Catherine Lepront

Patkány

    A busz föltűnik a téren, megkerüli a kőkutat. Nincs itt semmi, ami sejtetné, hogy melyik évszakban járunk. Sehol egy fa, egy madár, egy szokás, ami ne a várost idézné. Itt aztán telhet az idő, a hangulat aligha fog változni.
    A busz mindjárt fordul. Ma még nem ölti magára tekergő tészta alakját, amit várok tőle, nem idomul kanyargó útvonalához, mint egy autóbusz valami animációs filmen, és nem fog táncolni. Egyenesen fogja tartani magát. A mai nap olyasféle lesz, mint a tegnapi, és ránehezedik majd az emlékem.
    A filmklub falának támaszkodom, mint mindig. Nincs olyan gyermek, aki ebben a sötét utcarészben merné várni a buszt. Nem félek. Pedig egy patkány kimúlt a csatornában. Olyan, mint valami gát. A víz fölfújja a szőrét, és eltérően a busztól és a kúttól, hozzáidomul az akadályhoz, gyöngéden hozzásimul és magára ölti kerekded alakját.
    A tetejébe még papírdarabok, tajték, színekben játszó hulladékféleségek különös öltözékkel vonják be az állat bundázatát. Nem félek. Végtére is a patkány rendkívüli esemény magányos várakozásban töltött reggeleim végtelenségig ismétlődő rendjében.
    Megfordulok. Ezt olvasom: Jeanne Moreau, Jean-Paul Belmondo, Moderato Cantabile. Tudom, hogy mit jelent ez: anyám zongorázik és ezt mondja: moderato cantabile.
    Százával láttam hirdetéseket. Láttam, amint megváltozik a napjaim címe. Néha a papír beszakadt. Néha az éjszaka folyamán közönséges szavakat írtak rá… Ugyanaz a hirdetés nem mindig ugyanolyan. Ezrével olvastam neveket, idéztem fel magamban forgatókönyveket, ahogy a fényképeket nézegettem. Időmilliomos vagyok. A filmek miatt jövök korábban a buszmegállóhoz, na meg azért, mert nem szeretném elmulasztani azt a napot, amikor a busz enged a kívánságomnak, és kitekeredik, mint valami kifli.
    Meg nem óhajtom látni, ki távozik reggel anyám szobájából. Anyám későn kelőkkel szerelmeskedik. Én egy kispolgár vagyok, hiába vagyok még nagyon fiatal.
    Először, amikor apám meghalt, a nyilvántartó lapokra, amiket az oktatók minden tanév kezdetén kitöltetnek velünk, azt írtam: apa foglalkozása: halott. Anya foglalkozása: özvegy. A következő alkalmakkor, miután a pékné, aki a kéz vonásaiból leolvassa, mi vár a háziasszonyokra, ahogy visszaadja a pénzt, fölvilágosított, az apámra azt írtam, halott, hisz sorsa nem változott, anyámra viszont azt írtam, folt. Anyám egy folt, vörösbarna folt lelkiismeretem talaján, ködfolt, nyom, kisugárzás.
    A téren a busz fölveszi a Hivatalnokot és a Zöld Hölgyet, aki olyan szagot áraszt, mint a tej föle. A kis kivilágított ablakok mögött kerek és szürke árnyakat látok, fejek, megfagyott alakok árnyait. Mindennap ugyanarra a helyre ülnek le. Félelmüket a szokásoknak és unalomnak ezzel a gipszével tömítik el. A Zöld Hölgy a gépkocsivezető mögötti ülésre telepedett le. Kissé feljebb húzza a szoknyáját, és felsóhajt, hogy magára hívja a Hivatalnok figyelmét. A Hivatalnok a Hölggyel szemben ül. A tegnapi újságot olvassa. Egy pillanatban, amikor teljesen kiürült, bizonyára huszonnégy órával lemaradt az időszerű eseményekről, és most nem tudja rászánni magát, hogy behozza a mulasztást. Már harmadik éve látom, hogy a tegnapi újságot olvassa. Ez bizonyára végig így lesz. A halála óráján véglegesen elmulaszt majd egy napot az örökkévalóságból. Pedig az élet egyetlen napját nem lehet összemérni az örökkévalósággal.
