A csillagképek kialakulása. Általánosan ismert, hogy a csillagászok ma is – meglehetősen önkényesen körülhatárolt – képzeletbeli csillagképekre (konstellációkra) osztják fel az égboltot. Ezek a csillagképek – amelyeknek elnevezése néha az írásbeliség előtti évezredekig nyúlik vissza – valójában semmilyen kapcsolatban sincsenek a bennük látható égitestek fizikai természetével, térbeli elhelyezkedésével, csupán a fényesebb csillagok véletlen eloszlása az égen és az ókori égboltmegfigyelők gyakorlati tapasztalata alakította ki képzetüket. Sokan, legalábbis névről ismernek néhány csillagképet: a Nagy Medvét – a magyar népi képzeletben a Göncölszekeret –, az ún. Állatöv (a Nap látszólagos égi útja mentén elhelyezkedő) 12 csillagképet: Kos, Bika, Ikrek stb., esetleg még néhányat. A napjainkban is használatos csillagképek felének (szám szerint 44-nek) neve, alakja és mondája az antik görög tudományig követhető, valójában az ősi mezopotámiai kultúra hagyatéka.
Az égbolt ismerete, egyes fényesebb csillagok megfigyelése sokkal régebbi időkig, a kőkor gyűjtögető-vadászó közösségeinek idejére nyúlik vissza. Már ekkoriban észrevehették, hogy egyes feltűnő, fényes csillagok felbukkanása a hajnali vagy esti égen, mintegy jelzi az évszakok változásának beköszöntését. Az égitestek láthatóságának változása az év során természetes naptárt alkotott. A növénytermesztés (mezőgazdaság) elterjedésével az „égi naptár”, a csillagos ég esztendei változása és a mezőgazdasági munkák – sőt a Földközi-tenger térségében a kialakuló tengerhajózás – már szabályokba foglalt ismereteket követelt. Ezeket a földművesek és a hajósok jól tudták. A görög Hésziodosz Kr. e. 700 körül a Munkák és napok című tankölteményében a paraszti tudnivalók között említi az égi jelenségek és égitestek ismeretét. Többek között, ezeket olvashatjuk: „Pléjaszok, Atlasz lányai, hogy feltűnnek az égen, / Kezdj el aratni, s amint eltűnnek, kezdd el a szántást…”1
Az említett „Pléjászok” – a mai csillagászati szóhasználattal Plejádok –, a magyar népnyelvben a Fiastyúk kis csillagcsoportját jelentik. A szöveg arra utal, hogy amikor a hajnali szürkülteben először bukkan fel a keleti égen a Fiastyúk, kezdődhet az aratás, amint pedig az esti szürkületben utoljára látható, eljött a tavaszi szántás ideje.
Az ősi Egyiptomban már valószínűleg a dinasztiák előtti időkben tudott volt, amikor a ma Szíriuszként ismert fényes csillag feltűnik a Nap kelte előtt a hajnali égen (kb. június 20. körül), rövidesen megkezdődik a Nílus áradása, amely megtermékenyíti a földeket. A Szíriusz Nappal együtti kelésének megfigyelése tehát fontos volt a termőföldek előkészítése szempontjából.
Az ősi csillagfigyelők általában egyes fényesebb csillagokat (például Szíriusz), esetleg szorosan összetartozó csillag csoportokat (például Fiastyúk) tartottak számon. Egyes csillagokat, megkülönbözetésként vagy az általuk jelzett esemény vagy valamilyen jellegzetesség alapján nevezték el. A Hyádok (Hüaszok, ma a Bika csillagkép egy része) jellegzetes csillagcsoportja, amely akkor bukkan fel az esti égen, amikor az őszi esők kezdődnek, a görögségben „Esőcsinálókat” jelent. Csak idővel változtak a testvérüket sirató leányokká. A gabonaéréskor feltűnő magányos fényes csillag a Spica, vagyis Kalász nevet kapta; utóbb a környezetének halványabb csillagaival együtt ebből alakult ki a Szűz (Virgo) csillagkép.
Néha már az őskori csillagnézők is több, egymáshoz közel elhelyezkedő fényesebb csillag csoportját jegyezték meg. Ilyen például a ma az Orion csillagkép közepét – az övet – jelképező három fényesebb csillag, amelyek pontosan egy vonalban, egymáshoz közel ragyognak az égen. Igen jellegzetes, alighanem a kezdetektől fogva több csillagból álló konstelláció a nálunk Göncölszekérként ismert Nagy Medve. Törzsét trapéz alakban az alak sarkait jelző négy csillag alkotja, amelyhez a szekér rúdjaként (vagy a medve farkaként) az egyik sarokból három, kissé ívben elhelyezkedő csillag csatlakozik. Az ilyen, körvonalakkal jellemezhető konstellációkat szokás körvonal-csillagképeknek nevezni. Mivel a tágabb égi környezetben nincsen több hasonló fényű csillag, a Nagy Medve eléggé feltűnő csillagképet alkot. Jellegzetes körvonalai alapján már az ősidőkben ismerték: Babilonban Teherhordó-szekér, Kínában öblös Merítőkanál, majd (néhol jóval később az araboknál is) Halottas menet, máshol hét teherhordó vagy igavonó állatot jelképez, az ősi Rómában például Hét Ökör. Mivel az égbolt északi sarkához közel helyezkedik el, Európából mindig látható az égen. Nem kel fel, ill. nyugszik, hanem körbefordul az északi égbolton. Ezért azt tartották, hogy a forgó égboltot az ökrök vontatják.
Más esetekben egyes fényesebb „naptár-csillag” tágabb égi környezetét is bevonták, eleinte bizonyára azért, hogy a „főcsillag”-ot biztosan azonosítani lehessen a többi fényes égitesthez képest. A mai Orion három, egyenest alkotó csillagát tágabb környezetükben négy fényesebb csillag torz négyzete foglalja magába. Mivel az egész konstelláció az égbolt nagy területét fedi, önként adódott az Égi óriás, az Óriás vadász vagy Óriás harcos képzete, amely azután a görög mitológia Órionjává vált (amelynek öve a három csillag).
