Seattle főnök beszédei
Létvédő (vagyis „zöld”) körökben idestova három évtizede járja hódító útját Seattle duwamish, illetve suquamish indián törzsfőnök beszédének szövege, amelyet 1855-ben (mások szerint 1854-ben) mondott Franklin Pierce-nek, az Egyesült Államok elnökének abból az alkalomból, hogy a fehérek meg akarták vásárolni az őslakók földjét, s rezervátumot jelöltek ki számukra. A beszéd általunk ismert változata oly gyönyörű és mély értelmű tanításokat tartalmaz létrendi kérdésekről, ember és természet kapcsolatáról, hogy hamarosan „ötödik evangéliumként” kezdték emlegetni. Terjesztették minden módon, népszerű és szűk körű kiadványokban, házi sokszorosításban és az interneten, persze a pontos forrás megjelölése nélkül. Széltében idézték olyan prominens személyiségek, mint a korábbi Bush elnök vagy Joseph Cambell, s idézik sokan máig is.
E hullám az USA-ból hamarosan átcsapott Európába. Hozzánk egy pozsonyi magyar folyóirat kiadásában jutott el magyarul a szöveg, F. Kováts Piroska fordításában, amit azután az olvasók a kiadványból fénymásolva terjesztettek tovább.
A szöveg, amelyért annyian lelkesedtünk, sajnos hamis. Seattle főnök ugyan történelmi alak, s beszédet vagy beszédeket is mondott az említett alkalomból, amelyek több, kétes hitelű formában sok helyütt megjelentek, de épp az hiányzik belőlük, ami az utóbb elterjedt változatot igazán értékessé tette számunkra. A mi „evangéliumunk” 1972-ben született; szerzője Ted Perry filmíró. Nem hamisítványnak, hanem egy film alapanyagának szánta, s állítólag a producerek mulasztása folytán került forgalomba a szerző megjelölése nélkül.
Ezt a tényt legkésőbb 1987-ben és 1989-ben egymástól függetlenül két szerző is leleplezte, azóta mind több helyen hivatkoznak rájuk s újabbakra is, ez az ismeret mégsem terjed olyan ütemben, hogy a Perry-szöveg diadalútját megállítaná.
A beszéd „eredeti” forrásának hitele sem makulátlan. Seattle nem beszélt angolul, szónoklata suquamish nyelvjárásban hangzott el. Bizonyos Dr. Henry Smith, aki jelen volt az eseménynél, saját jegyzetei alapján állította össze a szöveget, s harminckét évvel később jelentette meg a Seattle Sunday Star 1887. október 29-i számában. Maga Dr. Smith azt vallotta, hogy nem sikerült visszaadnia az eredeti beszéd szépségét és eleganciáját, de van, aki úgy hiszi, hogy rekonstrukciója inkább „túl szépre” sikerült, viktoriánus sallangokkal ékítve. A Smith-féle eredetit 1969-ben William Arrowsmith modernebb angolra ültette, s ezt a szöveget dolgozta át filmanyaggá Perry. A beszéd többi ismert változata más forrásokból származik, de itt nem fontosak számunkra: nem tartalmazzák a Perry-szöveg tanításait, a Smith-szövegnél pedig kétesebb hitelűek.
Az alábbiakban közöljük mindkét változatot. A Perry-szöveg első magyar kiadójától és fordítójától elnézést kérek, hogy terjedelmi okokból megszüntettem az általuk választott vers-szerű tördelést, aminek egyébként az angol közlésekben sem találtam nyomát; a „versszakokat” bekezdésekként őriztem meg. A Smith-féle eredeti kapcsán pedig szeretnék köszönetet mondani Pinczés Bálintnak, aki fordításomat átnézte és kiegészítette, főként pedig Gondos Gábornak, aki az internetről összegyűjtötte a forrásokat. Itt említem meg, hogy a Smith-szöveg egyik közlése az általunk bemutatott változat végét a következő mondatokkal toldja meg, amelyeket talán A. C. Ballard történész és etnográfus tett hozzá a XX. század elején, bizonyára egy Seattle-nek tulajdonított levél alapján: „Holtakat mondtam? Nem, ők nem haltak meg, csak világot cseréltek.”
