Dobronakon, a ma már Szlovéniához tartozó kis magyar faluban, egykori nevén Lendvavásárhelyen született 1924-ben az édesanyám. Apám Felső-Magyarországról származik, gyöngyösi, 1944-ben házasodtak össze. A terület, a muraközi kis falu akkor még Magyarországhoz tartozott. Hamarosan elcsatolták. A szomorúságom is ebben rejlik, még utólag is beleszörnyedek, mivel nem ismerhettem az édesanyám anyját. Tökéletesen hiányzik a nagymamaélményem, és érzem a hátrányát. Amikor 1952-ben meghalt a nagymamám, még létezett a régi, nagy Jugoszlávia, a „láncos kutya”, az ellenségkép. Édesanyám és vele együtt mi sem kaptunk engedélyt arra, hogy a temetésére elutazhassunk. Elképzelhető az a fájdalom, amit édesanyám akkor érezhetett. Még most is összeszorul a torkom, ha belegondolok, hogyan lehetett ennyire szörnyű egy rendszer, hiszen törölték egy gyerek életének meghatározó fejezetét. Akkor, gyerekfejjel, túléltem. Majd jött az átalakulás. Éltem kellemes diákéveimet a Mátraalján, nagyon kiegyensúlyozott családi környezetben. Két testvérem, édesapám, édesanyám, de a távoli rokoni szálak mentén nem nagyon tudtam kiigazodni. Tudtam, hogy gyöngyösi vagyok. Szerettünk kirándulni a családdal, minden hétvégén a Mátrát jártuk. Akkortájt kezdett körvonalazódni a távoli jövőm, hogy mi is lesz belőlem. Azt sejtettem, hogy az erdővel vagy az éggel lesz kapcsolatos a szakmám. Vagy erdőmérnök, erdész vagy éppen favágó leszek. Ha mégsem – hiszen akkor is ilyen vékonydongájú ember voltam –, akkor maradnak a szellemi dolgok, a tanítás vagy a csillagok.
Római katolikus családban nevelkedtem, még ministrálni is jártam. 1956-ban végre kaptunk útlevelet, közvetlenül a forradalom előtt. Szeptember közepétől október közepéig voltunk Jugoszláviában. Akkor nyílt ki a szemem a nagyvilágra, addig ez valahogy a rejtélyes dolgok közé tartozott. Valódi paraszti környezetbe csöppentem. Szekérrel jöttek értünk az állomásra, nem voltak aszfaltos utak, minden meseszerű és csodás volt, ráadásul a faluban majdnem mindenki szegről-végről rokonnak számított. Tetézte az újdonság élményét, hogy egy család létünkre ők egy másik ország állampolgárai. Megnyílt a lelkem. Kezdetleges családfát kezdtem szerkeszteni, amit máig folytatok. A modell tökéletes. Az első unokatestvéreim több mint negyvenen vannak, hiszen édesanyámék nyolcan voltak testvérek, édesapámék pedig heten. Két nagycsaládos, hagyományos szerkezetű família, egy paraszti és egy iparos környezetből, apámék dinasztiája csizmadiamesterekből állt. Visszatérve a szellemi fejlődésemhez: nagyon szegények voltunk. Egyedül a tudat maradt, amikor ráismertem az ég csodáira. Egy tiszta szellemi dolog, mely valójában pénzbe sem kerül, akár a susogó fák. Gondoltam, majd ezekkel foglalkozom. A középiskolába vezető út nem volt zökkenőmentes, nem kerültem be túlságosan könnyen. Apám a cipészetből nem tudott megélni, tehát ügynökösködésbe kezdett, ingó- és ingatlanügynök lett. Ha valaki el akart adni valamit, ő megtalálta a vevőt, és fordítva. Hordókat, néha házat, földeket, bútorokat adott el. Középiskolás koromra ez osztályidegen tevékenységnek számított. A gyerekeimmel alig tudom megértetni, hogy miért volt ez bűn. Mondjuk, igaz, hogy apám nem szerette azt a rendszert, élesen bírálta is. Szolgált a Don-kanyarban, furcsa ezt mondanom, de szerencsés módon hamar meglőtték. Combsebbel haza kellett jönnie. A 2. magyar hadseregben szinte mindenki más odaveszett. Szüleim így már 1944-ben össze is házasodtak, én meg még a háború vége előtt, 1945. március 