Éric Holder

A nők társasága

    A nők többnyire a konyhában gyűlnek össze. Télen a fafűtéses kályha, nyáron a nyitott ablakok, az öreg kövek hűs árnyéka gondoskodnak arról, hogy a hőmérséklet nagyjából állandó maradjon. Ez fontos.
    Június végén gyűlnek itt egybe a legnagyobb számban, amikor a piros gyümölcsök hónapja van. A ribiszkéből, málnából, cseresznyéből és eperből kevesebb lekvárt kotyvasztanak, mint a beszélgetések televényéből. Különben ők nem úgy társalognak, mint mi, férfiak, akik szeretünk vitatkozni. Nekik nincsenek titkaik egymás előtt. És inkább figyelnek, s nem a hangjukat hallatják.
    Persze lehetne magyarázatot fűzni valamely eseményhez. De valóban olyan fontos nekünk az esemény? Olaszországban például gyakran azt hiszik, hogy izgalmas esemény tanúi, pedig csak az időről van szó, amibe az esemény telik.
    Nem tudjuk, hogy mi az élet. Csak ezt tudjuk: hasonlít – nagyon közelről – arra, amit a nők mesélnek júniusban a konyhában, miközben a lábasokból cukorral telített illat száll föl, amely fanyar is meg ízetlen is, és túlságosan átható.

    Mert néha már nem tudjuk, hogy kik vagyunk. Addig ittunk vagy bolyongtunk, amíg elvesztettük a fonalat.
    A nők viszont nem.
    Tudják magukról, hogy bonyolult gépezet kerekei, régi és szép családok leszármazottai. Anyáik és anyáik anyái vettek részt a türelem munkájában, a hosszú lélegzet munkájában. Azt gyötrelmes lenne megnevezni, de tudják róla, hogy hacsak nem következik be valami szerencsétlenség, nem ér véget. A világ nem ez vagy amaz: a világ VAN. Közös mélyen gyökeredző sorsuk, hogy szünet nélkül fölveszik a fonalát. A kicsi fogzik. Az unokahúgom szomszédja, aki sokáig élt Afrikában. A telefon egész nap szünet nélkül csöngött. Nincs benne semmi közönséges, csak a lét csiszolása nap mint nap. Finom kővé csiszolás.
    Hirtelen angyal megy át, vagyis egy szűkszavú férfi. A beszélgetések abban a pillanatban abbamaradtak. A férfi kivesz egy üveg sört a frigóból, ügyetlen, zavart, mert nézik. Szeretnék fülüket az újból becsukott ajtóra tapasztva ellenőrizni, hogy jó messzire eltávolodik. Nem merik. Valaki már ismét beszélni kezdett. Megfeledkeztek a férfiról.

    A kislányok hiányos fogsorral ülnek a nagy asztal körül, ahol a habszedő kanál pirosat nyáladzott. A lányok könnyű ruhákat hordanak, az ember azt gondolná, ugyanabból a szövetből szabták a ruhákat, mint amellyel a babáikat öltöztetik. Hajukat kifogástalanul lófarokba fonták és frissen vasalt szalaggal díszítik. Mindez rendet és tisztaságot áraszt. Alul a lábak rácáfolnak, tele vannak kék foltokkal, régi karmolásokkal. Felül az arcon nyoma sincs semmiféle gyermeki ártatlanságnak. Valamiféle kiéhezettség van abban, ahogy hallgatják anyáikat egymás közt beszélgetni. Csak ne figyeljenek rájuk!
    Időnként ujjuk hegyét belemártják a lehűlt cseppekbe, amik lekerültek a konyhaedényekről. Valaki az asszonyok közül épp most emelte meg ingének egyik szárnyát, és felfedte a többiek előtt a könnyű sebhelyet, amit a műtét hagyott rajta. A lányok zavaros vággyal arra gondolnak, hogy egy nap nekik is lesz keblük és nagy fenekük.
    Amikor e hölgyek elragadtatottan a kis testvér ügyét érintik, mindig úgy találják, hogy kicsit sokat dolgoznak. Arcvonásaikról lerí az alattomosság és egy kemény odavágás fenyegetése. Megtalálják majd a módját, hogy megfizessenek neki, az egyszer biztos, és ez dráma lesz a javából.