Gondolom, sokunkat elkeserít, hogy egy számunkra fontos alapmű hollywoodi terméknek bizonyul. Elgondolkodhatunk világunkon és magunkon. Barátaim közt, akikkel beszéltem erről, akadt, aki első hallásra máris kétségbe vonta a leleplezés igazát, s a „multik” mesterkedését látta benne. Mások viszont azt a megfontolandó álláspontot képviselték (ha nem is örömmel), hogy végső soron mindegy, kitől származik a szöveg. Mítosz születésének vagyunk tanúi, s az evangéliumok hitelessége éppilyen kétes.
Szívesen vigasztalódnék ezzel a gondolattal, de nem megy. Szerintem nem mindegy, hogy valamit a valóságos Julius Caesar mondott-e, vagy a Shakespeare-figura. Az utóbbinak irodalmi jelentősége van, az előbbinek történelmi hitele és súlya. Nem összemérhetőek. És persze más súlyú az, amit egy indián mond, amikor megfosztják szülőföldjétől, mint amit a földrablók kényelemben élő ükunokája mond ennek az indiánnak a nevében, akár ha mély tisztelettel eszményítve is. Igaz, nem tudjuk, mit mondott Seattle főnök valójában, s talán vállalná Ted Perry mondatait. Meglehet, ilyesmit épp azért nem mondott, mert olyan természetes volt számára, amennyire nem az a mi számunkra. De ez nem jogosít fel minket, hogy Perry szavait Seattle szájába adjuk.
Igaz, mit sem tudunk az evangéliumok szerzőiről. De ez nem ugyanaz, mint ha megtudnánk, hogy Jézus beszédeiben szó sem volt mindarról, amit ma fontosnak tartunk bennük, s ezeket az eszméket más csempészte beléjük jóval később, az eredeti szövegeket tudatosan átdolgozva.
Más vigaszra van szükségünk. Például annak belátására, hogy az igaz mindig szebb a szépnél. Hiszen Seattle beszéde valóban igen szép, ha nem is arról szól, ami Perry szövegében megragadott minket.
Szembesülnünk kell mítoszainkkal, amelyeket az ún. természet közeli népek köré szövünk, s el kell fogadnunk, hogy a hozzánk szóló tanulságot nem feljegyzett gondolataikban, hanem életmódjukban találjuk meg. A létrendi válság a mi korunk, a mi életformánk szülötte; más népeknél, más korokban aligha találjuk meg problémáink megfogalmazását.
A „zöld evangélium” még megírásra vár.
Meszlényi Attila
Források:
Roberta Frye Watt: The Original Smith Text; Binsford and Mort, Portland Oregon
Joyce E. Meredith és William C. Steele: The Truth of Chief Seattle. In: Pantheist Vision Vol. 14, No. 3, 1993. szeptember
További irodalom:
Jerry L. Clark: Thus Spoke Chief Seattle: The Story of An Undocumented Speech
http://www.wildsnow.com/articles/chief_seattle/chief_seattle.html
http://www.synaptic.bc.ca/ejournal/newsweek.htm
http://www.synaptic.bc.ca/ejournal/seattle2.htm
A washingtoni nagy törzsfőnök azt üzente, meg kívánja vásárolni a földünket.
A nagy törzsfőnök elküldte nekünk barátságának és jóakaratának szavait is.
Ez megtisztelő számunkra, mert jól tudjuk, őneki a mi barátságunkra nincs szüksége.
S megfontoljuk az ajánlatát, mert tudjuk, ha nem fogadjuk el, talán majd eljön a fehér ember, és puskával veszi el a földünket.
Hogyan lehet az égboltot vagy a föld melegét megvásárolni vagy eladni? Ez a fogalom számunkra ismeretlen.
Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg?
Majd eldöntjük, mitévők legyünk.
