtömb – a Heel Stone – segítségével lehet kijelölni a nyári napforduló napján kelő Nap irányát (szaggatott vonal)
|
A kőkori megalitikus – óriási köveket felhasználó – népek, továbbá az ókori nagy társadalmak ma is megcsodált alkotásai jórészt azért születtek, mert segítségükkel pontosan ki tudták jelölni a napév négy sarkalatos pontját. Az angliai Stonehenge a nyári, néhány megalit sírkamra a téli napforduló napjának irányába épült (4. kép). A nagy egyiptomi, gizai piramisok a fő égtájaknak megfelelően épültek. Kelet–nyugati alapéleik irányában kelő és nyugvó Nap jelölte ki a napév két fontos, napéjegyenlőségi napját. Hasonló céllal tájolták a fő irányokba a nagy templomokat is.
Ma is utal a Nap – a Napistenek – évi körútja fontosabb állomásaira az, hogy a napév sarkalatos pontjaihoz valamilyen ünnep, emléknap csatlakozik. A napfordulók – egykori – napjaihoz a karácsony (XII. 25.), ill. az Iván-napi tűzgyújtás (VI. 24.) népszokása, a napéjegyenlőségekhez tavasszal a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe (III. 25.), az őszihez a zsidó naptár – évenként kissé változó dátumú – újéve említhető példának.
A földművelésre való áttérés idején vált fontossá egy másik, a Naphoz sok tekintetben hasonló égitest, a Hold. A régi népek ezt a Nap testvérének vagy – gyakrabban – házastársának tartották. (Ezért vették a Napot és a Holdat ellentétes neműnek. Mai példák: Die Sonne – der Mond; le Soleil – la Lune.) A Hold tűvékony sarló alakban tűnik fel a Nap közelében napnyugta után, majd napról napra telik az alakja, félkört, pár napra rá teljes kört mutató, ragyogó korongja világítja be a nélküle sötét éjszakát. Aztán ismét fogyni kezd, majd 14-15 nap múlva egy-két napig nem látható. Aztán megint megpillantható az újhold vékony sarlója. És ez ismétlődik jó tizenkét alkalommal egy napévben.
A tizenkét „Hold-nap” – hónap – során a Hold a csillagos égen tizenkét csillagképen halad át. Minthogy mindig közel jár a nappályához, tizenkét részre osztja fel a Nap egy év alatt megtett útját. Jó kétezer évvel ezelőtt például a Nap augusztus hónapban az Oroszlán csillagképben haladt. A régiek, akiknek sejtelmük sem volt a csillagok fizikai természetéről, úgy gondolták, hogy az akkor született gyermek majd erős és hatalmas lesz, mint az állatok királya. (Ma már a Rák csillagképben jár a Nap augusztusban – de a Rákról nem lehetne azt mondani, hogy az erő és a hatalom jelképe lenne…)
A Nap és a Hold járásával meghatározott időszakaszokból igyekezett az ember olyan rendszert alkotni, amellyel mérni tudta a végtelenbe tartó időt. Így állt elő a naptár, amelyben a napéven és a holdhónapon kívül a holdnegyedek egész számban kifejezett tartama, a hét is szerepet kapott.
5. kép. Héliosz görög napisten égi kocsija
|
A Nap nemcsak fényével és melegével, hanem évi járásával is elsőrendű fontosságú égitest lett. Olyan isten, akinek képzelt élete rendkívül gazdag mitológiát, mondakört hozott létre. Itt csak néhány napistenmondát vagy mítoszrészletet tudunk felvillantatni.
Elsőként Héliosz napisten fiának mondája álljon előttünk. A görög napisten szilaj lovak húzta tüzes kocsiján hajtott az égen reggeltől nyugvásáig (5. kép). Egy nap beleszeretett Meropsz etiópiai király feleségébe, Klümenébe. A hűtlen asszony fiat is szült neki: Phaethont. Felcseperedése után az ifjú azt kérte apjától, hogy hadd hajtsa egy napig az égi napszekeret. Héliosz vonakodva, de engedett fia kérésének. A fiú felpattant az aranyküllős napkocsira, de a lovak azonnal megérezték, hogy idegen kéz tartja a gyeplőt. Féktelen vágtatásba kezdtek az Oroszlán, a Bika, a Skorpió és a többi égi szörny között. Az egyik mondaváltozat szerint oly közel haladtak a Földhöz, hogy a perzselő Nap pusztító tűzvészeket okozott. Az istenek királya, Zeusz, hogy megmentse a Földet és lakóit, villámával agyonsújtotta a szerencsétlen ifjút.
