Wojciech Kuczok

Ttadzik

    Hop, hop, hé, hé, Tadzik, „szemed rebbenjen”, ahogy kedvencünk énekeli, vigyázz, szedjél gyomorcseppet, vagy igyál gyógyteát, vagy egyszerűen aludj el, álmodj valamit, bármilyen nehéz is, mert rád gondolok, mert rólad mesélek most, és csak a legjobb esetben kerül el a csuklás.
    Ah, Jasiek bácsi istállója, micsoda látvány volt, amikor a Néger elővette a micsodáját, hihi, hogy hugyozzon egyet, ah, a lányokkal leselkedtél, ezek a hülyék meg erősködtek, hogy érintsd meg. Mekkora ennek a lónak, a francba. Vagy amikor a disznó vályújába vizeltél, ami még nevet sem érdemelt, mert csak közönséges disznó volt, utána pedig nézted, ahogy felemelkedik az ól sarkából, odafut és vedel, még ilyet, a hülye disznópofa. De mindez semmi ahhoz képest, amikor meglested Hela nénit, kemény kezeit, érdes tenyerét, mágikus mozdulatait, jobb-bal, sik-sik, mi van, Tadzik, akarsz fejni, gyere, megtanítalak. Nem, nem, nénikém, inkább csak nézem, mondtad, de magadban azt gondoltad, hogy megfejném a tántikát, és amikor csak lehajtotta a fejét a Winocha hátához, oda néztél, ahová a néni a három lánya által már kiszívott, de még mindig tejjel teli tőgyeit rejtette. A néni a természet gurál csodája volt, szoptatott az összes szomszédasszony helyett, a fél falu az ő tejét itta, mert mit tudott volna vele kezdeni, mikor reggel óta újra összegyűlt, hosszú éveken keresztül, és még Jasiek bácsinak is mindennap innia kellett belőle, éhgyomorra, még a reggeli ima előtt, még felkelés előtt, de így is duzzadtak és teltek voltak Hela néni mellei, míg végül arra a következtetésre nem jutottál, hogy ha a néni nincs folyamatosan megfejve, akkor fáj neki, és biztos ő bőg a mezőn, amikor este kimegy a tehenekért, és a bőgés elhallatszik egészen Hawrańig.
    De nemcsak az istállónak, hanem a konyhának, az udvarnak, a vendégszobáknak, mindennek gyom- és fa- és szúillata volt, a mindenféle másság fölé pedig feltört a ttej, a ttej bősége, ami kéretlen áldásként érte a házat, de a faluban azt beszélték, hogy ez szent jel, hogy ebből csak szerencse fakadhat, mert ha van ttej, akkor nincs éhség, az éhség pedig egy-kettőre beköszönthet, mint egy járvány, és jön még mindenki a nagybácsiékhoz koldulni.
    De mi dolgod a nénivel, nem neked kell megfejned, hiszen túl fiatal vagy, és még ttejfeles a szád széle. Na de a lányai, ah, a pont hozzád illő három hugica, egészségesek, feszesek, jóltápláltak, hála a ttejnek, csak egy év különbséggel születtek, mindegyiküknek kivirágzott már, ami kellett, mindegyiküknél szirmot hajtott a rózsácska, és, a kutyafáját, csak a szénát kellett elrendezni. Szinte mindennap, hiszen nyár volt, dolgoztál hát, mint a barom, hogy szénából szorítót rakj ki magadnak, ahol sor került egyenlőtlen, győztes csatáidra a pont hozzád illő három hugicával, birkózhattok a padláson, egyszer ezzel, máskor azzal, desszertként a legidősebbel. Ezekben a csatákban pedig a váratlan felfedezések voltak a legfinomabbak, hiszen előfordult, hogy a harc hevében felhúztad a szoknyájukat, megnézted lányos, tökéletesen formált combjukat, egész a fehérlő bugyikáig, néha pedig, bassza meg, néha nem is volt rajtuk bugyika, mintegy gurál módra, és akkor, jobb nem is beszélni róla, akkor, a francba, olyan lett volna, mint egy felnőtt nővel, rendesen felállt, minek titkoljuk, kiegyenesedett az alsógatyában, és nem nagyon volt mit kezdeni vele, na, mert hiszen csak váratlan felfedezés volt, előre megfontolt szándék nélkül, csupán játékból, vagyis nem éppen felnőtt módra. És mit számított, hogy utána szúrt a széna az inged alatt, hogy por ment az orrodba és a szemedbe, futrinka a hajadba, de három nőd volt, és a szünidő után a klotyóban a fiúknak három fényképet mutogattál, tudjátok, mindhárman megmutatták, mindhármukét láttam, ez pedig, ó, ez Jadźka, a legidősebb, már csókolózik, és ott csókolt meg, ahol csak akartam, mondom, már nyelvecskéztünk is, egy év múlva pedig egy évvel idősebb lesz, és lehet, hogy ennél több is lesz, mondom.