Amit Seattle törzsfőnök mond, abban a washingtoni nagy törzsfőnök ugyanúgy biztos lehet, ahogy a fehér testvéreink az évszakok váltakozásában biztosak.
Az én szavaim olyanok, akár a csillagok, nem enyésznek el.
Népem gondolkodása és tapasztalata szerint e Föld minden darabja: a fenyők fénylő levelei, a vízpart fövenye, a sötét erdőket megülő köd, minden irtás, minden zümmögő bogár szent.
A fákban szétáradó nedvek a rézbőrű emberek emlékét éltetik tovább.
Amikor a fehérek halottai útra kelnek, hogy a csillagok közt bolyongjanak, elfelejtik a földet, ahol születtek.
A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodás szépségű földet, mert a föld a rézbőrű embernek édesanyja.
Részei vagyunk a földnek, és a föld része mindannyiunknak. Nővérünk minden illatozó virág, és fivérünk az őz, a ló és a nagy szirti sas.
A sziklás magaslatok, a termékeny rétek, a ló testének és az ember testének melege – mindez összetartozik. Egyetlen család.
Ha tehát a washingtoni nagy törzsfőnök azt üzeni nekünk, hogy meg akarja vásárolni a földünket, sokat kíván tőlünk.
A nagy törzsfőnök azt is tudatja velünk, hogy ad majd nekünk egy olyan helyet, ahol kényelmesen és magunk közt élhetünk.
Ő lesz az apánk, és mi a gyermekei leszünk. De vajon lehet-e ez így valaha is?
Isten a fehérek népét szereti, és elhagyta rézbőrű gyermekeit.
Gépeket ad a fehér embernek, hogy munkájában segítse, és nagy falvakat épít neki.
A fehér törzsfőnök népe napról napra hatalmasabb.
Nemsokára elárasztja ezt az egész tájat, ahogy a váratlan esők után a vízmosásokban lezúduló folyóink szokták.
Az én népem olyan, mint a visszahúzódó dagály – csakhogy nem tér többé vissza.
Nem, mi két különböző faj vagyunk.
Gyermekeink nem játszanak egymással, és véneink nem ugyanazokat a történeteket mesélik. Isten a fehér ember népéhez pártolt, mi árván maradtunk.
A nagy törzsfőnök ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk.
Nem lesz könnyű a döntés, mert nekünk szent ez a föld.
Szeretjük ezeket az erdőket.
Valahogy mi mások vagyunk.
Számunkra a patakok és a folyók csillámló vize nem csupán víz, őseink vére az.
Ha eladjuk a fehér embernek ezt a földet, tudnia kell, hogy szent ez a táj, és gyermekeit meg kell tanítania rá, hogy szent, és hogy a tavak áttetsző vizében minden tovaringó kép az én népem életének hagyományait és eseményeit őrzi.
A víz csobogása az én őseim hangja.
A folyók testvéreink – megoltják szomjunkat.
A folyók hátukra veszik a kenuinkat, és táplálják gyermekeinket.
Ha eladjuk ezt a tájat, a fehér embernek meg kell tanulnia, és gyermekeit is meg kell tanítania, hogy a folyók a testvéreink, a mieink és az övéik, és mától fogva jónak kell lennie a folyókhoz, ugyanúgy, ahogy minden más testvéréhez jó.
A rézbőrű embernek folyvást hátrálnia kell az előrenyomuló fehér ember elől, ahogy a hajnali köd húzódik vissza napkeltekor az erdőbe.
De apáink hamva szent, sírja megszentelt föld, s így nekünk szentek ezek a dombok, ezek a fák, szent ez a darab föld.
Tudjuk, hogy a mi érzelmeinket a fehér ember nem érti meg.
Számára ez ugyanolyan föld, mint bármely másik, mert idegen, aki éjszaka érkezik, és elveszi a földtől mindazt, amire szüksége van.
Neki a föld nem testvére, hanem ellensége, és mihelyt meghódította, továbbáll.
Elhagyja apái sírját – és nem gondol többé vele.
Elorozza gyermekei leendő földjét, és nem gondol vele.