24-én megszülettem. Gyakorlatilag innen indult az én izgalmas, szép karrierem. Gyönyörű, kerek gyerekkor; majd nem akartak a gimnáziumba felvenni apám maszeksága miatt. Elképesztően fájt. Emlékszem, hogy szégyelltem, de sírtam. Érthetetlen volt számomra, hiszen én nem csináltam semmi rosszat. Maximum csak annyit, hogy templomba jártam. Aztán kicsit később mégis sikerült. Apám ismerte az egyik tanárt, és egy ügyes csellel bejuttattak. Így pár hét késéssel kezdtem az iskolát, de gyorsan fölzárkóztam. Rám jött a tanulás. Ha ilyen a világ, nekem csak egy menekülési útvonalam van, gondoltam, hát elkezdtem tanulni. Minden érdekelt. Előtte nem igazából került a kezem ügyébe könyv. Otthon az Új Idők sorozatot leszámítva, édesanyám kedvenc könyvei voltak, illetve a Pál utcai fiúkat, ami meg gyerekkorom legnagyobb olvasmányélménye, nem volt túl sok könyvünk. Viszont ezután elkezdtem könyvtárba járni, falni a könyveket. Ahogy azt mondani szokták, ha az ember ráharap valamire… Én ekkor jöttem rá, hogy az irodalom mennyire csodálatos dolog. Elsőben magyar nyelvészetből kisebb kutatómunkát folytattunk, kimentünk a Gyöngyös környéki falvakba. A Mátra vidékének legendáit, rege- és mondavilágát gyűjtöttük. Sikeres lett a tanulmányom. Pont azért, mert az a tanár, aki az iskolába jutásban segített engem, irodalom és nyelvszakos volt, dr. Fülöp Lajos tanár úr ösztönzött. Valószínűleg a gimnáziumi tanárpéldáim is segítettek abban, hogy én magam is tanár lettem. Kiváló magyartanárom volt még Szendrő Sándor bátyám is. Ő rájött, hogy nagyon szeretem az irodalmat, a történelmet, és hagyott kibontakozni. Harmadikban kezdtem kissé más irányt venni. A csillagászathoz kell a matematika és a fizika, így elmélyültem bennük. Matematika szakköri titkár is lettem. Jó tanuló voltam, megcáfolva, hogy nem akartak felvenni. A matektanárom Egyed Antal volt, Tóni bácsi, aki frappánsan, mondhatni fájdalommentesen tartotta a matekórákat. A számtantól illett tartani, félni, de ő elegánsan, szépen, éppen a matematika művészi részére irányította a figyelmet. Megmutatta, hogy mennyire szép egy matematikai példa megoldása. Volt egy kiváló osztályfőnököm, aki megérezte, egyszer még lesz belőlem valaki, Somogyi Géza, most is jó barátom. Akkor biológia–kémia szakos tanár, aki annyiszor mondogatta: „Ottó, te jó leszel osztálytitkárnak.” Érezte, hogy közösségi szellemű gyerek vagyok. „És még az sem baj, hogy te nem vagy KISZ-es vénájú, de hát valakinek mégis el kell vinni a balhét. Arra gondolj, hogy jobb, ha ilyen jó érzésű emberek vezetik a többit, mint hogy…” Így még a KISZ-be is beszálltam diákként. Ez aztán végigkísért. Érettségikor a záróbeszédben az igazgató kiemelte, hogy ilyen példákra van szükség. (Megjegyzem, ő ellenezte a felvételem a gimnáziumba.) A középiskola után bekerültem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre, matematika–fizika szakra, és onnan már nyílegyenes volt az út. A diploma megszerzését követően visszamentem Gyöngyösre, négy évig tanítottam. Tanárként, már Gyöngyösön, beléptem a TIT-be (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat), melynek ma is alkalmazottja vagyok. Mint gyöngyösi tanár és amatőr csillagász előadó jártam a falvakat. Visszaadtam azt az élményt, amit a tanáraimtól kaptam. Gyöngyösön ugyanabba a tantestületbe kerültem, ahol diák voltam. Kollégáim lettek az előbb említett nagy egyéniségek. Azt hiszem, ez segített a további életemben, egy-két ilyen kulcsfigura előttem volt, akikre példaképként tudtam felnézni.