    De évről évre kisebb lett az ámulat, ezt már tudjuk, monoton, a fiúk elkezdték unni a történeteket a gurál lánykákról, folyton ugyanazokról, a fiúk elkezdtek saját lábukon lányok után futkosni, saját szemükkel látni, sőt a saját nyelvecskéjüket használni, bár városokban, kocsmákban, udvarokon, és nem a szénában, míg egy nap Wacław könyörtelenül megkérdezte: És Tadzik, melyiket basztad már meg? Na, és mit kellett mondanod, hogy láttad, hogy váratlan felfedezések, meg csókok a tátott szájba, Tadzik, kérdezem én, basztál már, erre te, Wacław, várj csak, még nem mondtam el mindent, de akkor ő, fiúk, ebből elég, menjünk, nem dumálunk többet ezzel a puhapöccsel. És egy emberként elmentek Wacław után, te meg, várjatok, mit dumálsz Wacław, hogyhogy puhapöcs, ő pedig, puhapöcs vagy, mert nem basztál, és elmentek.
    Ezt a csorbát ki kellett köszörülni, mégpedig gyorsan, úgy vártad a szünidőt, mint még soha, azt gondoltad, ez nem maradhat így, most meglesz, felnőtt módra, pikk-pakk, és már túl is vagyunk rajta, ha nem az egyikkel, akkor a másikkal, vagy a harmadikkal, a legidősebbel, mindegy, itt az idő, mama, papa, már júniusban lemehetnénk, kérlek, annyira hiányzik a bácsikám és a nénikém, hogyhogy nem lehet, miért nem. Zenon, hiszen már nem csecsemő, egyedül is utazhat, küldj egy levelet Helának, hogy várja az állomáson. Halihó, éljen az élet, vonat, pá, szeretlek titeket, te ütődött, nem tetted el a jegyet, ó, köszönöm, és Nowy Targban már várt a néni és cupp, Tadzik, cupp, hogy megnőttél, cupp, cupp, mindjárt jön a busz, otthon már mindenki vár, a lányok örülnek, butuskám, cupp, végre iszol egy kis friss ttejecskét. Megérkeztél, ketten vannak, pont hozzád illők, de hogyhogy, miért csak ketten, hol van Jadźka, a néni azt mondja, hogy Jadźka már nagylány, fel sem ismernéd, hohó, már kérdezősködnek felőle, utánanéznek a gavallérok, már nem a húgaival lakik, kapott egy szobát fent, most saját szobája van, ugyan menj már fel hozzá, üdvözöld, hé, de aztán gyere rögtön a konyhába, gyertek együtt, mert itt a ttej. Igen, fent volt, a tükör előtt ült, hogy megfésülködjön az érkezésedre, és a tükör, ez a jellegzetes attribútum olyan emelkedettséget adott neki, olyan nőiességet, hogy teljességében pillantottad meg a változást, ami végbement benne az előző évben, s mert a képzelet szeme gyors, megértetted, hogy ő már csakugyan átlépett valamibe, ami határozottan kizárja a szénát, a birkózásokat, egymás kifullasztását, a váratlan felfedezéseket, hogy már nem nyelvecske, hanem nyelv, és úgy látszik, hogy már lehetne, ah, felnőtt módra, valami meztelen felnőttség a testében és az arcán és a pillantásában, lehetne. Jadźka, mondtad, kimondtad a nevét, bár az sem tűnt már helyénvalónak, követelte, hogy alakítsd át kevésbé becézőre, de azért mégse Jadwigára, az valami középkori szentséggel érintene, na és hogy hangzana, fiúk, megbasztam Jadwigát, és kicsit elnémultál, és kicsit megbénultál, és ő egyre idősebbnek, egyre érettebbnek tűnt, egész addig, míg tényleg megláttad benne, a francba, a nőies nőt, ezt a szót tartottad leginkább megfelelőnek, de Jadźka, a nő, ez az, szezám tárulj, felélénkült tőled, megszólalt, és volt beszélgetés és séta a tehenek után és esti nyelvek a pataknál, és már az első éjjel tudtad a vendégszobában, hogy eljutsz, ah, eljutsz odáig, megtörténik egy nőies nővel, hej hej, gyönyörűségek, kedvesem kedvesem szerelmem, várnak, mert meglesz, hej, felnőtt módra, fiúk, ezt még elmesélem nektek.
