Kikötő

Jegyzetek éjfél után

    A létezés boldogságának ikonjai. Lovász Erzsébet festményei a Vigadó Galériában. A kortárs magyar festészet önépítői közül – kevés van belőlük – magasan kiemelkedik Lovász Erzsébet. Hallatlan, a festmény minden négyzetcentiméterét megszenvedő tudatosságával? A létezés-élményt mitológiába oltó gondolatsor következetes végigvitelével? Ahogyan a művész a természetből kiszakított arénát – az újexpresszionizmus által láttatott organikus létezésmezőt – egy sosem volt, ám az emberiség örömét-szenvedését ugyancsak magában foglaló harc terepévé teszi, abban kozmikus éhsége is megnyilvánul. Ez a testet megremegtető, de a szellemet új és új kalandra késztető hiány – megannyi beomlott tárna csupán a lélekben építhető újjá – a festőművész valódi motorja. Ami arra ösztönzi, hogy egy ősdzsungelnél bonyolultabb tájat – a képmotívumok révén hatásos érzelemtartományt – fessen meg, különítsen el magának.
    Ez a lángoló, bibliai és mitológiai jelképeiben az újjászületést (kígyó) és a bűntől való megváltást (bárány) szimbolizáló terrénum, úgy is mint az igazmondás terepe, arra különösen jó, hogy lássuk: fű, fa, virág, tenger, s nemkülönben a Föld megannyi hallójárata miként szakralizálódik. Mintha valaki, földre tapasztván a fülét, a morajlásban, zubogásban, a bűntől mélyülő kráter fortyogásában is valamiféle magasztos zenét (égi harmóniát) szeretne hallani. Hogy háborgó lelke megnyugodjék? Hogy feledni tudja a szarvaskost a töviskoszorús Krisztussal azonosító Szent Ágoston-i látomást?
    A jelek, motívumok, szimbólumláncolatok stb. Lovász Erzsébet számára csak arra jók, hogy rejtező nyíltsággal kétségbe vonassék a Hamvas Béla-i értelemben a káosz senki földjén lakozó emberiség, a jövőjét (élelmiszertartalékait, vízkészletét, lakható világát) fölzabáló ember magasabbrendűsége. Festői világa ezért confiteor, melyben a gyónás szertartásjellege mindennél jobban kitetszik. Szépséges emberarcú szörnyei azért megkapóak, mert torzítás ide vagy oda, nem fog rajtuk a rontás. A tudatos „elrajzolással” – a képmezőnek gyakran ez ad drámaiságot – egyúttal démonikus karakterük hangsúlyozódik. Ez a mitológián egyszerre inneni és túli amorf figura (például a bárány- vagy kígyófejű, de furcsa altestű – többnyire kesztyűben végződő – alakzat) Lovász Erzsébet leleménye. A szentségest – hiszen a bárány itt többnyire agnus Dei is – a profánnal összekötő groteszk világmagyarázat.
    A képmezőt többnyire ezek uralják: az organikus természetet barokkos szín- és formatobzódásban megragadó, a fák koronájáig kapaszkodó lián fojtása, a kúszó, indázó, egymásra csavarodó gyökerek, csigavonalba futó növényszarvak lángolása, a teremtés ősállapotáig visszamenő amőbaszerű nyúlványok hullámzása, gomolygása, sűrűsödése. Kert, a lélek félelmekkel, látomásokkal teli kertje építődik itt kockáról kockára, hogy – hiú remény – fölidéztessék valami a paradicsomi állapotból. A fa – csábító almájával – ugyan a bűnbeesés fája, örömünk, boldogságunk terhe, mégis valamiféle megtörtént múlt. Szakadozott kéregtérképéből, barlangtestének átváltozásaiból és – erre is van példa – heggyé tömbösödő sziklarengetegéből lehet olvasni.
    Jövőképet, mitológiát, reménnyel kecsegtető jobbulást?
    Mintha egyetlen bizonyosság csak az olajvászon volna, ez a jelentéses tartomány. Mintha egyetlen fájdalomba, a nyilakkal átdöfött Szent Sebestyénébe bele lehetne érezni a kozmikus magányt, az egyedüliség jeges csendjét. Mintha az Édenkert – elkápráztató mese – lángoló oszlopaival, vörös tűznyelveivel, zöld burjánzásával, egymásnak ugró szörnyeivel és szelíd, napozó gyíkjaival (a Paizs-Goebel Jenő-i álom díszítő jellege itt nyilvánvaló) egyáltalán megvédhetne valamitől is? Mintha a Hamvas Béla és más írók, művészek műveiből átsugárzó filozófia hathatós arkánum volna az ecsetjével az időtlen időt megörökíteni igyekvő alkotó rémképei ellen.