Az ókori Mezopotámiában – a sumer, babiloni, asszír birodalomban – a naptár kialakításában fontos szerepe volt a Nap látszólagos egy éviégi útjának a csillagok között, valamint a Hold fényváltozásának. Ezért a pap-tudósok különösen nagy figyelmet szenteltek azoknak a csillagoknak, amelyek a Nap és a Hold látszólagos égi útja mentén helyezkednek el. Így alakult ki az Állatöv (Zodiakus), amelyet az évbe foglalt 12 holdhónap alapján 12 csillagképre osztottak fel: Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyilazó (Nyilas), Bak, Vízöntő, Halak. Az Állatöv csillagképeit, mivel azok helyzete a Nap évi útjának megfelelően, eleve meghatározott volt, már nem lehetett egy-két fényesebb csillag köré csoportosítani.
A mezopotámiai csillagászokat főleg a Nap, a Hold és az akkor ismert bolygók foglalkoztatták. Az Állatöv csillagképein kívül alig különböztettek meg más konstellációkat. Az egyiptomi ég kissé gazdagabb. A csillagképek rendszerét, az éggömb „képeskönyvét” azonban az antik görögség alkotta meg, egyesítve a közel-keleti, egyiptomi és saját képzeteiket. Homérosz a Kr. e. VIII. században már több csillagképet is felsorol, azt is tudja, hogy a Nagy Medvét egyes helyeken Szekérnek nevezik.
Aránylag kevés figyelmet fordítottak az éggömbön végighúzódó, keskenyebb vagy szélesebb halványan fénylő fehér sávra, a Tejútra. Ma nem tekintik „önálló” csillagképnek, az antik világban, például Arisztotelész nem is tartotta a csillagokhoz tartozónak. A természeti népek és a nemrég még nomád életmódot folytató kisebb népcsoportok – például északi nyelvrokonaink – a Lelkek útjának, vagy a Madarak útjának nevezték (az utóbbi elnevezés azonban bizonyára a lélekmadárra vonatkozik). Alighanem ennek egy késői alakja a magyar népi Hadak útja, vagy a székely Csaba útja, amelyen a halott harcosok vonulnak fel. A csillagképek kialakításában azonban – egy közvetett egyiptomi adatot leszámítva – nem játszott szerepet.
Csillagmitológia és csillagjegyzék. Európában vitathatatlanul az antik görög égboltmegfigyelők érdeme, hogy a fölénk boruló látszólagos éggömböt nagyjából kitöltötték a fényesebb-halványabb csillagok alkotta konstellációkkal. Az antik világ csillagképleírása természetesen az égboltnak arra a területére (mintegy kétharmadára) terjedt ki, amely Mezopotámiából, Egyiptomból, a Peloponnészosz-félszigetről még látható. (A Föld déli féltekéjéről látható égboltot az európai tudomány csak a nagy felfedezések korától kezdve ismerte meg.) A görög tudomány és költészet egyrészt „rendszerezte” az égbolt képét, mintegy kidolgozta az egyes csillagképek mitológiáját és mondabeli kapcsolataikat, másrészt „egységesítette” az égen ábrázolt alakok formáját.
A társadalmi fejlődés kezdeti fokán álló törzsek, népek – napjainkban például néhány nomád pásztorkodást folytató nép – jelképeket, vagy életmódjukkal kapcsolatos tárgyakat, állat- és emberalakok földöntúlivá nagyított képét vetítették az égre. Az ősi görögök Medve csillagképe bizonyára az egykori törzsek szent totemállata lehetett. A türk népek képzeletében a Sarkcsillag – amely körül az ég forog –, Vaskaró vagy Aranykaró, a hozzá közel látható két halványabb csillag a kipányvázott Kékesszürke és Lisztesszürke ló, a Göncöl csillagai pedig a Hét rabló, akik a lovakra lesnek.
Az ősi kultúrnép vallási rendszerének kialakulásával a csillagképek is az istenek, félistenek és a hozzájuk kapcsolódó tárgyak és lények színterévé váltak. Többnyire azonban egymástól függetlenül jelezték a bennük látott emberi vagy állati alakot. Az égboltnéző papok nem törekedtek arra, hogy az egymás melletti konstellációkból összefüggő jelenetet, mitológiai eseményt olvassanak ki. Az egyik legkorábbi, ránk maradt égboltábrázolás az egyiptomi Dendara melletti Hathor templom kör alakú „állatöve” (csillagtérképe). A nagyon késői (római császárkorbeli!) térképen istenek, túlvilági alakok vonulnak fel, de egymással nincsenek mitikus kapcsolatban.
A görög égboltleírás (az ún. uranográfia) egyik „vívmánya”, hogy a már meglevő csillagkép-elnevezésekre szinte tudományos rendszerességgel magyarázatokat keresett. Ezek a magyarázatok természetesen nem múlják felül a „népi szómagyarázat” szintjét, gyakran pedig félreértéseket tartalmaznak. A tavasz kezdetét jelző Kos (Aries) az ősi mezopotámiai pásztorkodó népek számára a tavaszi megtermékenyítés jelképe volt. Ugyanilyen termékenységjelkép a Bika (Taurus), amely két évezreddel korábban volt a tavasz kezdetét jelző csillagkép. A görög mondavilág azonban a Kos csillagaiban már az aranygyapjút hordozó kost látta, amelynek fellelésére Jászón és társai kalandos tengeri útra vállalkoztak. A Bikából Zeusz egyik alakja lett: a főisten bika képében rabolta el Európé királylányt. (Ilyen módon, ha burkolt formában is, de termékenységszimbólum voltát is megtartotta.)
Az egymással szomszédos konstellációkkal mitológiai jeleneteket, eseményeket írt le. Egyes esetekben ezek a mitológiai történetek visszatükrözik, jelképezik azokat a földi jelenségeket, amelyek a csillag vagy csillagkép feltűnésével kapcsolatosak. Egy elbeszélés szerint, például a Medvévé változtatott és égre helyezett Kallisztó nimfa büntetése az, hogy sohasem hűsítheti testét a tengerben: vagyis a Nagy Medve nem nyugszik le, nem merül a tengeri látóhatár hullámai alá.