    „Nem most rögtön, drága, nem most rögtön”, ahogy kedvencünk énekeli. Napról napra duzzadt benned, gyűlt bennetek, de valahogy bátorság, valahogy alkalom, hogy megmondjad, hogy nekikezdj, nem volt. Persze voltak fogdosások, simogatások, csókolózások, minden, ami addig, kétszeres energiával, háromszoros lihegéssel, de hiányzott az i-ről a pont, a francba is, nem bírtad rászánni magad, nem.
    Jaj, milyen vagy ma, Tadzik, hát tudod, Jadźka, mert valahogy úgy, mondd, Tadzik, mit tehetek érted, ah, Jadźka (nagyon jól tudod, a francba), Jadźka, hogy is mondjam. Nagynénéd a konyhából meg csak mélyebbé tette melankóliádat, mert semmi, csak mit ülsz úgy, olyan sápadtan, talán igyál egy kis ttejet, de hiszen itt felnőtt, férfitanács kellett volna, egy lökés, egy módszer, mert az idő repült, ó, hogy repült, a búbánat meg nőttön-nőtt, mert valahogy torkodon akadt az a hálátlan ajánlat, az az esetlen kérdés, mert hogyan is kell egy nőies nőhöz fordulni, melyik szóban rejlik ez a balszerencse, talán nem is kéne megkérdezni, talán csak csendben meg kéne történnie egy ilyen fontos dolognak, lehet, különben elriaszthatod, itt pedig biztatni kell, ugyan már, folyton csak húztad-halogattad, egészen mostanáig.
    Menjünk hajnalban gombászni, mondta egy forró nap végén, amikor szörnyen gyötört titeket a meleg, és ott, az, abban kivételes módon megnövekedett, amikor úgy illatozott melletted a napon, a Białka partján, a kavicsokon, ah, hogy’ tetszett neked szőröstül-bőröstül. Gombászni, kérdezted meglepődve, mert mintha már kinőtt volna a futkosásból, kerülné az erdő sűrűjét, nem kirándulna a ki tudja hány hegytetőn túl fekvő völgybe, ahová az út mindig túl messze volt, a vetésben meg mindig a szorító, akárcsak a szénában, felfedezések és hangyacsípés a futrinka helyett a hajban és ágaktól felhorzsolt térdek. Azt gondoltad, hogy ez csak álca, hogy már benne is túlságosan felduzzadt, és cselhez, rejtjelhez folyamodott, hogy értésedre adja, hogy alkalmasint szóvá tegye, belementél hát a játékba, ah, természetesen, kora reggel, gombászni, halihó.
    Akkor a hídnál, hatkor. Miért a hídnál, együtt is elmehetünk otthonról, ő meg, a hídnál, mondom, hatkor, szia, és eltűnt az emeleten. A francba, mennyire furdalt a kíváncsiság, hogy miféle meglepetés készülhet, milyen körülmények gomolyognak e visszavonhatatlanság körül, mivel képzelődés, gondolkodás, egy egész álmatlan, hát persze, éjszaka következett.
    Mindjárt hat óra, hát lihegve, egy-kettő, gyűrötten és csipás szemmel, és minek ilyen kora reggel, gondoltad magadban, különcködés, na és, így akarta, meg kell történnie, reggel vagy este, hát így kell megtörténnie, lóhalálában futottál a patakhoz, a hídhoz.
    Odaértél, de köd volt, és a nap sem volt még teljesen talpon, hunyorogtál hát, mi van a hídon, kicsoda, mert mintha látnád, de nem Jadźkát, odafutottál, de hiszen, egy, kettő, három alak, mi van itt, az Istenért, Rysiek, Mietek és Stasiek Browiec, ez a három kretén a szomszédból, akikkel minden júliusban háborúk és vérre menő verekedések voltak, de hiszen azoknak már rég vége, hiszen hamarosan egy nőies nővel kell megtörténnie, és nem ostoba falusiakkal összeszűrni a levet parasztosan, odaértél, és világosan láttad, nem ködös hallucináció, nem az izgalom és a kialvatlanság szülte lázálom, ők hárman valódiak, Jadźka meg hol lehet.