Elfelejti atyái sírját és gyermekei jogát arra, hogy megszülessenek.
Úgy bánik édesanyjával, a földdel, és testvérével, az éggel, mint holmi eladásra vagy zsákmányolásra való dologgal, eladja, akár a juhot vagy a csillogó gyöngyöt.
Mohósága elnyeli a földet, és nem hagy hátra mást, csak sivatagot.
Nem tudom, a mi természetünk más, mint az övé. Városai látványa fáj a rézbőrű embernek. Talán azért, mert a rézbőrűek vadak, és nehéz a felfogásuk.
A fehérek városaiból eltűnt a csend.
Nem akad bennük egyetlen olyan hely sem, ahol tavasszal meghallani a rügyfakadást vagy a rovarzümmögést.
De meglehet, csupán azért vélekedem így, mert én is vad vagyok, és mindezt nem értem.
Ez a lárma sérti a mi fülünket.
Mi maradhat meg az életből, ha nem hallani a madarak rikoltozását vagy éjszaka a békák civódását a tóban?
Rézbőrű vagyok, és számomra felfoghatatlan mindez.
Az indián szereti a tó tükrét simogató szél suttogását, a déli esőben tisztára mosdott szelet s a fenyvesek nehéz illatát.
A levegő becses a rézbőrű ember számára, mert minden egyazon levegőn osztozik.
Állat, fa, ember – mind ugyanazt a levegőt szívja.
Úgy látszik, a fehér ember nem vesz tudomást a levegőről, amelyet beszív; akárcsak a napokon át haldoklóé, az ő szaglása is eltompult, érzéketlen a bűz iránt.
Hanem ha eladjuk neki a földünket, nem szabad megfeledkeznie róla, hogy számunkra becses a levegő, mert a föld lelke az, mely megosztja magát minden élővel, melyekben lakozik. A szél volt apáink szájában az első lélegzet, s a szél lesz az utolsó leheletünk.
A szélnek kell erősítenie gyermekeinket is.
És ha eladjuk a fehér embernek a földünket, úgy kell azt megbecsülnie, mint különleges, megszentelt földet, mint olyan helyet, ahol ő is megérezheti a szélben a réti virágok édes illatát.
Megfontoljuk az ajánlatát, és ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk, akkor csakis egy feltétellel: a fehér embernek úgy kell bánnia e föld állataival, mint a testvéreivel.
Vadember vagyok, s én másként nem foghatom fel ezt.
Ezerszám láttam oszló bölénytetemeket, melyeket a fehér ember hagyott maga után – a bölényeket az elhaladó vonatból terítette le.
Vadember vagyok, és nem értem, miként lehet az a füstölgő vasparipa fontosabb a bölénynél, amelyet mi csupán azért ejtünk el, hogy életben maradjunk.
Mit ér az ember állatok nélkül? Ha valamennyi állat kiveszne, az ember belepusztulna lelkének mérhetetlen magányába.
Ami ma az állatokkal történik, nemsokára az emberekkel is megtörténik majd.
Minden összetartozik.
Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
A fehér embernek meg kell tanítania gyermekeit arra, hogy lábuk alatt őseink hamvai porladnak.
Hogy tiszteljék ezt a tájat, mondja el nekik, a földben őseink szelleme lakozik.
Tanítsa meg gyermekeit arra, amire mi tanítottuk a mieinket: a föld a mi édesanyánk.
Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
Amikor az emberek a földre köpnek, saját magukat köpik le.
Mert tudni való, nem a föld tartozik az emberhez, hanem az ember a földhöz – ezt tudjuk.
Minden összetartozik, ahogy a vér tartja össze a családot.
Minden összetartozik.
Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
Nem az ember teremtette a mozgást és az életet, ő a mozgásnak és életnek csupán parányi része.
Amit a fehér ember ez ellen a mozgás és élet ellen tesz, azt önmaga ellen teszi.
Nem, nem élhet együtt a nappal és az éjszaka.
Halottaink tovább élnek a föld édes vizeiben, évről évre visszatérnek a tavasz nesztelen lépteivel, és lelkük ott lebeg a tó tükrét fodrozó szélben.