Az ókori népek napistenei legfeljebb főistenek voltak a többi isten és istennő között. Egyedülvaló istenné azonban csak egy alkalommal lépett elő egy napisten: a Nap egyik egyiptomi megjelenési formája: Aton a Kr. e. XIV. században, igaz, csak mintegy másfél évtized hosszára.
Az egyiptomi újbirodalom idején, főként a 15. sz. közepén uralkodott III. Thotmesz sikeres hódító háborúi révén, az ókori Egyiptom a fénykorát élte. Ahadvezér-fáraó egyik utóda, III. Amenhotep idejére esett a jólét, a gazdagság, a pompa tetőfoka. Utóda fia, a beteges külsejű IV. Amenhotep lett, a gyönyörű Nofertiti férje. Az idealista, álmodozó, rajongó uralkodó Amon főisten Théba székhelyén kezdte meg uralkodását. Lassanként az addig nem különösen nagy tiszteletben részesített Fénykorong (Fénygömb): Aton felé fordult, és az ő kultuszát erősítette a többi isten, elsősorban Amon rovására. Néhány év múlva, főként a nagy hatalmú, gazdag Amon-papság befolyásától való elszakadás érdekében új fővárost alapított: Ahet-Atont (Aton a Fényhegyen). Saját nevét is megváltoztatta Amenhotepről (Amon Elégedett) Ehnatonra (Aton Üdvössége). Összegyűjtött híveinek fővárosában szinte minden ősi szokást megváltoztatott, beleértve a művészi látásmódot. Szélsőséges békepárti lévén tétlenül hagyta veszni az elődei által meghódított közel-keleti tartományokat és városállamokat. Számára nem létezett semmi más elv és cél, mint Aton kizárólagos tiszteletének megalapozása, általánossá tétele és megerősítése. Valószínűleg teljes egészében saját alkotása a híres Naphimnusz, amely ma is megragadó erővel hat olvasójára. Valószínűleg az évszázadok múlva élt zsoltárköltőket is megihlette. Ezt a Naphimnusz és a 104. zsoltár megfelelő részeinek egymás mellé állítása bizonyíthatja:
6. kép. Ehnaton fáraó családja áldozatot mutat be Atonnak
|
Mint a himnusz szövegéből is megállapítható, Ehnaton Atont nemcsak a világ fenntartójának, de teremtőjének is tartotta.
Atonnak nem volt olyan alakja, mint az addigi isteneknek. Csak jelképe volt: a domború korong – nyilván gömbsüveg –, amelyből kézfejekben végződő sugarak indulnak ki. A kezek olykor az élet jelére mutatnak (6. kép).
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a Napot dicsőítő, érzelmektől fűtött, rajongó himnusz a Földnek azon a helyén született, ahol a napsugarak nemcsak növényeket éltettek, de gyilkos forróságukkal embereket, állatokat pusztítottak. Egyiptom éghajlata ugyanis alig tért el a Szaharáétól.
Nem tartott sokáig Atonnak, az Egy Istennek uralma. A fáraó korai halála után a régi renddel ismét az Amon-klérus került hatalomra. Ehnaton fáraó tudatosan monoteista nézetére, az Egy Isten kultuszára addig még nem volt példa az emberiség szellemi életében. A judaizmus kizárólagos Jehova-tisztelete is csak később alakult ki.
Japán császárainak a napistentől való származását az alábbi, valós történelmi részleteket is tartalmazó legenda mondja el:
Amateraszu-ómikami napistennő megelégelte, hogy Japánt kettős királyság osztja meg. Parancsot adott hát unokájának, Niniginek, hogy békében egységesítse Japán „középső vidékét”. Ninigi nyolc nemzetséggel szállt le az égből Kyusu szigetére, és onnan teremtett rendet a birodalomban. Ezt követően elvette Ata ország istenének leányát. Az újdonsült asszony már az első éjszaka után előrehaladott terhesség állapotát mutatta. Férje meggyanúsította, hogy már régebbi időktől, tehát nem tőle terhes. Az asszony tűzpróba útján igazolta ártatlanságát. Három fiút szült Niniginek. A második elvette a tengeristen leányát, akitől Japán későbbi nagy uralkodója, Kamu-Jamato-Ihare-Biko származott. Ez később, a VIII. sz.-ban a Dzsimmu-tenno nevet nyerte. Ő volt a császári család mitikus őse. A japán császárok azóta is utódainak tartják magukat.