Az egyetemi éveim alatt fedeztem fel valójában a Kárpát-medencét. A tanári éveim alatt kezdtem el utazgatni, és mélyedtem jobban bele a Kárpát-medencei kérdésbe. Megjártuk Erdélyt és a Felvidéket. Jó érzés volt magyarokkal találkozni. A csillagász szakkörös diákjaimat Erdélybe vittem bejárótúrára. Éreztük, hogy a magyar kultúra sokkal több, mint amit az a behatárolt tízmilliós, kilencvenháromezer négyzetkilométeres kis ország takar. A megszerzett élményt rögtön visszaadtam, és hiszem, hogy ez a tanárság legnagyobb ajándéka. Megtudok valamit, érzem, hogy nehezen jutottam hozzá, és azt minél egyszerűbben továbbítom. Mai életfilozófiámmá vált, hogy minél egyszerűbben kell közölni a nagy dolgokat. Matematikában, fizikában, csillagászatban, hozzáteszem, hogy valószínűleg a filozófiában is így kéne tenni. Az egész kultúratörténetünket kedvesen, tálcán kellene átadnunk, hogy ennyi. Bihari Sándor soraival tudom ezt példázni: „Terített asztaloknál is érzem a sült krumpli szeretetét. / Igényem lett a gazdagság, mértékem maradt a szegénység.”
Az eddigi életem összefoglalása is lehetne, ebben minden benne van.
Ismeretterjesztő előadások ürügyén jártam a környék falvait, így aztán híre ment, hogy van Gyöngyösön egy csillagászat iránt elkötelezett és érzékeny ember, gimnáziumi matematika- és fizikatanár. Dr. Zétényi Endre főiskolai tanár Egerbe invitált, mivel szüksége lett volna egy emberre a líceumban, az akkori tanárképző-főiskolában. Ugyanabban az évben, 1970-71 táján, jött egy másik meghívás is, pont ebből az épületből, ahol éppen ülünk, a budapesti Uránia Csillagvizsgálóból, Kulin György professzortól, aki ennek az intézetnek az első, alapító igazgatója. Itt is kéne egy tudományos munkatárs, ide, a TIT Uránia Csillagvizsgálóba – mondta. Azóta is itt vagyok. Ki az, aki harminc éven át ugyanott van, nem jut előbbre? Én itt vagyok, úgy látszik, így is lehet csinálni. Azt kamatoztattam, amit a néhány évi tanári és előadói gyakorlatomból szereztem, és itt már, mint igazgató, mondhatom, hogy nem ártott meg a sok tanulás.
Érdekes karriert futottam be a KISZ-ben. Pesten a TIT Központban KISZ-titkár lettem. Viszont mégis azt mondták, hogy képződnöm kell még politikailag. Beiskoláztak, de itt is mázlim volt, mivel filozófia szakra jelentkeztem és oda vettek fel. A négyéves szakfilozófia nagyon sokat gömbölyített az agyamon. Emlékszem, hogy felvetették egyszer az osztálytársaim a hazafiság és a proletár internacionalizmus szembeállítását. Addigra belém bújt a kisördög, biztosan az előéletem miatt. Fejemben mindig „kéznél volt” egy idézet: „Ki a nemzetközi? Magyar, ki honát megveti, és mindent, ami nemzeti, mindegyre szít, mindegyre mar? Ó, az még nem nemzetközi, csak rossz magyar.” Ne tudja meg, mi lett ebből! Rögtön a gyanús emberek közé soroltak, kaptam róla papírt is. Ez egy nehezen emészthető kis bűntett volt, mellyel éket ütöttem az osztályfőnököm lelkében.
Itt, az Urániában végeztem a napi munkámat, szépen lassan mentem felfelé a szamárlétrán. Minden voltam: munkatárs, tudományos főmunkatárs, választmányi titkár, igazgatóhelyettes és végül igazgató. Már több mint egy évtizede ennek is. Nincs túl nagy jelentősége, mert ugyanaz az íróasztalom, csak mindig más szintről tettem a dolgom. Régen is és ma is elviszem a postára a leveleket, ha éppen arra van szükség. Fantasztikus érzés látni az újabbnál újabb generációkat, és mindig akad köztük néhány jólelkű, akik aztán a közvetlen munkatársaimmá válnak. Mínusz tíz fokban nem könnyű a négyórás esti, téli szolgálat, de meleg teával segítünk egymásnak. Szépen, szerényen zajlik az életünk.
