Vjacseszlav Pjecuh

Zsirnov és Piszulin

    Zsirnov és Piszulin pásztor volt, a Kék Nyaralóház nevű faluban éltek, amelyet olyan feltöredezett és gödrös út kötött össze a külvilággal, amilyen csak akkor lehet út, ha készakarva törik föl. Viszonylag új falu volt: a hatvanas években, kinézvén ezt a helyet a Volga bal partján, itt épített magának házat Brjuhanov járási első titkár, de aztán valahogy kiszeretett a helyből, és az építményt félbehagyták, bár már a padlásszék is elkészült, sőt, Brjuhanov utasítására a gerendafalakat is kellemes égszínkékre festették. Idővel támadt még itt néhány gerendaház, amelyeket a Leégett Őskori Település nevű faluba való ácsok építettek az újházasoknak, de a legkékebb nyaralóházban mindig pásztorok éltek. Némi nehézségekkel járt ez az élet, mivel csak a vakpadlót rakták le, az ablakkeretekre nejlonfóliát feszítettek, kályha gyanánt egy gázolajos hordó, bútor gyanánt pedig két lószőrmatrac és fenyőtuskók szolgáltak, de nagyjából azért lehetett élni, bár olyasféle huncutságok nélkül, mint a villany, amiért úgy odavan a földmíves ebben a mai megbolondult világban.
    Zsirnov és Piszulin környékbeli volt, az egyik Mihalkiban, a másik Ugliban született. Kora ifjúságukban mindketten elmentek a faluból, valameddig Rzsevben dolgoztak, a húskombinátban, aztán technikumban tanultak kertésznek, aztán pedig ugyanabban a lágerben kötöttek ki: Zsirnov verekedés, Piszulin pedig két zsák cukor és egy rekesz dagesztáni konyak ellopása miatt. A megfelelő időt lehúzván pedig együtt szabadultak, hazatértek a szülőföldjükre, és beálltak pásztornak. Mint tudjuk, a pásztorkodás szabad, egészséges élettel jár, és olyanok is lennének, mint legegészségesebb makk, ha nincs az alkohol iránti vonzalmuk. Borisz Petrovics kolhozelnök mondogatta is nekik:
    – Minek isztok ilyen cefetül, nyavalyások.
    – Megmondom én – válaszolja Zsirnov. – Nagyon meredek természetünk van minekünk a Piszulinnal, és folyton le kell vezetni valahogy.
    Borisz Petrovics ilyenkor dühösen köpött egyet, és ment a dolga után, Piszulin pedig értetlenül és szemrehányóan nézett utána és ezt mondta:
    – Nem értem, hogy miért velünk foglalkozik! Ott van Ivanov zootechnikus, az két éve haza se lát menni, de nem számít, mellettünk viszont soha nem tud úgy elmenni, hogy ne foglalkozna a piálásunkkal.
    Nyáridőben hajnali három után értük jön Kék Nyaralóházra az ügyeletes teherautó és kiviszi őket az állatok számához mért legelőparcellára, ahol egy-két tucat, a tövétől olyan két méter magasságig lerágott kérgű nyírfa nő; bokáig a ganéban állva másfélszáz borjú várja a pásztorokat, és üdvözlő bőgésbe kezdenek, ahogy meglátják a teherautót, illetve, ahogy meghallják a hangját, ha későn virrad. Zsirnov és Piszulin először a Voronka patak mentén hajtja az állatokat, aztán Mihalki falu mellett, ahol Zsirnov teljesen fölöslegesen elkezd durrogtatni az ostorral és trágár káromkodással szidja a növendék marhákat, Alma, a pásztorok kutyája pedig nagy ugatásba kezd és különös buzgalommal hajtja az elmaradó állatokat, mintha meg akarná mutatni a falubeli kutyáknak, hogy a kutya, mint hivatalos személy, és a láncon tartott kutya – az két külön dolog. Mihalkiban a pásztorok bundapálinkát, vagy „állami” vodkát szereznek, de külön isznak, azaz sorrend szerint: az egyik nap Piszulin részeg és Zsirnov a totálkáros, másnap Zsirnov részeg és Piszulin a totálkáros, mert különben nem bírnának a csordával. A sorrendnek megfelelően egyszer Piszulin viszi Zsirnovot a hátán, amikor a csorda visszatér a legelőparcellára, máskor Zsirnov Piszulint, és ilyenkor rendkívül érdekes látványt nyújtanak: az egyik, élettelenül lógó lábbal, ott ül a másik hátán, és vagy alszik vagy valami dalt kornyikál, a másik pedig az erőfeszítéstől sápadtrózsaszín képpel cipeli a cimboráját, miközben a csordát nógatva valahogy az ostor is kezeli, és káromkodik hiába. Igaz, van úgy is, hogy egyszerre rúgnak be, ilyenkor elhevernek, ahol jön, akár az úttest közepén is, és Alma kutya elszántan őrzi keserves álmukat. Egyszer télen, februárban, amikor olyan fagyok voltak, hogy az élő fa üveghangon pattogott, megittak egy liter vodkát per kopoltyú, és elhevertek Százévesen a bolt mellett, elég sokáig aludtak a hóban, és oda se neki… Zsirnov részegen elbutul, és összehord egy csomó marhaságot, a részeg Piszulin arcára viszont csak olyan bárgyú kifejezés ül ki, amilyent a légyre vadászó kutyák pofáján látni. Italra valahogy mindig akad pénzük, kajára viszont nincs mindig. Piszulin ezzel kapcsolatban ezt mondja:
    – Ha egy orosz pasi akarja, akkor nemhogy vodkából, hanem a levegőből is kivonja valahogy a kalóriát.