Érdekes és tanulságos az óiráni – perzsa – fény-, majd napistennek, Mithrának mítosza.
Iránban a Kr. e. VII–VI. sz.-tól kezdve Zarathusztra – vagy görögös formában: Zoroaszter – vallása terjedt el. Ennek hátterét a pászorkodás adta, amely termékenységi vér- és mámorító növényi ital áldozatával járt. Ez utóbbi, a haóma és a bikavér termékenységi jelkép volt. A Haóma-mítosz szerint Haóma bikaistenség volt, aki halálával a vérét adja az embereknek, akik ettől halhatatlanná válnak. A későbbi Zarathusztra-vallás tiltotta a bikaáldozatot és a haóma adta mámort. A megújult vallás lényege Ahura-Mazda (Ormuzd) és Angra-Mainju (Ahriman = Ármány), tehát a Jó és a Rossz küzdelme. De tovább éltek más istenek is, akik között szövetség kötődött. E szövetségkötés megtestesítője lett Mithra, aki átvette az akkád Samas szerepét, és napisten lett. Kultuszát az I. sz.-ban a római katonák vitték Rómába, ahol az gyorsan és igen széles körben terjedt el a lakosság minden rétegében.
7. kép. Mithrász leszúrja az égi bikát
|
Mithra – görögösen Mithrász – a köréje fűződő mítosz szerint a téli napfordulókor, az akkori római naptár szerint december 25-én barlangban született. Bölcsőjét őt imádó pásztorok vették körül. Felnőve megölte a bikát, és ezzel megváltotta az embereket, halhatatlansággal ajándékozva meg őket. Minthogy a bika is ő volt, saját magát áldozta fel az emberekért (7. kép). Híveinek beavatását szentelt vízzel való meghintéssel végezték. A hívek rendszeresen részt vettek egy kenyérből, vízből és borból álló vacsorán, amelyen Mithrász utolsó vacsorájára emlékeztek, amit követően istenük napkocsin az égbe szállt. Rómában kapta a Sol Invictus – Legyőzhetetlen Nap – nevet. Az első századokban igen sok emlékhelye, temploma létesült. Aquincumban három Mithrász-szentélyt is tártak fel.
A korai keresztényeket megdöbbentette a sok külső, sőt belső hasonlóság a Mithrász-vallás és a kereszténység között. Az egyezéseket a Sátán művének tartották. Az igazság az, hogy a két vallás kölcsönösen vett át egymástól sok jellemző vonást.
Utoljára, de egyáltalán nem utolsósorban kell említeni a Bibliát, amelyben jó néhány napistenmonda maradványa, töredéke olvasható vagy bontható ki. (Itt csak futólag lehet utalni Sámson történetére vagy Illés szekerére.) A pogány napisteneknek – elsősorban Mithrásznak – a kereszténységre gyakorolt hatása bemutatására a legalkalmasabb, legjellemzőbb példa lehet Jézus születési időpontjának áthelyezése.
Az első egyházatyák tanúsága szerint Jézus „tél és nyár között”, vagyis tavasszal született. Hívei nem ismerték a pontos napot, ezért hol március végén, hol májusban, de többnyire egy áprilisi napon emlékeztek meg – ha egyáltalán megemlékeztek – Jézus születésnapjáról. A Mithrász akkor dívó kultuszával átitatott hitvilágnak megfelelően a keresztény hívők is megünnepelték a Nap születését a téli napforduló napján, az akkori római naptár szerint december 25-én. Már az előző estén kivonultak a szabadba, lehetőleg valamely hegyre vagy dombra, és várták a napkeltét, hogy ünnepelhessék az újszülött Napot. Az akkori nézet szerint ugyanis a Nap a téli napfordulókor meghal, és reggel már az új Nap kel fel. Minthogy ez a szokás még a Kr. u IV. sz. elején, a kereszténység államvallássá tétele után (313) is élt, az egyház kereszténnyé tette ezt a Mithrász-ünnepet: Jézus születésnapját december 25-ére rögzítette. Jól számított: rövidesen feledésbe merült a karácsony pogány napisten-eredete.