A Budapestre jövetelnek volt még egy előnye: a nagyon jó társaságok. Mindig jó emberek vettek és vesznek körül. A legjobb magyar fizikusok, biológusok, költők. Utassy Jóskával, Czakó Gáborral, Nagy Gáspárral jó barátságban vagyok, miközben azt sem felejtem el, hogy együtt készítettük elő, már felnőtt értelmiségiként, a változást. Saját fejlődésem szempontjából is döntő fordulat volt, hogy Pestre kerülésem éve után bekerültem az olvasótábori mozgalomba. Akkor a Hazafias Népfront jó fedőszervnek bizonyult, hiszen ott alakítottuk meg az akkori fiatal, progresszív értelmiség jó részével azt az olvasótáborozási lehetőséget, ahová a fiatalokat nyaranta meghívtuk, hogy halljanak a magyarságról, a Kárpát-medencéről, a titkos, valamint a lelki dolgokról, a vallásosságról, Istenről. Nem nagyon piszkáltak minket. Azt hitték, biztosan olvasnak, nem lesz velük semmi gond, pedig… Előkészítettük a fiatalokat a rendszerváltozásra. Máig visszajárnak. Ezek nyolc-tíz napos összejövetelek voltak. Mindannyiunknak volt saját szakmája, de hogy a teljes kultúrát fel tudjuk ölelni, szükség volt az olvasótáborokra, amit aztán kicsivel később átalakítottunk. Dinnyés Jóska adta az ötletet. Csináljunk egy szövetséget, hátha nem veszik észre, és mi ugyanúgy tovább dolgozhatunk. A nevünk így lett Magyar Garabonciás Szövetség az Olvasótáborokért, MGSZ. (Az olvasótáborokért szót lehagytuk, mindenki tudta, mi van mögötte.)
Én valójában mindig Kárpát-medencei lakosnak szoktam magam emlegetni, ha keresnek, ezen a területen vagyok megtalálható. Majdnem minden jelentős településén megfordultam már. Számomra hihetetlen megtiszteltetés, hogy a legkiválóbb magyar emberekkel együtt tarthattam az előadásaimat. Az elméleti fizikussal, Abonyi Ivánnal, a biológus Tóth Gézával vagy Koch Sándor professzorral, aki az orvostudomány óriási egyénisége. Ők alkotják azt a környezetet, akik között jól érzem magam. 58 éves vagyok, és áldom a sorsot, hogy ezt megélhettem. Nem mentem el Egerbe, mivel nagyobb kihívás volt Budapest. Anyám óvott, de ide kellett jönnöm. Meg kellett győznöm a budapestieket, hogy vidéki lélekkel is lehet csinálni. Nagyon vágyom arra, hogy életem alkonyán visszavonuljak vidékre. Bevallom, akkor érzem jól magam, ha vidéken vagyok. Jó levegőn, csendes éjszakák alatt. Lélekben mindig is megmaradtam vidékinek. Tamkó Sirató Károly Az Űrkor Tízparancsolata című versében rámutat néhány nagyon lényeges dologra. Most csak néhányat idézek: „Örülj, hogy a földön élsz, és embernek születtél. / Egyensúly és harmónia, mindig, mindenütt és mindenkivel. / Tanulj mindenből, és mindenerre magad is rájössz.”
Tamkó Sirató tudta, hogy kell ezt megélni. Hatnak a mai emberre is ezek a szép gondolatok. A diákjaimnak azt tanítom, hogy igenis tiszteljék az ősöket, mert tőlük sokat tanulhatnak. A szüleiktől már kevesebbet, mivel a múlt hozadékát és az előnyeit a nagyszüleink tudták leszűrni, azt a finom lelki nevelést, amiben benne rejlik az is, hogy mi az ember dolga a világon. Nemes Nagy Ágnes így fogalmazza meg a földi létünk minden csodáját és titkát: „Tanulni kell a téli fákat, ahogyan talpig zúzmarásak / Tanulni kell a nyári felhőt, a lobbanásnyi égi erdőt / Tanulni kell mézet, diót, jegenyefát és űrhajót / Tanulni kell a hétfőt, keddet, pénteket, a szavakat, mert édesek / Tanulni kell magyarul és világul / Tanulni kell mindazt, ami kitárul, ami világít, ami jel / Tanulni kell, szeretni kell.”
Az eszünk jó hogy van, de talán a lelkünk is fontos. Amikor elmélyültem a szakmámban, pont erre gondoltam: az előttem lévő nagy emberek, például Newton, Kant, hogy is vannak a Nagy Mindenséggel, ami a munkám során az én közelembe is került? Már nem úgy vagyok hívő, ahogyan az édesanyám, a rendszeresen templomba járó. De bennem is felmerül a kérdés, hogy tudnék-e én jobb választ adni, mint ő, és eljutok-e a végső kérdésekig, az élet-halál, ember-isten viszonyig. Kant találóan fogalmazott: „Két dolog tölt el csodálattal és bizonyítja bennem Isten létét: a csillagos égbolt a fejem fölött és az erkölcsi törvények bennem.” Kétszáz évvel ezelőtt valaki ennyire jól látta a dolgok lényegét? Mi az, ami az én lelkiismeretemmel egybecseng? Newton még a kozmosszal is tudott mit kezdeni: „A kozmosz csodálatos elrendezése és harmóniája csak egy mindent tudó és mindenható lény tervében születhetett meg. Ez mindörökre a legnagyobb felismerésem.” Hát volna nekem képem Newtonnal vitatkozni? Mindenki nagy ember volt, de mindenki ugyanazokkal az alapvető, nagy emberi kérdésekkel ütközött meg: szabadság, elnyomás, élet, halál, Isten, ember, múlt és jövő. Ez a viszonylag szabad pálya, amit a csillagászat biztosított számomra, ezt adta meg nekem, amit ajándéknak tekintek. Nagyon tudom értékelni a szellemi értékeket, de a mindennapikat is.