A fehér ember ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk.
Hanem azt kérdi az én népem: mit akar voltaképpen a fehér ember?
Miként vásárolható meg az égbolt vagy a föld melege, vagy az antilop szökellése? Miként adhatjuk ezt el neki – és miként vásárolhatja ezt meg?
Vagy talán azt tehet a földdel, amit akar, pusztán azért, mert a rézbőrű ember aláír egy darab papírt, és átadja a fehér embernek?
Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg?
Visszaadhatja a pénze a bölények életét, ha már az utolsót is leterítette?
Az ajánlatát megfontoljuk.
Tudjuk, ha nem fogadjuk el, majd eljön a fehér ember, és fegyverrel veszi el a földünket.
De mi vademberek vagyunk.
A fehér ember – mulandó hatalmától megrészegülve – tán már Istennek képzeli magát, aki birtokolja a földet.
De vajon birtokolhatja-e bármely ember is a tulajdon édesanyját?
Megfontoljuk a fehér ember földünk megvásárlására tett ajánlatát, a nappal és az éjszaka nem élhet együtt – megfontoljuk az ajánlatát, hogy vonuljunk rezervátumba.
Félrehúzódva és békében fogunk élni.
Nem fontos, hol éljük le maradék napjainkat.
Gyermekeink látták apáikat megalázva és legyőzve.
Harcosainkat megszégyenítették.
Vereségeik után napjaikat henyéléssel töltik, testüket édes étkekkel és erős italokkal mérgezik.
Nem fontos, hol töltjük el maradék napjainkat. Már nincs sok hátra.
Még néhány óra, néhány tél – és azoknak a nagy törzseknek, amelyek egykor ezen a tájon éltek, vagy most maroknyi csapatokban kóborolnak az erdőkben, egyetlen gyermeke sem marad már, hogy elsirassa azt a sírba hullt népet, amely valaha ugyanolyan erős és bizakodó volt, mint a fehér ember.
De miért keseregnék népem pusztulásán, minden nép emberekből áll, semmi egyébből.
Az emberek jönnek és mennek, éppúgy, mint a tenger hullámai.
Még a fehér ember sem, akivel Istene úgy bánik és úgy beszél, mint barát a barátjával, még ő sem menekülhet el mindnyájunk közös rendeltetése elől.
Talán mégis testvérek vagyunk.
Majd meglátjuk.
Egyvalamit tudunk – azt, amire a fehér ember egy napon még csak rá fog ébredni –, a mi Istenünk és a fehér ember Istene ugyanaz.
A fehér ember most talán azt hiszi, Istent is uralja, ugyanúgy, ahogy a mi földünk birtoklására tör; de ezt nem teheti.
Az Isten minden ember Istene – a rézbőrűeké éppúgy, mint a fehéreké.
Ez a táj becses számára, és megsebezni a földet annyi, mint semmibe venni annak Teremtőjét.
A fehérek is elenyésznek, talán hamarabb, mint az összes többi törzs.
Folytassák csak hajlékuk szennyezését, és egy éjjel belefúlnak majd tulajdon hulladékaikba.
De fényes lesz a pusztulásuk, ha majd elemészti őket Isten haragja, aki ide vezette őket erre a földre, és elrendelte, hogy uralkodjanak e táj fölött és a rézbőrű ember fölött.
Ez az elrendelés számunkra rejtély.
Ha majd minden bölény le lesz terítve, és minden vadló be lesz törve, ha az erdő rejtett zugai emberek sokaságának bűzétől lesznek terhesek, és a termékeny dombok látványát beszélő drótok rútítják el, hol lesz akkor a rengeteg, hol lesz a sas, és mit jelent majd búcsút mondani a gyors lónak és a vadászatnak?
Az élet végét és a tengődés kezdetét.
Valamilyen különös oknál fogva Isten hatalmat adott a fehéreknek az állatok, az erdők és a rézbőrű ember fölött, ez az ok számunkra rejtély.