    Lovász Erzsébet mégis a lehetetlennel kötött szövetséget. Az izgatja, ami mást hidegen hagy: az egymásra halmozott motívumkincs és festékréteg kazamatáiban megképződött – kikristályosodott –, a jelentésen túlmutató magatartásforma. Ezzel az ösztönösnek tetsző, ám belülről nagyon is tudatosan megélt, a korszellemben a hagyományt is fölvillantó modernséggel apokaliptikus víziói túlmutatnak a magánmítoszt esztétikummá avató állapoton – sajátságos világmagyarázatok. A szimbólumrendszert az is erősíti, hogy értelmezési köre tág, hiszen a bibliai történések éppúgy alapjául szolgálnak, mint a különféle mitológiák. A Vigadó Galériában fő helyen szereplő Variációk a Tudás Fájához sorozatból – A bűnbeesés című triptichon (1990) természetesen Ádám és Éva, az első emberpár jól ismert, a kígyó általi megcsalatását emeli a fókuszba, míg A csiga repülése című sorozat (egyik jellegzetes darabja, az V. éppen itt látható) a hindu mitológia bizonyos bölcselmeire tár kaput. Ez utóbbit tekintve az érzéki faktúrán és színrétegen, a kompozíció szerkezetén, vagyis a látványon túl ezek a befogadót segítő elemek ugyancsak hatnak. Ugyanis az istenek és démonok e világoszlopra csavarodott kígyót fejénél és farkánál fogva azért huzigálják ide-oda, hogy az éj tejtengerében (figyeljünk csak a hindu mitológia költészetére!) a halhatatlanság italát köpülhessék. Továbbá a csiga az ég és föld közötti út (forgó világtengely, Tejút) jelképe is, vagyis a lélek túlvilági útjáé, az Istenhez vezető úté. Átvitt értelemben a lélek felemelkedéséé, erkölcsi nemesedéséé.
    Ezzel helyben is vagyunk: egy festmény mítoszi tartalmának fölfedésével rámutathattunk a festőművész és gondolkodó Lovász Erzsébet önépítésének legfőbb mozgatórugójára, az erkölcsi nemesedésre. Innen nézvést már érthető a gyötrelmek (a megtervezéstől az aprólékos kivitelezésig jelen lévő démonikus erők) elviselése, hiszen a kész mű, mint már említettük, a lélek fölemelkedését szolgálja. Így volt ez a másfél évtized előtti, egyik korai fő mű, a Marakodó Csirihauk (1988) esetében – akinek van rá szeme, az örömmel fölfedezheti, hogy az említett festménynek mennyire remek párdarabja az ugyancsak régebbi nagy méretű vászon, a Gyümölcsevők (1989), és így van ez a mostani tárlat szenzációjául szolgáló új, 2003-ban készült festményekre nézvést (Szomorú aranykor, XXI. századi ikon, Hegyben halmok közt, Szabaduló bárány, Fej tenyérben, Fej halakkal).
    Aki a Vigadó Galéria falain végigpillant – a kitűnő rendezés Novotny Tihamért dicséri –, az különös időutazás részese lehet. Bár a technikát tekintve a friss képeknél az ecsetet jobbára a festőkés váltotta föl – gazdagabb, rétegzettebb, mélyebb lett ezáltal az olajbogyó színeit is megcsillantó faktúra –, ha a régi és az új vásznakat szemléljük, mintha megállt volna az idő. Pontosabban időtlenné vált az akkor is és most is érett alkotásokat magából kigyöngyöző folyamat. S nemcsak a motívumazonosság és az új művekben való megjelenés – egy-egy grafika (tusrajz) olajképpé való átörökítése – mondatja velem mindezt, hanem a különleges festői életmű esztétikai kikezdhetetlensége is. A csaknem absztrakt, jóllehet a figuralitást minden ízükben hordozó vásznak azok előtt nyílnak meg igazán, akik veszik a fáradságot maguknak, és mernek a szerkezeti titok mélyébe hatolni.
    Éber szemmel jól látható mindaz, ami Lovász Erzsébet festményeit unikummá teszi: a bárány és a bárány- vagy kígyófejű fa (eme különleges életfa) állandó jelenléte – hát még ha a kesztyűben végződő test is észrevétetik –, a csiga megannyi mitologikus sort elindító időbolyongása, a tölcsérek mint a kozmoszból a szereplőknek életerőt továbbító közlekedőedények s egyúttal világharsonák, az ember-állat véglények világot átölelő karjai, a Janus-arcú fejek nemegyszer több szempárban való tobzódása, az egymásban támaszt kereső és lelő férfi és nő sokszor hegy formájában ábrázolt sziklabarátsága, az oltalmul szolgáló tenyér stb. A több olajfestményről ismert bárányfej, úgy is mint Isten báránya (agnus Dei) leghatásosabb képelemként a Szomorú aranykor című vásznon mutatkozik meg – beragyogja a romló erkölcséről hírhedt, jelenünket is magában foglaló korszakot. A kifejezőerőt tekintve, egészen egyedi vibrálással lepve meg a nézőt, két rokona is van: a XXI. századi ikon és a Hegyben halmok közt.