Itt, az Uránia Csillagvizsgáló előadótermében adtuk át 1996-ban azokat a dokumentumokat, amelyeket Simonyi Károly műszaki egyetemi professzor úr kapott, részben azért, mert megírta A fizika kultúrtörténete című művét. Ezért elneveztek róla egy csillagot az Androméda csillagképben. Az előadásaimat egy képpel szoktam zárni. Kivetítem a Kárpát-medence fotóját, melyet a világűrből készítettek. Azon szépen körberajzolódnak a kultúrtörténeti határaink. És ekkor szoktam felsorolni a büszkeségeinket, ami alatt a közönség végig borzong a meghatódottságtól, büszkeségtől. A selmecbányai születésű Hell Miksa jezsuita páterként méri ki először a Nap–Föld távolság meghatározásához szükséges nagyon pici alapvető szögértéket. Nevét viseli a Holdon egy kráter. Több mint huszonöt magyar nevű égitest kering a kisbolygók övezetében, például: Szalonta (Kulin György szülőhelye) vagy Ógyalla (Konkoly-Thege Miklós csillagvizsgálójának helyszíne) vagy Konkolya (az intézetalapító család neve). Konkoly-Thegétől származik a ma is működőképes, kilencvenöt éves távcsövünk. Itt áll az épület kupolájában. Végrendeletileg úgy hagyta ránk, hogy a mindenkori magyar állam használja. A Merkúr bolygón van a Bartók-kráter, nem messze a Jókai-krátertől (Jókai a hajdani Komáromban született húsz kilométerre Ógyallától). Hát még szép, hogy ilyenkor emelkedik a lelkem! Hell Miksa neve mellett további krátereket neveztek el a Holdon Eötvösről, Bólyairól, Zsigmondiról, Izsák Imréről. Tele van az égbolt magyar nevekkel. Ekkor szokták reklamációként kérdezni, hogy magyar csillag van-e? Persze hogy van: Simonyi Károly csillaga mellett az égbolt egy másik helyén Marx György professzor, az Eötvös Egyetem elméletifizika-tanára, atomfizikus is megkapta a maga csillagát, a Szűz csillagképben. Nagyon örült a megtiszteltetésnek, élete méltó betetőzése volt. Többször megfordult az Urániában. A Marslakók érkezése című könyvében azt elemezte, hogy a magyar fizikusok az egész világ fizikáját alapvetően befolyásolták. Arra a kérdésre pedig, hogy létezhetnek-e rajtunk kívül értelmes lények a világegyetemben, a Vár tau ceti népe? című írásában azt válaszolta: „A valóság, a bennünket is magába foglaló univerzum, az általa kínált reális lehetőség ma is izgalmasabb és tanulságosabb bármilyen költött mesénél. Mert azok a térben és időben távoli tájak, amelyekbe mai tudásunk alapján extrapolálni próbálunk, azok utódaink jelenévé válhatnak. Azért érdemes gondolatban bekalandozni a Tejút-rendszer mélységeit, hogy egy ilyen képzelt utazásból visszatérőben sokkal nagyobb örömmel pillanthassuk meg barátságos otthonunkat, a Földet. És ebből a kozmikus perspektívából talán azt is jobban értjük, amelynek megértetésére minden tudományos és művészi erőfeszítés irányul, hogy megértsük végre: mit jelent egy ilyen csodálatos világmindenségben emberként élni.”
Költői sorok, pedig csak egy fizikus írta. Ez az a bizonyos szellemi közeg, amiben az ember csak előbbre tud jutni, és ezt hozta meg nekem ez az intézmény. Itt minden lépcsőfordulóhoz, távcsőhöz és kődarabhoz az évek kötnek.
Lejegyezte: Solymosy Zsuzsanna