A bibliai leírás szerint Jézus istállóban született. A hívők azonban – főként Mithrászra gondolva – hozzátették: barlangban. De jóval egyértelműbb utalást is találunk arra, hogy az első keresztények mindenképpen el akarták fogadtatni a pogányokkal Jézus isten voltát, bizonyítani isteni eredetét.
Jó módszernek látszott, hogy kiemeljék egy akkoriban kultivált pogány istenhez való hasonlóságát. A görög-római mitológiák szerint sok isten szűz anyától született, apja valamilyen isten volt. Származását illetőleg Jézusnál megvolt a hasonlóság, sőt egyezés ehhez a feltételhez Szűz Mária és a Szentlélek révén. Sok jel mutat arra az evangéliumokban, még azok nyilván több ízbeni átdolgozása után is, hogy a pogányok meggyőzése érdekében Jézus életének néhány epizódját a napistenekéhez igyekeztek hasonlóvá tenni. Példa: a húsvét előtti jeruzsálemi bevonulás.
A Nap akkor kerül pályája csúcsára, amidőn a nyári napforduló idején a legmagasabb ponton delel. Jézus a utolsó húsvétja előtti vasárnap került élete legfelső, legdicsőbb helyzetébe, amikor a nép hozsannázással, Dávid király fiának kijáró tisztelettel, hódolattal fogadta és ünnepelte. Ekkor Jézus szamár hátán ült.
A szamár az ókori keleti országokban egyáltalán nem volt megvetett vagy akár csak gúnyolt háziállat. Igénytelensége és kitartása folytán olykor többre tartották a lónál. Ezért is rendelt Jézus szamarat a bevonuláshoz. Olvassuk el ezt az epizódot Máté evangélista leírásában:
Amikor közeledtek Jeruzsálemhez… Jézus elküldött két tanítványt, és ezt mondta nekik: „Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám…” A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. (Mt 21,1–2, 6–7)
A katolikus Biblia szövege így hangzik:
Elhozták a szamarat és csikaját, ráterítették ruhájukat, ő pedig felült rá.
A katolikus evangéliummagyarázat szerint Jézus a csikón ült, a szamár csak biztonságul volt mellette arra az esetre, ha a csikó nem tűrné meg a személyt a hátán.
A Károli-féle fordítás szerint:
Elhozák a szamarat és annak vemhét, és felső ruháikat rájuk teríték, és ráüle azokra.
8. kép. A Nap csillagok közti útjának részlete, továbbá pályájának legmagasabb pontja egykor és ma
|
Igen különös a szöveg, több szakértő fordítási vagy értelmezési hibára gyanakodik, hogy Jézus nem a szamarakra, hanem a rájuk tett ruhákra ült. A különösséget ez sem másítja meg, ugyanis azt, hogy Jézus két szamáron ült egy időben.
Dionüszosz görög isten mítoszában találunk ehhez hasonló jelenetet, amelyben az isten két szamárra ült. Ez a római birodalomban is igen népszerű isten nemcsak a bor és szőlő gondozója, hanem napisten is volt. Áldozati állatai között szerepelt a bárány és a kos mellett a szamár is.
A napistenek az égbolton a nyári napfordulókor értek hatalmuk, dicsőségük tetőpontjára. Az időszámításunk kezdete körüli időkben a Nap ekkor a Rák csillagképben haladt. A Rák akkori neve azonban Két Szamár volt. Erre utal ma is két középső, fényesebb csillagának hivatalos – latin – neve: Asellus Borealis és Asellus Australis (Északi, illetve Déli Szamárka. Lásd a 8. képet! A nyári napforduló idején a Nap ma már az Ikrek és a Bika határán jár.)
Ha tehát a Nap (a Napisten) a Rák, vagyis a Két Szamár csillagképbe lépett – vagyis „ráült” a Két Szamárra –, évi útja csúcspontjára, vagyis dicsősége teljébe ért. Az evangéliumi írások pogány olvasói előtt bizonyára teljesen világos volt a kép: Jézus egyenrangú a Napistennel, érdemes tehát a hívének lenni.
Mint azt mindebből láthatjuk: a Nap nemcsak egy csillag a sok közül, nem is azért áll hozzánk közel, mert fizikailag a legközelebbi, hanem mert a hozzá fűződő mítoszok, mondák, legendák belülről, emberi, humán oldalról érdekelnek és érintenek minket. A Nap égi útját kísérő mítoszok ezért sok tanulsággal szolgálhatnak és sok lelki gyönyörűséget adhatnak a ma emberének is.