    Ezek a képek, mint megannyi előzményük, csaknem szakralizált tárgyak. Ha pontosak akarunk lenni a megnevezésben: a létezés boldogságának ikonjai.

    A bőrműves iparművész stációi. Molnár Imre tárlata a Vásárhelyi Pál Kereskedelmi Középiskolában. Él Csepelen egy megszállott ember. Az anyag bűvöletében. Nem a vas, a rideg vas tartja foga – amely jó kezekbe kerülvén ugyancsak lélegzik –, hanem egy látszólag könnyebben alakítható – szabható, varrható, fonható, domborítható – organikus anyag, a bőr. Molnár Imre ennek az élethez sok szállal kötődő csodának kutatja a titkát. Tárgyaiban már-már mitikus erővel idézi föl a mítoszt, hogy kézmíves remekeiben egyszerre élvezhessük régmúlt korok – ezredévek – legendáját és bölcselmét, s nem utolsósorban a ma emberének szépség iránti áhítatát. Mert szünetlen vágyakozunk a szépre. Az esztétikummal bíró műalkotás mindezek foglalata, de egy formás, funkciója szerint: használati tárgy (ruha, cipő, táska, öv, írómappa) szintén kellemként bizsergeti meg a szemünket.
    Hogy látva lássuk: a holt anyagban is sarjadzik az élet. A sámándob – a kifeszített bőr – látványa valaminő szertartásszerű hangot kelt bennünk; olyannyira, hogy szinte halljuk a varázslónak az égiekhez címzett üzenetét: segítsd meg, Uram, közösségünket! A naponta viselt bőrholmik (öltözékünk különféle darabjai, egészen az ékszerekig) meg akarva-akaratlan arra késztetnek bennünket, hogy akár csak egyetlen gesztussal is éreztessük: otthon vagyunk a természetben. Részei vagyunk, energiánk – emelkedettebb szóval: teremtésvágyunk – is belőle fakad. Ha – miként Graves írja – az Atreusz (a görög mitológiában Pelopsz és Hippodameia fia) által megnyúzott és kitömött aranygyapjas, szarvas kosbárány az isteni erő, illetve az Istentől eredő földi hatalom szimbóluma, akkor a bőrünkbe költöztetett, bőrünkké váló természet (kozmikus mindent akarásával?) maga a teremtő erő jelképe.
    A teremtő elméé is? Ha körbepillantunk a kiállításon, a válasz sem lehet kétséges. Igen. Mert anyag és szellem együtt lakozik eme tárgyakban. A mesterembert épp ez a kettősség emeli művésszé. Ám ahhoz, hogy a szép szolgálójává válhasson, elsőbben a kézmíves munkát kellett tökélyre emelnie. A megmunkálandó anyag és a szerszámok szeretete, illetve a munkafázisok legmagasabb fokon való elsajátítása nélkül semmire se menne. Mindennek ez az alapja: kézmíves biztonsága. S Molnár Imre jól sáfárkodik az ősöktől kapott kézügyességgel, s az anyagalakítás szenvedélyével és tudományával. Ahogyan megnevezi a munkafázisokat – kézzel fűzött, marhabőr kötés, bőrdomborítás, vaknyomás, kézi oromszegő, aranyozás (mindez a Mozart-partitúra, a Varázsfuvola egyedi könyvvé való öltöztetésekor) –, abban szakmaszeretete is benne van. Ez a részegységeket összekötő pontosság szükségeltetik ahhoz, hogy a szokványos könyvkötészeti termék helyett valóságos műtárgy kerüljön ki a műhelyéből.
    És ebben a műfajban a Mozart-kotta nem az egyetlen sikerült alkotás. Rajta kívül még legalább hét – s külcsínben a benső értékeit is visszhangzó – tárgy dicséri az iparművész invencióját, választékos anyagválasztását és formaleleményét. A kötéstábla motívumai, a művész művelődéstörténeti, néprajzi, irodalmi, művészettörténeti emlékeinek szabad szárnyalást adva, a könyvek tartalmához igazodnak. Mintegy fölerősítve – képi módon megjelenítve – azok eszmevilágát, figyelemfölkeltéssel szolgálva a mondanivalót.