A görög égboltleírások nagyjából a Kr. e. V. század körül már kialakíthatták a ma ismert csillagképek és a hozzájuk fűződő mondák nagy részét. Az első, szerzője szerint ismert és utóbb mértékadó égleírást a knidoszi Eudoxusz állította össze Kr. e. 370 körül. Eudoxusz állítólag az egyiptomi pap-csillagászoktól tanult, és éggömböt is készített, amelyen pontosan és a geometria szabályai szerint ábrázolta a csillagok helyzetét. Művének tartalmát a szoloi Aratosz Kr. e. 275–250 körül írt terjedelmes tankölteményéből, a Phenomenából (Jelenségek) ismerjük. A Phenomena, amelyhez egy évszázaddal később a rhodoszi Hipparkhosz írt kiegészítő kommentárt, az antik csillagképek leírásának és mitológiájának foglalata, amely mintegy kanonizálta a görögség által ismert és használt konstellációkat.
Az ókori csillagászat ismereteinek nagy összegezője, az alexandriai Klaudiosz Ptolemaiosz a Kr. u. 150 körül összeállított Megalé szüntaxisz (A Nagy rendszer) – ma elterjedt címén Almageszt című munkájában, Hipparkhosz katalógusa és Aratosz égleírása alapján közölte csillagjegyzékét. Az Almageszt katalógusában (amely 1022 csillagot tartalmaz) minden csillag az akkori eszközökhöz képest pontos égi koordinátákkal van felsorolva. Ilyen módon azonosítható az éggömbön, de gyors felkeresés a koordinátatáblázat számadatai alapján eléggé nehézkes. Ezért az egyes csillagok még sorszámot és megnevezést is kaptak. A megnevezés – amennyiben korábban még nem volt külön neve, mint például Spica, Sziriusz stb. – a csillagkép figuráján belüli helyzete szerint történt. Ilyen módon kapta például a Bika (Taurus) fejében levő fényes csillag A Bika szeme (Oculus Tauri), a szügyénél látható A Bika mellén levő [csillag] (In pectore Tauri) megjelölést, stb.2
A csillagképek helyzetének, alakjának „egységes szabványosítása” azért is fontos volt, mert lehetőséget adott arra, hogy az egyes csillagokat biztosan azonosíthatóvá tegyék. Ezt a jelölési rendszert, amely a Kr. u. IX. századtól a mohamedán világban, arab fordításban is elterjedt, a korai reneszánsz idején az európai csillagászok is átvették, és a XVII. század elejéig alkalmazták. A mohamedán kultúra hozzájárulása volt az egyes csillagok nevének kibővítése. Részben a már korábbi mezopotámiai-görög-latin csillagelnevezések fordításával, részben saját, arab névadással sok közepes fényű csillagnak adtak nevet, amelyek főleg a csillagnak a konstelláción belüli helyére utaltak. A későbbi európai jegyzékekben ezek az arab nevek néha eltorzítva, „latinosítva” jelennek meg.
A Hattyú (Cygnus) csillagkép körvonalának fejét jelző, közepes fényű csillag (mai jelzés béta Cygni) arab neve Al Minh.ar al Dja–jah, teljes fordításban „A tyúk [madár] csőre”, az európai csillagászok írásaiban Albiróra torzult. Könnyebben felismerhető a Hattyú farkát jelző fényes csillag (alfa Cygni) eredeti arab neve, az Al Dhanab al Daja–jah, vagyis „A tyúk farka” a ma használatos Deneb névben. A Lant (Lyra) legfényesebb csillagának arab neve Waďki, mai írásban Vega. A Perzusz csillagai közt a ma bétával jelölt a csillagképben a rémültet keltő Medúza-fejet jelzi, az arab Ra–’s al Ghu–l, azaz „a démon feje”; ez rövidült a modern korban Algollá.
Más részről a Hipparkhosz–Ptolemaiosz-katalógus minden csillag pontos helyzetét is feltüntette az égen, ilyen módon a csillagképek helyét is meghatározta a képzeletbeli égbolton. Az antik világtól az európai újkorig a csillagok koordinátáihoz hozzárendelték a csillagképen belüli nevét, vagy halványabbaknál a katalógusbeli sorszámát.
A csillagképek „pontos” leírása és ezeken belül az egyes csillagok megnevezése azonban egyszer s mindenkorra megszabta a konstelláció alakját, az ábrázolt ember, állat vagy tárgy körvonalait, testrészeinek helyzetét és elhelyezkedését más csillagokhoz képest.
A konstellációk leírásánál vagy grafikus ábrázolásánál az Almageszt használóit arra kényszerítette, hogy az egyes konstellációkat mindig ugyanabban a helyzetben és alakban ábrázolják. Ezzel voltaképpen megszabta a csillagképek ikonográfiáját. Akárcsak a bizánci egyházművészet esetében, ahol Krisztus és a szentek ábrázolása – még öltözetük színei és testtartásuk is – szigorú előírásokhoz kötött volt, a csillagképeket is a katalógus koordinátái és égleírás szabályozták.
Az antik csillagászok számára némi problémát jelentettek a „gazdátlan” csillagok: azok a többnyire halvány égitestek, amelyek két, körvonalakkal határolt csillagkép között foglaltak helyet és amelyeket egyikhez sem csatoltak. Ptolemaiosz ezeket a számszerű égi koordinátáikkal, valamint azzal jellemezte, hogy mely csillagképek között foglalnak helyet. Például a Nagy Medve és a Kis Medve között, a két állatalak körvonalai közti területen 8 csillag látható, amelyek egyik figurához sem tartoznak. A már meglevő csillagképek leírását a Kr. u. I. században Gaius Iulius Hyginus római költő – Ovidius barátja – kiegészítette, egyik-másik konstellációcsoportnál többféle mitológiai magyarázatot is felemlítve.
Ptolemaiosz az általa áttekinthető égboltrészt – az éggömbnek mintegy háromnegyedét – 48 csillagképre osztotta fel. A középkori mohamedán (arab), perzsa és indiai csillagnézők tiszteletben tartották ezt az ókori hagyományt, csupán a csillagok helyzetét helyesbítették pontos mérésekkel, alkalmanként megnövelték a jegyzékbe vett csillagok számát is, anélkül azonban, hogy magának a konstellációnak a formáján változtattak volna. A középkori Európa tudósai előbb az arab átdolgozások alapján ismerték meg az ókori csillagászat nagy összegezőjének művét, majd az 1450-es évek után már a görög szövegből latinra fordították Ptolemaiosz munkáit. (A Rómában élő görög Trapezuntius, majd a bécsi Georg Peuerbach és a Budán is dolgozó német Joannes de Regio Monte, azaz Regiomontanus kommentált fordításai voltak az első hiteles latin szövegek.)