    Nem mindenre gondolnak: mindenkire gondolnak. Semmilyen születésnapi dátum, semmilyen figyelmesség nem ismeretlen előttük. És aztán üzletelnek, csereberélnek. Néha eladnak belőlük. Mert hát úgy érzik, ők a kétségtelen örökkévalóság letéteményesei, s az örökkévalóság nincs meg tárgyak nélkül. Egyes szerszámok túlélik a férfiakat, akik használni fogják őket. De a bútorok a családban maradnak, ebben biztosak az asszonyok. A könnyelműség teljesen ismeretlen számukra. Minden ajándék igazi ajándék, ismerik a súlyát. Ismerik egymást.
    Ezért ha egyikük odaadja a másiknak ezt és ezt a ruhát, amit már nem hord – és ha a ruha illik a másikra –, az előbbi nem fogja azt mondani, hogy nagyon csúnyának találja, az utóbbi pedig, hogy az asszony túl csúnya a ruhához. És ami a lényeg, a ruha nem vész el.
    Az asszonyok egy pillanatnyi szünetet tartanak, hogy teát készítsenek. Egy csészét eltörtek a lefolyóban, és bár az illető bankszámláján nincs pénz, mégis elhatározta, hogy megveszi, talán elmondja, hogyan. Bolond vagyok (később, amikor az asszonyok kettesben lesznek, és a szeretőjéről fog beszélni, pontosan ugyanazokat a szavakat fogja használni, bolond vagyok). És akkor magukba szállnak, magukba zsugorodnak elképedten, annak ellenére, hogy tudták, meg merték tenni ezt, a vásárlás, a szerető. Nevetésre fakadnak.
    Sohasem fogjuk föl kellőképpen, mekkora humoruk van.
    A kicsi épp most bukkant föl. Nem úgy fogadják, mint az apát. Két térdükre ültetik, megpuszilják a nyakát. Egy kicsit letörölnek a kebleik közötti izzadságból, és csak aztán nyomják be oda. Ez az, amiért a gyerek jött.
    Az asszonyok azt mondják, a gyermek azt mondta nekem, hogy, és a másik, de hát nekem mondta! A gyerek figyel, és úgy tesz, mintha a hüvelykujját szopogatná. Azon a napon, amelyen már nem fogja csinálni, zavarodottan úgy fogja érezni, hogy nincs többé belépőjegye. A nővére, aki előtt semmi sem ismeretlen a fortélyból, egyre alattomosabban viselkedik.
    Az asszonyok még egy kicsit csókolgatják mindenütt, csak ott nem. De mégis annyira beleizzadtak. Akik hazudtak. Akik elmentek. Akik ittak. Akik kopogtak. És végül a b-moll skála, az talán rosszabb, esküszöm neked, hogy nem hazudok, vagy pedig az öklükkel verték az asztalt, és végül a fürdőkádban dömködték.
    De volt még ennél is rettenetesebb, pedig már ez is eléggé az: semmi, vagyis hová hánytad az ingem?
    Talán ezt mondják neki, a kicsinek. Talán azt mondják, te nem vagy olyan, mint ők, senkire sem hasonlítasz közülük, te az egyiket olyan hevesen, olyan mélyen fogod szeretni, ahogy én szeretlek téged, most ott a konyhában, ötéves vagy, lekvárokat készítenek, de vajon tudod-e, hogy kinek? A nyakad hihetetlenül puha.

    A falvakban, Franciaország kisvárosaiban van egy rom, amelyhez senkinek sem jutott eszébe hozzányúlni. Már nem használják semmire. Mégis, hozzányúlni, az valamiféle szentségtörés lenne.
    Ez a mosókonyha.

Arató János fordítása

Éric Holder 1960-ban született Lille-ben. Jelenleg Thiercelieux-ben él. Számos novella szerzője. Ezt a művét a Le Dilettante nevű párizsi kiadó által En compagnie des femmes címen 1996-ban publikált kötetéből fordítottuk.