    A Csoóri Sándor hatvanadik születésnapjára készített, a pályatársak versüdvözletét tartalmazó antológia (A lélek senkiföldjén) barnával színezett kecskebőr kötésén, a hullámvonalak egyberendezése folytán, valósággal remeg a föld, míg Kodolányi Gyula Január című verseskönyvének tábláján – ferde, kékes ezüst szálak keltik ezt az illúziót – szünetlenül havazik. A borjúpergamen kötésű Pilinszky Rómában éppúgy a domborítással megképzett talapzat töredékével teljes, mint ahogy a sugárzást sugalló A Nap könyve (Jankovics Marcell) világító aranyozással, melyet a vaknyomású sorok (szerző és cím) csak még érdekesebbé tesznek. Egészen különleges munka a bécsi Kunsthistorisches Museum egyik kiállítási katalógusának (Gold der Pharaonen – Fáraók aranya) táblamegformálása: az egyiptomi papiruszt is magán viselő kecskebőr kötésen igen jól mutat a maratott, aranyozott fémtábla. Mint ahogyan leleményes külsejű a Hoppál Mihály-opus is (Folklór és közösség), hiszen a nyersvászon kötéstáblát lézerrel gravírozott tölgy-funér címke gazdagítja.
    A kiállítás összes darabján látszik – ebből a szempontból az éremtokok, irattartók, mappák, oklevél-díszdobozok, sőt a női táskák, ruhakiegészítők és ékszerek sem különböznek az unikumnak számító könyvektől –, hogy az iparművész formai leleménye határtalan (amorf éremhez amorf, a doboz oldalfalát áttörő tok jár), hogy minden egyes darab mívesen meg van munkálva. A különleges hatást az is fokozza, hogy jellegében egymástól elütő, ám mégiscsak harmonikus összhatást nyújtó anyagok (bőr, papirusz, fém, fa, csont, kő) kerültek a tárgyakon egymás mellé.
    De az iparművész nem volna igazi alkotó, ha nem kísérleteznék – használati vagy bizonyos funkciókat kielégítő tárgyait odahagyva – olyan bőr alapú (anyagú) faliképekkel, amelyek – bizonyos keretbe foglalva vagy épp azokon áttörve – szerkezeti feszültségük által jelenítik meg a különleges eszközöket használó képíró plasztikai mondanivalóját. Ezeken a valaminő műveltségélményt, irodalmi emléket stb. őrző iparművészeti képeken-tárgyakon a bőr (némelykor csapok, zsinórok segítségével) feszesre húzatik, mely által az anyag megszenvedettsége-kiszolgáltatottsága is hangot kap. Mindenik bőr táblakép vagy a síkot plasztikailag megbontó műtárgy a beléje rejtett üzenettel válik beszédes szín- és formaélménnyé.
    A Halotti beszéd azáltal szép, hogy a barna foltos felületen (kecskebőr pergamen) csupán a szöveg négyzete van fehérre csiszolva. A Töredékek kecske- és borjúbőr pergamencsíkjai pedig a latin betűkkel visszautalnak ama Königsbergi „iratokra”. A „Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetéséhez” ars poeticaként is fölfogható. A cím nélküli bőr-, csont-, szőr-, fareliefen megjelenő hieroglifák az ősiség olyan tájaira visznek, amelyet a stilizált sámándob – pontosabban azon a bőr megfeszítettsége – tesz csaknem drámai, a múltat és a jelent összekötő üzenetté. Érdekes megfigyelni, hogy eme bőrreliefek a corpus hangsúlyos vagy stilizált voltában is erős jelenlétét sugallják, úgyis mint a művész stációjárásának – az önmagára rótt szenvedésnek – állomásait. A Codex corpus (kecske pergamen) mint keretet áttörő élmény – ennek iskolapéldája.
    Molnár Imre csaknem versértékű Vallomása mindennél érzékletesebben vetíti elénk a bűnös-bűntelen, ám áldozatként is megdicsőülő ember vesszőfutását. Amely egyben magára találásának is ékes bizonyítéka. „Bőr / állat bőre, íj, nyíl, / áldozat. / Kavics, csont, / feldarabolás. / Dob, bőrtárgy, homok, / ajmak, kajak, bocskor, / szertartás. / Szent tárgyak, bőr, ikon, karcolt bőr, nyereg, öreg bőr, / aranyozott bőr, bőrszíj, / kutyaszíj, életre szóló szíj, / ostor, titok, kincs, kazetta, / ereklyetartó, / pergamen, mások bőre, / saját bőre, bőrláda, / láda egy életre.”

Szakolczay Lajos