Újkori mesék. A XV. század végétől az Afrika partjai mentén dél felé hajózó tengerészek, majd a Dél-Amerika és a déli Csendes-óceán felfedezői előtt a déli égbolt addig ismeretlen csillagcsoportjai tárultak fel. Ezzel pedig a XVI–XVII. század csillagászai számára alkalom nyílt arra, hogy új, az ókoriak előtt ismeretlen csillagképeket alkossanak. (Afrika, Dél-Amerika és Ausztrália őslakóinak csillagképismeretét az európai felfedezők és asztronómusok – a mai néprajzkutatók nagy bánatára – semmibe vették.) A XVI. századtól a csillagok katalogizálói, az ég térképezői új, „modern” konstellációkat alkottak.
Az új csillagképek alkotása azonban nem szorítkozott csupán a déli éggömbre. A korai reneszánsz humanista tudósai még ragaszkodtak a klasszikus – és általuk hitelesnek tartott – hagyományokhoz. Ám a XVI. század embere már túllépett az antik ismereteken. Ahogyan az ókoriak előtt ismeretlen új földeket, tengereket, természeti jelenségeket és törvényeket megismerte, úgy próbálta meg a saját gondolkodását, eszméit és nézeteit az égi képekbe vetíteni. A korai barokk költői lelkű csillagászai a kor eszméit, jelképeit és lelkületét próbálták megörökíteni az újabb csillagképek megalkotásával, és ennek érdekében akár a régi, klasszikus alakzatok megcsonkításától sem riadtak vissza.
Mint láttuk, az antik, figurálisan határolt csillagképek közt maradtak területek, amelyeknek csillagai egyik konstellációhoz sem tartoztak. Az ilyen „gazdátlan” csillagokból is kezdtek újabb konstellációkat kialakítani az északi égen, ám gyakran a már meglevő régi alakzat egyik-másik csillagát is elcsatolták.
Az Oroszlán (Leo) és a Nagy Medve közti terület egy sor csillagából például a danzigi Johannes Hevelius 1690-ben kialakította a Kis Oroszlán (Leo Minor) csillagképet. Ugyancsak tőle származik az északi sark környékének halvány csillagaiból alakított Zsiráf (Camelopardalis) konstelláció is. Gyakran azonban az új csillagkép megalkotásához a megszokott, klasszikus alakzat néhány csillagát is elcsatolták. A német Johann Elert Bode – korának elismert szaktekintélye – 1790-ben például II. Frigyes porosz király tiszteletére az Andromeda csillagkép közelében Frigyes Dicsősége elnevezéssel (Gloria Frederici) rajzolt egy új csillagképet, ám a kialakításhoz el kellett vennie az Andromeda egyik karját.
Ez az utóbbi példa arra is utal, hogy az újabb csillagképalkotás célja nemcsak az égbolt üres helyeinek kitöltése, hanem gyakran a hízelgés, esetleg a jutalomra vágyó haszonlesés is volt. (Egyébként a rossz példával maga Galileo Galilei járt elöl, amikor 1610-ben, a Jupiter bolygó általa felfedezett négy fényes holdját pártfogója tiszteletére Medici csillagoknak nevezte el.) E téren a túlzásba vitt hízelgés csúcsát a lipcsei német Akadémia érte el, amikor az Orion csillagainak egy részét, amelyet régóta Orion kardjának neveztek, Napóleon csillagainak kívánta elnevezni („Stellae Napoleonis”). Szerencsére az elnevezést maguk a franciák sem fogadták el.
Akadtak azonban derűsebb, játékosabb névadások is. A francia Joseph Jčrome de Lalande (1732–1810), a XVIII. század csillagászatának egyik vezéregyénisége, idős korában négy csillagképet is javasolt. Az egyiket 1805-ben az ősi Hydra melletti gazdátlan csillagokból Macskának kívánta nevezni, az alábbi indoklással: „Imádom a macskákat. …Eléggé sokat fáradoztam életem során az égboltért ahhoz, hogy most ezt a kis tréfát megengedjem magamnak.”
A másikat 1775-ben az ég északi pólusa közelében rajzolta fel, és Csősz-nek (Custos Messium=Terményőrző), vagyis franciául Messier-nek nevezte el. A megnevezés szójátékot rejt, mivel Lalande egyik barátja és kortársa az üstökösfelfedezései révén híressé vált Charles Messier (1730–1817) volt. Korának nagy szenzációjára utal viszont az első léggömbfelszállást (1783) megörökítő Léggömb (Globus Aerostatici) konstelláció megnevezése.
A csillagképek elnevezői között vitathatatlanul a német Johann Bayer (1572–1625) és a danzigi Johann Hevelius (voltaképpen Hewelcke, 1611–1687) szerezte a legtöbb érdemet, és az általuk kialakított konstellációk egy része napjainkig érvényes. (Érdekes módon egyikük sem volt hivatásos csillagász: Bayer jogászként, Hevelius sörfőzőként kereste kenyerét.) A legbuzgóbb csillagkép-keresztelő viszont a francia Nicolas Louis de La Caille abbé (vagy mai írásmóddal egyszerűen Lacaille, 1713–1762) volt, aki Dél-Afrikába utazva vagy 12 új csillagképet „alkotott” – egyszerűen nem véve tudomást a már meglevő, használatos elnevezésekről –, ám ezek közül csal három-négy bizonyult maradandónak.
Magyar névadó is akad: a selmecbányai születésű Hell Miksa (1720–1792) az Uránusz bolygó felfedezőjének (1781), a német–angol William Herschelnek tiszteletére Herschel Kisebb Távcsöve, ill. Herschel Nagyobb Távcsöve nevű csillagképeket tervezte meg. Herschel pártfogóját, III. György angol királyt is megörökítette a György hárfája elnevezésű konstellációval 1790-ben. Ezek közül a kortársak a Tubus Herschelli Maiort fogadták el néhány évtizeden át.
A görög-római csillagképrendszer egységes volt abból a szempontból, hogy isteneket és mitológiai személyeket-lényeket vetített az égre, és alkalmanként több alakzat is egy monda szereplőit jelenítette meg. Elsősorban azonban számos esetben visszavezethető, hogy az eredeti – a görögség által esetleg már félreértett – csillagnév milyen természeti jelenséget jelzett és jelképezett.