Talán megérthetnénk, ha tudnánk, miről álmodik a fehér ember – miféle reménnyel kecsegteti gyermekeit a hosszú téli estéken, és milyen látomásokkal népesíti be képzeletüket, hogy folyvást a holnapra vágynak.
De mi vademberek vagyunk – a fehér ember álmai rejtettek előttünk.
És mivel rejtettek, ő is, mi is a magunk útját járjuk majd.
Mert mindenekfölött tiszteljük az ember jogát, hogy kedve szerint éljen – tekintet nélkül arra, miben különbözik testvéreitől.
Nem sok az, ami összeköt bennünket.
A nagy törzsfőnök ajánlatát megfontoljuk.
És ha beleegyezünk, akkor csupán azért, hogy biztosítsuk magunknak a rezervátumot, amelyet ígért. Ott talán a magunk módján tölthetjük el rövidre szabott napjainkat. Ha majd az utolsó rézbőrű ember is távozik erről a földről, és emléke már csak egy felhő futó árnyéka lesz a préri fölött, ezekben a nyírfákban és ezekben az erdőkben még mindig élni fog apáink szelleme.
Mert ők szerették ezt a földet, ahogy az újszülött szereti anyja szívének dobogását.
Ha eladjuk a fehér embernek a földünket, szeresse úgy, ahogy mi szerettük, viselje gondját, ahogy mi viseltük, őrizze meg emlékezetében olyannak, amilyen akkor volt, amikor birtokába vette.
És minden erejével, a lelkével, a szívével őrizze meg a gyermekeinek, és szeresse, ahogy Isten szeret valamennyiünket.
Mert egyvalamit tudunk – a mi Istenünk s a fehér ember Istene ugyanaz.
És az Istennek szent ez a föld.
A fehér ember sem kivétel, nem menekülhet el a közös rendeltetés elől.
Talán mégis testvérek vagyunk.
Majd meglátjuk.
F. Kováts Piroska fordítása
Az ég, mely a szánalom könnyeit ontotta népem felett megszámolhatatlan századokon át, s amely öröknek és változatlannak mutatkozik előttünk, megváltozhat. Ma derűs. Holnap talán fellegek borítják majd. Az én szavaim, akár a csillagok, sohasem változnak meg. Amit Seattle mond, arra a washingtoni Nagy Főnök éppúgy számíthat, mint a nap vagy az évszakok körforgására. A Fehér Főnök azt mondja, hogy a washingtoni Nagy Főnök barátságát és jókívánságait küldi nekünk. Ez kedves tőle, mert mi tudjuk, hogy neki nincs nagy szüksége viszonzásképp a mi barátságunkra. Sokan vannak az ő népének fiai. Mint a fű, amely a mérhetetlen prériket borítja. Az én népem fiai kevesen vannak. A vihar seperte síkság szétszórtan álló fáihoz hasonlatosak. A nagy, s mint hiszem, jó Fehér Főnök üzeni, hogy meg kívánja vásárolni a földünket, de hagy belőle nekünk is elegendőt, hogy kényelmesen élhessünk. Ez valóban jogosnak látszik, sőt nagylelkűnek, minthogy a vörösbőrű embernek nincsenek többé jogai, amit tiszteletben kéne tartania, és ajánlata talán bölcs is, hiszen nincs többé szükségünk nagy területre.
Volt idő, mikor népünk elborította a földet, amint a szél fodrozta tenger hullámai borítják a gyöngyökkel rakott tengerfeneket, de ez az idő régen elmúlt a törzsek dicsőségével együtt, s csak szomorú emlékük maradt meg. Nem időzöm ennél, s nem bánkódom korai hanyatlásunk felett, sápadtarcú testvéreimnek sem vetem szemére, hogy siettették, mivel mi szintén hibásak lehetünk benne némiképp.