    Hé, hé, Tadzik, te balfasz, hé. Kinevettek, hogy azonnal be kellett volna húznod nekik egyet, de Jadźka mindjárt jön, nem szabad hát bunyóba keveredned, tartanod kell magad, büszkének kell lenned, hiszen nekik még ttejfeles a szájuk széle, te meg hamarosan, pillanatokon belül egy olyan nőies nővel leszel, hogy csak na.
    Mit kerestek itt, kérdezted, mert az események alakulása magyarázatot követelt, ők meg, gombászni megyünk, akárcsak te, balfasz, hé. De hiszen – nyasgem. Na, de – mi de? Jadźka nem járt még itt, jön jön, várj csak, te balfasz, hé. Mit kerestek itt, nektek is megparancsolta, hogy gyertek ide, na de minek, hé, hé, nézzetek csak, azt hiszi, csak neki szabad Jadźkával, te alföldi balfasz, hé. És már torkon akartad ragadni a parasztokat, már meg akartad védeni a becsületedet, amikor hirtelen meghallottad a hátad mögül, Tadzik, hagyd őket, mind ki kell álljatok egy próbát. Jadźka, ez Jadźka, kibontakozott a párából, mint egy nimfa, fehéren és légiesen, hogy összefutott a nyál a szádban, tisztán és frissen, hogy beleharaptál volna, de miféle próbát, hogy lehet ez, vajon lehetséges, hogy egy nőies nő ilyen ostobaságot talált ki, hogy ő maga megszervezett egy ilyen gyerekességet, ki kellene állnod valami titkos küzdőtérre ezzel a söpredékkel, megküzdened velük Jadźkáért, amikor miatta utaztál ide, vele voltak a séták, a nyelvek, a széna évek óta, neked ő az egyetlen pont hozzád illő legidősebb, hozzád tartozik, mert hiszen. Miért nem legyintettél hát, miért nem hagytad ott azokat a szalma-hármasikreket vele, akiért már a kisujjadat sem volt érdemes mozdítani, hiszen ez egy nagy hazugság és fortély, és különben is, a francba, csak köpni egyet, megmondani nekik, hogy a fene egye meg őket, és hazafelé venni utadat, ahol még két épp hozzád illő hugica van, akikkel lehetett volna, mert a rózsácskák, a szirmocskák és a kutyafáját, épp a szénát kéne rakodni. Miért kérdezted hát elsőként fennhangon, hogy micsoda egy kérés, kész vagy akár tűzbe menni, akár tűzbe, ki bírja tovább, hogy Jadźkát ne kaphassa meg égett tetemük, nincs olyan próba, amiből győztesen kerülhetnek ki, még ha egyenként is kell megfojtanod őket, a győzelem után meg, amikor már azt szeretné, hogy veled történjék meg, elmennél, ó igen, mint a filmeken, és feltűnne a „vége” felirat, és a hölgyek az urak zsebkendőjébe sírnának. Ne mérgelődj, Tadzik, de a Browiec-gyerekek itt vannak velem egész évben, Rysiek medvebarlangot mutatott télen valahol a Niskin túl, Mietek négylevelű lóherét talált, Stasiek mopeden vitt, nem lehetett őket csak úgy, Tadzik, igazságosan kell, elkezdett magyarázkodni, mintha az egész hülyeség hirtelen megvilágosodott volna előtte, mintha felfogta volna, hogy ez nem volt jó ötlet, hogy ebből már nem sülhet ki semmi jó, hogy csak veszíthet, de már túl késő, túl késő, mert a Browiec-gyerekek türelmetlenül sziszegtek, ki kellett tűzni a feladatot, mert készek voltak önbíráskodással megoldani az ügyet, először téged megverni hármasban, aztán maguk között, ki az erősebb, testvériesen, a kutyafajzatok.
    Gyertek, gyertek utánam, mondta végül Jadźka, és bekullogtatok az erdőbe, vasárnapi bocskorának nyomában, egyszer sem nézett hátra, és szinte biztos voltál benne, hogy sír, sajnálja, mert valójában csak veled szeretett volna, nekik meg egyszerűen megkegyelmezett, és mentél hősiesen, és azt hitted, valami olyat gondolt ki, hogy a fivéreknek ne legyen esélyük, hogy megmondhassa, látjátok, nem álltátok ki a próbát, én Tadzikkal, vele leszek most, vele fog megtörténni, nektek meg tűnés haza, gyerünk már, takarodjatok.
    Végül megállt egy facsemeténél, félrehajtotta az ágakat, ti meg tolakodva bedugtátok a fejeteket a levelek közé, a francba, mi van ott. Hogyhogy mi, gomba, te balfasz, hé. Látom, hogy gomba, parasztkáim, légyölő galóca, akkora, mint egy esernyő, na és. Jadźka meg, ez a próbátok, aki igazán szeret, megeszi.