A modern konstellációk ilyen szempontból közel sem egységesek. Egyes csillagképalkotóknál a „tudományoskodás” volt a fő szempont: a kor tudományos eszközeit, az újonnan felfedezett vagy nevezetes élőlényeket, a környező világ tárgyait örökítették meg. Jelképként kevésnek van csillagászati háttere, többnyire a kor tudományos-technikai fejlődését szimbolizálják. A másik csoportot az udvaronc hízelgő megnevezései alkotják.
A német Johannes Bayer éppen négyszáz éve, 1603-ban megjelent gyönyörű csillagatlaszában, az Uranometriában (szó szerint: „Az ég felmérése”) többek között arra törekedett, hogy az éggömb déli – akkor még alig ismert – félgömbjét töltse be csillagképekkel. Elnevezéseivel is némileg csatlakozott az antik hagyományokhoz, amelyekhez modern ismereteket adott. Megrajzolta a déli égen az Aranyhal konstellációt (Dorado), az ókori Déli Halak (Pisces Austrinus) folytatásaként, az északi nőstény Vízikígyónak (Hydra) párt alkotott délen, a hím Vízikígyóval (Hidrus)3, az égre helyezte az Indiánt (Indus, nem Hindu!), a Pávát, a Főnix-madarat (Phoenix), de a déli óceánok térképészeinek eszközeit is, a Szintező és Irányvonalzó (Norma et Regula) alakjában. Még a danzigi Johannes Hevelius is eléggé szorosan kötődött a görög-római hagyományokhoz, a „Firmamentum Siobiesticum”, majd az 1690-ben kiadott „Prodromus Astronomiae”-ban. A Vadászkutyák (Canes Venatici), a Cerberus vagy a legendás Mons Maenlaus (Maenlaus hegye) még az antik kort tükrözi.
A francia Lacaille abbé azonban akár a híres Francia enciklopédia illusztrációinak mondható konstellációkat helyezett a déli égre. Ott látjuk a Légszivattyút (Antlia), a Mérőkörzőt (Circinus), a tengerészek Hajó-kompaszát (Pyxis Nautica) és persze a csillagászok Távcsövét (Tubus Astronomicus). Azt, hogy a művészetek is helyet kapjanak, a Festő-állvány (Equleus Pictoris) és a Szobrász-véső (Sculptorium) biztosítja. Megörökítette Dél-Afrikának azt a pontját, ahol méréseit végezte: a Tábla-hegy (Mons Mensai) csillagképpel. Honfitársa, a Föld méreteinek pontos meghatározásában részt vevő Charles Pierre Lemonnier (vagy Le Monnier, 1715–1799) a lappföldi felmérésnek állított emléket az Iramszarvas (Tarandus vagy Rangifer), míg az Atlanti-óceánbeli expedíción, a Rodriguez-szigetén megpillantott egyetlen rigóra emlékeztet a Magányos Rigó (Turdus Solitarius).
A csillagképnévadás egyik – ma már csak különösségnek számító – zsákutcája volt a „keresztény ég-kép” eszméje. Általában a tehetséges gyakorlati matematikus Wilhelm Schickard (1592–1635), a csillagász Jakob Bartsch (1600–1633), Kepler veje, és főleg az augsburgi jogász és műkedvelő égbolt-rajongó Julius Schiller (†627) nevéhez kapcsolják az antik „pogány” csillagképek keresztény köntösbe öltöztetését. Érdekes, hogy az ókori elnevezések átkeresztelése az Ó- és Újtestamentum alakjainak nevére, nem a vakbuzgó középkori szemlélet terméke, de ne feledjük, hogy Schiller „keresztény csillagos égboltja”, a Coelom stellatum Christianum az ellenreformáció korában, 1627-ben látott napvilágot. Az átkeresztelés néha nem is volt nehéz: az Argó Hajó-jából Noé Bárkája lett, a nagy kiterjedésű Herkulesből a Három Királyok. Azt azonban már csak jó képzelőerővel lehet megérteni, hogy miért éppen az Oriont nevezte el Schiller Szent Józsefnek, és hogyan vált a Pegazus csillagkép Gábriel Arkangyallá. A kísérletnek nem sok visszhangja támadt, és még az egyház tudósai sem használták Schiller – egyébként gyönyörű kivitelű – csillagatlaszát.
A XVIII–XIX. század fordulójának egyik nemzetközi tekintélye, a berlini Akadémiai Obszervatórium igazgatója, Johann Elert Bode (1747–1826) arra törekedett, hogy rendszerezze az addig ismert csillagképeket, és közben maga is alkotott neveket. Korának tudományos és műszaki nevezetességei: a Villamos Gép (Machina Electrica), Nyomdász Műhely (Officina Typographia) került az égre jóvoltából, de megadta az uralkodónak is a tiszteletet a Frigyes Dicsősége csillagképpel (meglehet, hogy a királyi támogatást élvező berlini csillagda érdekében is). Bode térképén azonban már nemcsak a csillagképek alakjai jelzik a konstelláció összetartozó csillagait. A csillagképek közt pontozott vékony – meglehetősen kacskaringós – vonalak jelölik az egyes konstellációkhoz tartozó terület határait. Ezzel megkezdődött a figurális csillagkép-ábrázolások lassú kiszorulása a térképekről.
A lerajzolt égbolt. Kézenfekvőnek tűnik a csillagok, csillagképek képi ábrázolása, hiszen a rajzolt térképről lehet a leggyorsabban, legbiztosabban azonosítani az égitesteket. Valóban, már néhány késő kőkori sziklarajz is arra utal, hogy évezredekkel ezelőtt is megpróbálkoztak az éggömb és az egyes konstellációk képi ábrázolásával.
Ősi mezopotámiai pecsételőhengerek tanúsítják, hogy már három évezreddel ezelőtt is egyes csillagcsoportokat, például a Fiastyúkot rajzban is bemutatták. A ránk maradt, eléggé kisszámú ókori csillagkép-ábrázolás, illetve égbolttérkép azonban többnyire csak nagyon durván, éppen hogy felismerhetően mutatja be az ábrázolt csillagképet vagy égbolttérképet.
Ez a jelképes ábrázolás végigkíséri az európai kora középkort is. A kódexek, főként a kalendáriumok ábráin, díszítésein és iniciáléin néha művészien megrajzolt csillagképfigurákat láthatunk – de nemritkán csillagok nélkül. Más ábrákon a csillagok egymáshoz viszonyított helyzete közel sem fedi a valóságos képet. Csak a reneszánsztól kezdve mutatkozik meg a törekvés a valósághű, pontosabban a térképszerű konstellációábrázolásra.