A fiatalság heves. Mikor ifjaink feldühödnek valamely valódi vagy képzelt sérelem felett, s arcukat fekete festékkel rútítják el, az azt jelenti, hogy az ő szívük is fekete; gyakran kegyetlenek és könyörtelenek, s véneink és idős asszonyaink nem képesek visszatartani őket. Így volt ez mindig. Így volt akkor is, mikor a fehér ember elkezdte őseinket nyugatra szorítani. De reménykedjünk, hogy az ellenségeskedés soha nem tér közénk vissza. Mindent elveszíthetnénk, és semmit sem nyerhetnénk. A bosszú nyereség a fiatalok szemében, akár saját életük árán is, de az idősek, akik otthon maradnak háború idején, s az anyák, akik elveszíthetik fiaikat, jobban tudják ezt.
Washingtoni jó atyánk – gondolom, ő most már, mióta György király észak felé tolta ki (birodalma) határait, éppúgy a mi atyánk is, mint a tiétek –, a mi nagy és jó atyánk, mondom, szavát adja nekünk, hogy ha azt tesszük, amit ő kíván, segíteni fog bennünket. Az ő derék harcosainak ereje védőfalat jelent majd nekünk, s az ő csodálatos hadihajói megtöltik majd kikötőinket, így a mi régi ellenségeink a távoli észak felé – a haidák és csimsianok – megszűnnek rémíteni asszonyainkat, gyermekeinket és véneinket. Akkor valóban atyánk lesz ő, s mi a gyermekei.
De lehet-e így valaha is? A ti Istenetek nem a mi Istenünk! A ti Istenetek szereti a ti népeteket, és gyűlöl minket! Szeretetteljesen fonja erős, védelmező karját a sápadtarcú köré, és kézen fogva vezeti őt, mint apa a kicsiny gyermekét. De Ő elhagyta vörösbőrű gyermekeit, ha valóban az Övéi. A mi Istenünk, a Nagy Szellem, úgy tűnik, szintén elhagyott bennünket. Istenetek a ti népeteket minden nappal erősebbé teszi. Hamarosan megtöltik az egész földet. A mi népünk tovább apad, mint a gyorsan levonuló ár, és soha többé nem tér vissza. A fehér emberek Istene képtelen szeretni a mi népünket, máskülönben megoltalmazná őket. Árváknak tűnnek, akik sehonnan sem várhatnak segítséget. Hogyan lehetnénk hát testvérek? Istenetek hogyan válhatna a mi Istenünkké, hogyan támaszthatná fel jólétünket, s ébreszthetné fel álmainkat a visszatérő nagyságról? Ha van közös mennyei Atyánk, úgy elfogult sápadtarcú gyermekei iránt. Mi sosem láttuk őt. Nektek jogokat adott, de vörösbőrű gyermekeihez nem volt szava, akiknek sokasága egykor úgy töltötte be e hatalmas földrészt, ahogyan a csillagok töltik be az égboltot. Nem, mi két különböző fajta vagyunk, külön ősökkel és külön sorssal. Kevés a közös bennünk.
Őseink hamvai szentek nekünk, s nyugvóhelyük megszentelt terület. Ti azonban elvándoroltok őseitek sírjától, s láthatóan bánkódás nélkül. A ti vallásotokat Istenetek vasujjával írta kőtáblákra, hogy el ne felejtsétek. A vörösbőrű ember sohasem lenne képes felfogni vagy megjegyezni ezt. A mi vallásunk őseink hagyománya – véneink álmai, amelyeket a Nagy Szellemtől kaptak az éj ünnepélyes óráiban, valamint törzsfőink látomásai, és ez a vallás népünk szívébe van írva. A ti halottaitok megszűnnek szeretni benneteket és a földet, amelyen megszülettek, mihelyt elhagyják sírboltjaik kapuját, s a csillagokon is túlra vándorolnak. Hamarosan megfeledkeznek mindenről, és soha vissza nem térnek. A mi halottaink soha meg nem feledkeznek e gyönyörű világról, amely a létezéshez adatott nekik. Továbbra is szeretik zöldellő lankáit, sustorgó folyóit, fenséges hegyeit, rejtett völgyeit, zölddel szegett tavait és öbleit, gyöngéd szeretettel vágyódnak a magányos szívű élők után, s gyakran visszatérnek látogatóba a boldog vadászmezőkről, irányítani, vigasztalni és felvidítani őket. Nem élhet együtt a nappal és az éj. A vörösbőrű ember mindig meghátrált a fehér ember elől, miként a hajnali köd hátrál meg a reggeli nap elől. Mindamellett ajánlatotok tisztességesnek látszik, s azt hiszem, népünk el fogja fogadni, és visszavonul a rezervátumba, amit javasoltok nekünk. Külön élünk majd, békében, mert úgy látszik, a Nagy Fehér Főnök szavaival a természet szól népemhez, a sűrű sötétségen túlról.