    A kolhoz, ahogy mondani szokás, fillérekkel szúrja ki a szemüket, de hol fát vágnak valakinek, hol a nyaralótulajdonosoknak kaszálnak, ezer rubelével száz négyzetméterét, a szénát pedig eladják, hol pedig szép csöndben fölvágnak valami oszlopokat, és ugyancsak eladják a fát. Legvégső esetben egy nyaralót is kirámolhatnak, ám az ilyen műveleteik nem sikerülnek, és a két alkalom közül az elsőben, amikor rászánták magukat, egy körülbelül ötvenkötetes könyvtárat szereztek, másodjára pedig egy bádogteknőt zsákmányoltak. Főképpen kenyeret esznek, búzadarát, és belsőségekből főtt kotyvalékot; a belsőséggel az egész környék látja el őket.
    Esténként hazatérnek a kék lakba, az egyik begyújt a kályhába, hogy majd összehozza a kását vagy a löttyöt a belsőségekből, a másik ledől aludni, olyan egy óra múlva felébred, mégpedig színjózanul, és nekilátnak az evésnek. Evés után mindig – elvont és falusiak szájából meglehetősen furcsa – beszélgetésbe kezdenek, mivel mást nem tudnak csinálni: nincs se tévéjük, se rádiójuk, mert nincs bevezetve a villany, a szegénységük miatt nem járatnak újságot, a régen lopott könyveket Piszulin már kiolvasta, Zsirnov pedig cigarettapapírnak használta el őket aztán. Két témája van a pásztoroknak: van-e Isten, és meg lehet-e inni egy marmonkanna vodkát egy este.
    Este van: leégő félben a tűz, csak a zsarátnok pattog a kályhában, és óvatosan motoz a sarokban egy egér; odakint még világos van, bár – egy derült őszi napot idéző aranyló visszfényt hagyva maga után – már fél órája lenyugodott a nap a Volga túlsó partja mögött; Zsirnov és Piszulin a tornáclépcsőn ül és ferde szemmel nézi az utat, amely olyan feltöredezett és gödrös, amilyen csak akkor lehet út, ha készakarva törik föl.
    – Elnézem a mi Almánkat – mondja Piszulin –, és tisztára elfog az irigység! Él szépen magának, és fogalma sincs róla, hogy az élete kutyaélet. A haláltól se fél, mert nem tudja, hogy van halál…
    – És te félsz a haláltól? – kérdezi Zsirnov.
    – Hogyne félnék!
    – Te aztán hülye vagy! Egyszer nem ébredsz föl egy nagy ivászat után, és kész^*.
    – Az még rosszabb. Na és, ha van Isten, és szabályosan kikérdeznek az égben? Ha így van, akár még a piálást is abba kell hagyni, mert hogy állok az Isten elé alkoholosan befolyásolva… Biztos azt mondaná, hogy: „Mi van, te gyerek, megvesztél?!”
    Zsirnov tanáccsal szolgál:
    – Mond neki, hogy: akár a kutyák elé is odavethetsz, eminenciás uram, de tiszta fejjel nem lehet Oroszországban élni.
    – Csak ha van Isten, akkor minek piálunk veled megállás nélkül? Mert miért iszik minálunk olyan megszállottan a jónép? Azért, mert kilátástalan életet folytat, és nem kell neki semmi. De ha tényleg lenne Isten, akkor még elgondolkozna a jónép, hogy mi jobb neki: benyomni egy pohárral, és csinálni a cirkuszt vagy örök menedékre lelni a paradicsomban.
    – Egyáltalán nincs Isten! – mondta Zsirnov. – Ha lenne, már rég betiltotta volna ezt a tahó államot.
    – Te csak ne mondd ilyen biztosra! – tesz ellenvetést Piszulin. – Én ugye egyszer berúgtam Zubcovóban, és lefeküdtem a tank alatt éjszakára. Na, tudod, áll ott nekik egy tank, műemlék tekintetében, na és az alá kvártélyoztam be éjszakára. Egy taszításra ébredek, nézem, és ott áll mellettem egy majdnem teli üveg moldáviai konyak!… Teszerinted ki kínált meg vele?
    Zsirnov erre nem mond semmit, és hallgatnak egy darabig. Végül Zsirnov ásítozva így szól:
    – Na, megyünk szunyálni?
    Piszulin:
    – Menjünk…
    Fölmennek a lépcsőn, és visszavonulnak a házba. Közben a nappali világosság már egészen a végét járja, még sötétkéken fénylik nyugat, de már eltűnnek a körvonalak s a színek, és Közép-Oroszországra lassan ráhull az éjszaka. Az errefelé elég gyors Volga, kissé lassítva folyását, elsötétül és mintegy besűrűsödik, teljes szélcsend van, egyetlen fűszál sem rezdül, a túlsó parton, az erdő fölött feltűnik az első nagy szemű csillag, az illatok áthatóbbakká és erősebbekké válnak – egyszóval minden arra utal, hogyha talán van is Isten, paradicsom viszont nincs, mivel ennél semmi sem lehet gyönyörűbb.

Bratka László fordítása

Vjacseszlav Pjecuh (l946) végzettsége szerint történész. Korábbi szatirikus, gyilkos gúnyt árasztó írásai az áltörténetírói stílus, az „állami nagyság”, az „eszmeiség” és a hétköznapok, a hétköznapi józan ész ütköztetésére épülnek. Újabb, lírai elemeket is alkalmazó írásaiban az egyszerű emberekkel való közösségtudat, az orosz valóság iránti megértés motívumai jelennek meg.

^* Két hét eltéréssel mindketten 1994-ben haltak meg májzsugorodásban. (A szerző megjegyzése)