Ezeket az ábrázolásokat mai értelemben nem is nevezhetjük csillagtérképeknek. Gyakran csak az ábrázolásból ismerhető fel, melyik konstellációról van szó, mert a csillagok helyzete alig egyezik meg a valóságos képpel.
Valószínűleg már az ókori csillagászok számára is nehézséget okozott, hogy az éggömböt, illetve a teljes éggömb két féltekéjét hogyan lehet síkban ábrázolni. A fejlett geometriai érzékű és ismeretű görögök hamarosan felismerték azt a (ma már bizonyított) tényt, hogy egy gömbfelületen elhelyezkedő pontokat nem lehet torzításmentesen síkra vetíteni. Vélhetőleg hamar feltűnt, hogy ha a fölénk boruló teljes fél égtekét egy kör alakú síkon ábrázolják, akkor a központ körüli alakzatok aránylag még híven visszaadhatók, de már a peremen az alakok annyira eltorzulnak, hogy szinte felismerhetetlenné válnak. (Illetve fordítva: ha a peremnél levő alakzatot adjuk vissza pontosabban, a központ torzul.) A geométerek és geometrák csak a XVI. század óta próbálkoztak olyan síkbeli vetületek geometriai megszerkesztésével, amelyek a lehető legkisebb torzítással mutatják be az ábrázolt gömb- (illetve görbült) felszínt.
Ugyanez a nehézség merül fel a Föld térképi ábrázolásánál is. Az ábrázolt terület torzulása azonban a Föld-képeken nem annyira szembeötlő, mert nagy területet nem lehet – legfeljebb ma, az űrhajókból – szemmel áttekinteni és a térképi rajzzal összevetni. Az égbolt leképezésénél azonban egy szempillantással kitűnik a valóság és a rajzolt kép eltérése.
Ezért már a görögök előtt is kézenfekvőnek látszott, hogy a Földet látszólag körülvevő égboltot kis éggömbön ábrázolják. A hagyomány szerint a VI. században élt Anaximandrosz már használt éggömböt. Eudoxoszról bizonyosan állítják, hogy a IV. században rendelkezett az égboltot bemutató glóbusszal. Ezek a glóbuszok nem maradtak ránk. A legkorábbi éggömb, amelyet ma ismerünk, a Kr. u. 160 körül készült ún. Farnese Atlasz (ma a nápolyi Museo Nazionaleban látható), és az eget a vállán hordozó Atlaszt ábrázolja. Az éget jelképező gömbre az ismeretlen szobrászművész felvéste a jellegzetes csillagképek alakjait, de az egyes csillagokat nem ábrázolta. Úgy vélik, hogy a Farnese Atlasz éggömbje Eudoxosz glóbuszának másolata lehet, és ezért képet ad a korábbi ókori alkotásokról.
A középkori Európából nincsen adatunk égglóbuszokról, de az arab világban, a Kr. u. IX. századtól maradtak ránk kisebb-nagyobb éggömbök. Valószínűleg ezek szolgáltak mintaként a reneszánsz kezdetén készített európai ég-ábrázolásokhoz, mint például a XV. századbeli Cusanus-féle glóbusznak is (amelyet a tudós főpap, Nicolaus Cusanus használt csillagászati munkájához).
A XVII. századig az éggömbök egy része nemcsak szemléltetésre, hanem csillagászati mérésekre is szolgált. Az ilyen alkalmazás jó példája a korai reneszánsz egyik legszebb és legpontosabb égglóbusza, amelyet a domonkosrendi Hans Dorn (1425 k.–1508 után) készített 1490 körül Budán, Mátyás király udvari csillagászának számára. A szépen kidolgozott bronzgömbön több száz csillag pontosan bejelölt helyzetét tüntette fel, és ábrázolta a fényességeket is. Magukat a csillagképeket finoman pontozott körvonalak rajzolják ki. Az éggömbhöz szerelt mérőeszköz felhasználásával közvetlenül bejelölhetők az ismeretlen helyzetű csillagok vagy például az újonnan feltűnt üstökösök helyzetei.
A reneszánsz éggömbjei még egyedi készítmények voltak. A nyomtatás és a térképi vetületszerkesztés fejlődésével azonban megjelentek a sorozatban gyártott glóbuszok. A csillagtérképet, keskeny sávok formájában papírra nyomtatták, és felragasztották a megfelelő méretű fa-, később gipszgolyóra. Az egyre nagyobb sorozatokban gyártott ég- és földgömbök mind szélesebb körben terjedtek el, a XVIII. századtól már az iskolai oktatás eszközeivé váltak.
A glóbuszok alkalmazása azonban – már a terjedelmük miatt is – eléggé kényelmetlen volt. Emellett az éggömbök az égi alakzatokat mintegy tükörképszerűen, a jobb és bal oldalt – a keleti és nyugati irányt – felcserélve mutatják be. Ha az égboltot valóban a Földet övező „gömbnek” képzeljük, úgy a glóbuszon ezt a gömböt kívülről látjuk, vagyis „hátulról” nézzük a csillagképek alakzatait.
Ez a szemlélet hamar meghonosodott a glóbuszkészítők között. Azokat a csillagképalakokat, amelyek nem oldalnézetben, hanem arccal fordulnak a Föld felé, a glóbuszrajzolók gyakran hátat fordítva mutatják, a figurák, illetve az arc felismerése érdekében néha félprofilból. Ez az ábrázolásmód a későbbiekben még a síktérképek rajzolóinak munkájában is nyomot hagyott! Az első csillagászati térképlapokon – síktérképeken – a jobb és bal oldal a glóbuszokhoz hasonlóan felcserélt, és számos figura háttal fordul a szemlélőnek. Vélhetőleg az éggömbökről másolt rajzok vezették félre a térképszerkesztőket.
A térképszerkesztés fejlődése és a könyvnyomtatás haladása egyaránt fellendítette az égbolt térképezését és térképi bemutatását. Az egész égbolt áttekintésére alkalmazták a két félgömböt egy-egy korong alakú síkon ábrázoló planiszférát. A térképrajzolók beletörődtek abba, hogy az ábrázolás torzul, viszont az egész félgömböt áttekintően ábrázolhatták. Az égbolt egyes kisebb részletének bemutatásánál viszont a torzítás is jóval csekélyebb volt, és ennek mértékét is csökkentette a kellően megválasztott térképvetület.