    Hé. Hé, hé. Te hülye, dejsz’ ez bolondgomba, meg akarsz mérgezni minket, Mietek már versenyen kívül volt, edd meg magad, te őrült, Stasiek ment a fivére után, de Rysiek volt a legidősebb, neki nem illett rögtön meghátrálni, azonkívül ott voltál te, tudta, hogy ha visszavonul, harc nélkül győzhetsz, várt hát, félt, de inkább nem mutatta, Jadźka biztos csak színlelt, hiszen tudta, hogy halál van a gombában, aki beleharap, holtan esik össze, ah, hát csak arról van szó, ki hátrál meg utoljára, ki tart ki legtovább, arról van szó, hogy megvárni, kivárni a vetélytársat, ah, ők meg mind rád meresztették a szemüket, a francba, rád vártak, most rajtad a sor, hogy megmondd, hogy nyilatkozz, még Jadźka is, gondoltad, néz és lelkéből kér, Tadzik, csinálj valamit, már majdnem végük, csak Rysiekkel kell csinálnod valamit, és akkor, ah, akkor a tiéd leszek, csak a tiéd.
    És vártatok, élettelenül, mint az alvó lovagok, ebben az egymásra várásban, a gomba meg csak állt, és vörös kalapján egyre világosabban látszottak a foltok, mert a hajnal már kiteljesedett, és a harmat és az első harangszó, a párbaj néma és mozdulatlan volt, mert már semmit se lehetett mondani, mert aki megszólalt, veszített, most már csak a csendről volt szó, a hallgatásról, ki kit hallgat túl, aztán meg Jadźkával vagy nélküle, mint a filmeken. Aztán megtörtént, szegény Tadzik, ki tudja, miért, honnan pattant ki ez az őrültség, melyikőtök adta fel először, és mozdult a légyölő galóca felé, mert már csak oda lehetett menekülni ebből a várakozásból, és az egyikőtök beleharapott, de rögtön utána a másik is, te és Rysiek, vagy Rysiek és te, darabonként letörtétek, és lenyeltétek, a halált a gombából, Jadźka meg ordított, maradjatok már, vicceltem, hagyjátok már abba, de nem ért semmit az ordítása, mert Rysiek evett, ettél hát te is, megállni annyit jelentett, mint veszíteni, míg a gyomorban elkezdett összegyűlni, míg a nyelőcsövet egyre nehezebben lehetett rákényszeríteni, hogy bevegye a ragacsos és égető pépet, de ő evett, ettél hát te is, bár téptek, karmoltak titeket, abbahagyni, elég ebből, köpjétek ki azt az ocsmányságot, Rrysieeek, Ttadzik, Jézusom, Ttadziiik, mert ő evett, mert ő evett, amíg csak el nem sötétült minden, előbb a körhinta, aztán a sötétség, mint a filmeken.
    És egy hónapig hallgattad a kórházban a történeteket, csak hallgattad, mert az olvasástól rögtön émelyegtél, és a felállástól, a járástól, mindentől émelyegtél, a francba, milyen émelyítő, a történetek is émelyítőek, micsoda kölyökhülyeség, csodával határos módon menekültél meg a haláltól, kisfiam, úgy végezhetted volna, mint az a Browiec, mit mond a mama (a beszéd is émelyítő), hogy meghalt, miért, mit hittél, annyi mérgesgombát enni, téged is alig tudtunk megmenteni, hogyhogy, vagyis vesztettél, kevesebbet ettél, hiszen élsz, ah, mennyi émelygés mindettől, minden összekeveredik gombajadźkaistállószénaklotyófiúkhányás, és ez már mindig is így lesz, Tadzik, örökké, a szerelem émelygés, gyomorfájás és hányás, tehát egyetlen, egyetlen nőies nővel sem, hagyjatok békén, csak ne émelyegnék, akkor már jobb lenne egy kis ttej.

Nánay Fanni fordítása

Wojciech Kuczok (1972) lengyel költő, prózaíró és filmkritikus Opowieści słychane (Hallott elbeszélések, 1999) című novelláskötetével aratta első komoly sikereit, itt jelent meg a Ttadzik. Versenyben volt „az év legjobb könyvéért” járó, nagy publicitást adó NIKE-díjért. Nagy feltűnést keltett Gnój (Ganaj, 2003) című regénye, amelyben a patriarkális lengyel család poklát írja le. A műből játékfilm is készül, még tart a forgatás.