Keveset számít, hol töltjük el napjaink maradékát. Nem sok van hátra belőlük. Az indiánok éje sötétnek ígérkezik. A reménynek egyetlen csillaga sem fénylik a láthatárán. Bús hangú szelek keseregnek a távolban. Zord végzet ül a vörösbőrű ember ösvényén, s bárhová fordul, könyörtelen üldözőjének közeledő lépteit fogja hallani, és felkészül közönyösen fogadni végzetét, miként a sebzett szarvastehén teszi a vadász közeledő lépteinek hallatán.
Még néhány hónap, még néhány tél, s e hatalmas sokaság utódaiból, akik valaha e tágas vidéken vándoroltak, vagy éltek boldog otthonaikban a Nagy Szellem által segítve, senki nem marad gyászolni a nép sírja felett, amely egykor erősebb és reményteljesebb volt nálatok. De miért is keseregjek népem korai pusztulásán? Törzs törzset, nép népet követ, mint a tenger hullámai. A természet rendje ez, s a sajnálkozás hasztalan. A ti romlásotok ideje talán távoli, de biztosan eljő; még a fehér ember, akivel Isten úgy sétál és beszélget, mint barát a barátjával, még számára sincs felmentés a közös végzet alól. Talán mégis testvérek vagyunk. Majd meglátjuk.
Megfontoljuk ajánlatotokat, s ha döntöttünk, tudatjuk veletek. De ha elfogadjuk, itt és most feltételként szabom, hogy jogunk legyen bármikor zaklatás nélkül látogatni őseink, barátaink és gyermekeink sírját. E föld minden darabja szent az én népem szemében. Minden hegyoldalt, minden völgyet, minden síkságot és ligetet valamely szomorú vagy boldog esemény szentelt meg, rég letűnt időkben. Még a kövek is, amelyek némának és halottnak látszanak, amint a nap tikkasztó tüzében a csöndes part mentében száradnak, az én népem fiainak életéhez fűződő izgalmas események emlékétől borzonganak, és maga a por, amelyen most állsz, szerelmesebben felel az ő lépteik hangjára, mint a tiétekre, mert ez a föld a mi őseink vérével teljes, és a mi mezítelen lábunk érzékeli együttérző érintését. A mi eltávozott harcosaink, szerető anyáink, boldog, vidám szívű leányaink, s még a kisgyermekek is, akik csak rövid ideig éltek és örvendeztek itt, szeretni fogják ezt a komor magányt, és esténként köszöntik a homályos, visszatérő szellemeket. És amikor az utolsó vörösbőrű ember is elpusztult, s az én törzsem emlékezete regévé vált a fehér emberek között, ezek a partok nyüzsögni fognak az én népem láthatatlan halottaitól, és mikor gyermekeitek gyermekei egyedül hiszik magukat a mezőn, a boltban, az üzletben, az országúton vagy az úttalan erdő csöndjében, nem lesznek egyedül. Nincs magánynak szentelt hely a föld kerekén. Éjszaka, mikor városaitok és falvaitok utcái csöndesek, s ti elhagyatottaknak hiszitek őket, azok telve lesznek a visszatérők tömegeivel, akik egykor megtöltötték őket, és még mindig szeretik ezt a gyönyörűséges földet. A fehér ember sosem lesz egyedül. Legyen hát igazságos és bánjék jóindulatúan népemmel, mert a halottak nem erőtlenek.
Meszlényi Attila fordítása