A XVI. század elején – a Földet ábrázoló térképekkel párhuzamosan – megjelentek az égbolt térképei és a kisebb részleteket ábrázoló egyes lapokból összeállított csillagatlaszok. Az első nyomtatott planiszféra, amely két kör alakú térképen az északi és a déli égboltot ábrázolja, Albreht Dürer (1471–1528) nevéhez fűződik. A csillagtérképet a kartográfus Johannes Stabius és a matematikus Conrad Heynfogel számítása, illetve szerkesztése alapján Dürer rajzolta és metszette fába, 1515-ben. A Dürer–Stabius-planiszféra még a klasszikus, ptolemaioszi égboltot ábrázolja, a 48 antik csillagképpel. A déli pólus környéke aránylag üres. Ennél nagyobb hiba azonban, hogy Stabius és Dürer követték az éggömbkészítői hagyományt, és a konstellációkat felcserélt égtájjal, a szemlélőnek hátat fordítva mutatták be.
Még határozottabban tűnik fel ez az éggömbrajzolói – helytelen – hagyomány az ingolstadti matematikus-geográfus Petrus Apianus (1495–1552) planiszféráján, amelyet először 1529-ben, majd díszesebb formában 1540-ben adott ki. A látványos égbolttérképen – akárcsak korábban Dürerén és utóbb számos más égrajzolóén –, amelyen az égitestek helyzete már pontosabb az elődjénél, az egyes konstellációk összetartozó csillagait a csillagkép körvonalai fogják össze. A rajzok feltűnően hasonlók a Dürer-féle metszethez, és ez érthető is a feljebb elmondottakból: az alakok helyzete, formája megkötött volt.
Az éggömb típusú „fordított oldalú”, hátat fordító alakokat ábrázoló térképekhez képest jelentős fordulatot jelentett az erdélyi szász Johannes Honterus (1498–1549) Bázelben, 1532-ben fába metszett planiszférája. Eltekintve attól, hogy Honterus térképe szakszerűbb, több csillagászati elemet feltüntető, mint Düreré, maga az ábrázolás eléggé híven követi a korábbi művet. Ám az égtájakat helyesen ábrázolja, és a csillagképeket határoló figurális rajzok szembefordítva láthatók! Honterus égbolttérképét tekinthetjük az első modern nyomtatott csillagtérképnek. Honterus planiszférájának megjelenése (1542) után még készítettek ugyan fordított égtájú, hátat fordító alakokkal díszített planiszférákat, de a tudományos igénnyel szerkesztett égboltképek már mindig helyes beállításúak voltak.
Érdekes, de inkább csak művészetszemléleti különbség Dürer, valamint Apianus és Honterus térképei között az emberi alakok stílusa. Az első két térképrajzoló művész jellegzetesen reneszánsz ízlésű. Az emberi alakok – a vélt antik hagyományt követően – mezítelenek, vagy (Dürernél) itt-ott minimális ruházatúak. A puritán református Honterus viszont gondosan felöltöztette alakjait, a női figurák drapériaszerűen leomló ruházatban, a férfiak görög vagy római stílusú könnyű öltözékben vagy katonai öltözetben láthatók. Ez a stiláris ábrázolás – amely természetesen a korokkal változott – végigvonul a térképrajzokon a XIX. század közepéig. Különösen jellemző a barokk figurák ruházata, amely egyrészt némi tudományoskodással igyekszik visszaadni az antik világ öltözetének stílusát, másrészt óhatatlanul tükrözi a maga korának ízlését.
A reneszánsz megújuló égboltábrázolásának újdonsága az egyes csillagképeket külön-külön ábrázoló vagy az égbolt kisebb részleteit valamilyen logikus sorrendben bemutató csillagatlaszok megjelenése. Az egyes csillagképek összetartozó csillagait ezeknél is a figurák körvonalai határolták, de egy-egy lapon gyakran csak egy konstellációt vagy egymással érintkező néhány kisebbet mutat be a térképszerkesztő. A teljes égbolt áttekintésére az atlasz elejére vagy végére planiszférát is fűztek.
Az egyik legkorábbi csillagatlasz – amely minden egyes csillagképet külön-külön ábrázolt – a modenai Giovanni Paolo Gallucci (1538–1621) Velencében, 1588-ban megjelent művében, a hatkötetes Theatrum Mundiban látott napvilágot. Térképei a glóbuszok megfordított ábrázolását mutatják. De kiviláglik a hagyományos csillagtérkép ábrázolási mód nagy hibája is. Hiába volt szinte kanonizálva az egyes figurák formája, helyzete, alakja, a halványabb csillagok hovatartozását már nem tudták egyértelműen meghatározni. Különösen a nagyobb méretű, egyes konstellációkat külön ábrázoló atlaszoknál mutatkozott meg, hogy néhány csillag az egyik atlaszban az alak körvonalain belül, a másiknál azon kívül foglalt helyet. Minél több csillag helyzetét mérték meg az észlelők, és mennél gazdagabb volt az atlasz csillagábrázolása, annál inkább megmutatkozott a hagyományos konstellációjelzésnek ez a hibája.
A csillagtérképek modernizálása terén a második döntő lépést – Honterus helyes tájolási módja után – a bajor jogász Johannes Bayer tette meg. Bayer, mint már ez előzőekben említettük, elsősorban a „gazdátlan” csillagok konstellációba foglalására, valamint az égboltnak a görögség által nem ismert déli féltekéjén levő csillagok csillagképpé formálására törekedett. Eközben jutott arra a gondolatra, hogy a biztos megkülönböztetés és azonosítás érdekében egységes rendszer szerint minden csillagképen belül az egyes csillagoknak önálló jelölést ad. Rendszere egyszerű volt: az egyes konstellációkon belül a fényesség szerint a csillagokat a görög kisbetűkkel jelölte: a legfényesebbet alfa (), a következőt béta (), majd gamma (), delta () stb. betűkkel jelölte, egészen az ómegáig (). Amennyiben a konstellációban a görög ábécé 24 betűje nem volt elegendő – ami a Tejút csillagokban gazdag területén fordul elő –, a latin nagybetűkkel folytatta a jelzést. A Hattyú csillagképben egészen a P betűig jutott. Ez a jelölési rendszer ma is érvényben van a fényes csillagok esetében. Bayer Uranoetria címen, Ulmban, 1603-ban megjelent, gyönyörű rézmetszetekkel illusztrált atlasza új korszakot nyitott meg az európai csillagtérkép-rajzolásban. Növeli az Uranometria jelentőségét, hogy Bayer a kor legpontosabb csillag-helymeghatározását használta fel (a dán Tycho Brahe – 1546–1601 – kiemelkedően pontos méréseit), és gondot fordított a csillagok fényességének lehetőleg hű feltüntetésére is.
Az Uranometriát nemcsak a kortársak, de az utókor is olyannyira fontos mérföldkőnek tartja, hogy számos modern csillagatlasznak adták, adják ezt az elnevezést. A XIX. század egyik jelentős csillagatlaszát, amelyet a német Friedrich Wilhelm Argelander (1784–1875) adott ki 1843-ban, az Uranometria nova címet adta. A XX. század végének egyik nagyon részletes rajzolt atlasza – amely a csillagok helyzetét a 2000. évre érvényesen tünteti fel – Uranometria 2000 címen látott napvilágot.
A történeti hűség kedvéért meg kel jegyeznünk, hogy hat évtizeddel korábban Alesandro Piccolomini (1508–1578) De le Stelle Fisse című, fametszetű nyomatain a latin ábécé kisbetűivel jelölte az egyes csillagokat. Ez a korai atlasz azonban nem keltett feltűnést, nem is terjedt el, talán pontatlanabb térképe és kezdetlegesebb – nem is mindig következetes – ábrázolása miatt. Csupán annyiban „modernebb”, amennyiben mellőzte a figurák ábrázolását. Ám úgy látszik, hogy a kor még elvárta a díszes alakok megrajzolását, és Bayer például nagy gonddal rajzolta meg a konstellációk figurális körvonalait is. A csillagképek hagyományos alakját egészen a XIX. század közepéig erőteljesebben vagy halványabban feltüntették.
A XVII–XVIII. század csillagtérkép-szerkesztői néha szinte túlzásba is vitték a konstellációk alakjainak ábrázolását. Pedig ezzel, főleg a kézzel színezett, nagyon díszes rézmetszetű térképeken gyakran már a használatot nehezítették. A díszes alakok vonalai nemegyszer elfedik a halványabb csillagokat jelölő kisebb pontokat (különösen ha arra gondolunk, hogy ezeket a térképeket sötétben, gyenge fénnyel megvilágítva használták).
Emellett a távcsöves égbolttérképezés egyre halványabb, puszta szemel már nem is érzékelhető csillagok helyzetét is rögzítette. Ezek jelölésére már sem a görög és latin betűk, sem a sorszámozás nem volt alkalmas, mivel az amúgy is egyre zsúfoltabb atlaszlapokat a további megjelölés teljesen áttekinthetetlenné tette volna. Ezt a nehézséget a XIX. század elején oldották meg a térképszerkesztők. A csillagképek határát – akárcsak a földi országhatárokat – jól felismerhető pontozott vonalsorral jelölték ki. Másrészt a konstellációk puszta szemmel látható legfényesebb csillagait jellegzetes, jól felismerhető geometriai formákban egyenes vonalakkal kötötték össze. E csillagképhatárok megrajzolása jellemzi például J. E. Bode 1801-ben megjelent, ugyancsak Uranometria című atlaszát, amelyen azonban továbbra is ott látjuk a figurális ábrát is.
A felesleges ábrák és vonalak csak a speciálisan, szakemberek számára, 1852–59 közt kiadott Bonner durchmusterung (Bonni áttekintés, F. W. Argelander főműve) lapjairól tűnnek el. (A Bonner Durchmusterung és annak kiterjesztése a déli égboltra összesen 325 000 csillagot mutat be, ezek közül csak hatezer látszik távcső nélkül, puszta szemmel.) Ma is használatos azonban a puszta szemmel látható fényes csillagokat mértani ábrákká formáló összekötő vonalak meghúzása. A gyors tájékozódást szolgáló, műkedvelők használatára készített csillagtérképeket és atlaszokat ma is ilyen módon állítják össze.
A XX. század elejéig azonban a csillagtérképek és atlaszok szerkesztését továbbra is bonyolította a nagyszámú csillagkép, amelyeket nem is minden szerkesztő fogadott el egységesen. Emellett a csillagképeket meglehetősen girbegurba vonalak határolták, amelyeket nem mindig lehetett pontosan követni. A különféle jegyzékek és felsorolások száztíz csillagképet is leírnak, ennél is több nevét ismerteti R. H. Allen 1899-ben megjelent műve a csillagképek neveiről és azok magyarázatáról (Star Names. Their Lore and Meaning, utánnyomás 1863-ban). Az égbolt képe meglehetősen zavarossá vált.
A zavarnak a Nemzetközi Csillagászati Unió 1828-ban hozott határozata vetett véget. Ebben a csillagképek számát az egész éggömbön 88-ban adta meg. Több konstellációt megszüntetett, másokat összevont, ill. megnevezését egyszerűsítette. Eltűnt a György hárfája és a Macska, a Csősz és a Léggömb és több más, modern elnevezés. Ptolemaiosz 48 csillagképéből azonban 47-et megtartottak. Az addig szabálytalan csillagképhatárokat észak–dél, illetve kelet–nyugat irányú egyenes vonalakká változtatták, amelyek sarkai, metszéspontjai pontosan meghatározhatók az égbolt koordináta-rendszerében. A latin neveket egységesítette, és a rövidített használatra hárombetűs rövid jelöléseket vezetett be. (Például Cygnus=Cyg, Perseus=Per stb.) A határozat alapján a belga Eugéne Joseph Delporte (1882–1955) 1930-ban kiadta az ég „hivatalos” csillagképfelosztásának térképét. Lényegében ma is ennek alapján nevezik meg és jelölik a csillagos ég konstellációit.
A romantikus lelkületű csillagászatkedvelők – de még nem kevés szakember – manapság is szívesen díszíti szobáját a régi, figurálisan ábrázolt térképek, atlaszok másolataival, sőt mai grafikusművészek sem idegenkednek az antik konstellációk modern vonalú ábrázolásától.