    A Hivatalnok pontosan tíz perc késéssel érkezik a munkába. Azon a napon, amikor úgy döntött, hogy többé nem arra a buszra száll fel, amely öt perccel hamarabb viszi be, fegyelmezetlenül járt el. Azzal, hogy ezt megismételte másnap, harmadnap és dohos kis hivatalnoki életének összes többi napján, ismét pontos emberré, a rend emberévé, remény nélküli emberré lett. Nem tudja, hogy nézem. Azt hiszi, hogy a korombeli gyermekek és főként a kisleányok, a háziállatok kissé sajátos fajtájához tartoznak.
    Beszállok a buszba. A jegyemet átnyújtom a vezetőnek, aki rám kacsint. Néha fölemeli a kezét, nem szól egy szót sem, vagy összevonja a szemöldökét. Ő és a filmklub hirdetése kicsit másként köszöntik a napomat. Ez a jelzés nyugodt, érdek nélküli barátság melegével tölti el a szívemet. Minden más barátság, amit megkíséreltem, cserén alapult. És ha most közlöm vele, hogy a patkány kimúlt, azt nem azért teszem, mert kacsintásáért CSERÉBE akarom tájékoztatni, hanem inkább azért, mert valahogy emlékezetessé szeretném tenni ezt a szokatlan eseményt. Tanú voltam, tanúskodom, az „izé” még létezik. Létezik a buszban, a Hivatalnok fejében, a Zöld Hölgy felfújt fejében. A Művész döglött patkányt fog rajzolni a csatornába, ő, aki mindig arról panaszkodik, hogy nincs témája. A Könyvtárosnő fintorog. Ott pedig a kisfiú, aki szemét az utcára mereszti, arcát leveszi az ablaküvegről, felém fordul. Aztán homlokát az ablakon pihenteti. Sohasem láttam belőle többet, mint egy ablakhoz lapított arcot a fordított felirat fölött: VÉSZKIJÁRAT.
    Hangosan bemondom: – A patkány megdöglött. – Sohasem beszélek arról, amire gondolok, és így magamat is meggyőzöm arról, hogy ez valóban így történt.
    Így meggyőzöm magamat arról, hogy létezem. Ez fontos: előfordul, hogy nem tudom egészen biztosan, létezem-e, álmodom-e, vagy pedig valaki álmod meg engem.
    A patkány megdöglött. Ma létezem. A többiek a buszban tanúim rá. Ma mosolygok.
    A Hivatalnok meglágyul. Kezét előrenyújtja, hogy megsimogassa a fejem. Hátrálok. Nem szeretem, ha megsimogatják a fejem anélkül, hogy engedélyt adnék rá. Azt mondom: „Moderato, moderato”. Kezemet tenyérrel lefelé, mintegy csillapítás gyanánt, a levegőbe emelem. És nagyon gyorsan mindent felsorolok. „Moderato, moderato cantabile, allegro ma non troppo andante, andante, fantasia chromatica e fuga, e pericoloso sporg…”, és ezzel véget vetek a döglött patkány egész létének, az én egész létezésemnek. Nem értik, mit mondok. Elfelejtik iménti francia szavaimat, elfelejtik, hogy a patkány megdöglött, sohasem mondtam, úgy néznek rám, ahogy az idegenekre néznek, nem mondtam azt, hogy a patkány megdöglött. A szemükön látom, hogy olyan hangokat adtam ki, amelyek jelentHETTÉK ezt, de már nem jelentik.
    A busz végigment az egész Jeanne-d’Arc utcán, megkerülte a katedrálist, le fog ereszkedni a szelíd, nagyon szelíd lejtőn a kis, rosszul kövezett utcácskáról, amely a Loire-hoz visz, ha becsukom a szemem, bele fogunk esni a vízbe. Már túl késő van ahhoz, hogy megmutassam a patakot, amely fölfújja a hullát ugyanabban az időben, amikor a gondolat, hogy beszéljek róla, szilárdságot kölcsönzött tulajdon testemnek. Túl késő van. Egy ember távozik anyám szobájából. Egy arab vagy fekete utcaseprő fölszedi a szőrös vízbefúltat, amely eltorlaszolta a csatornát, és vizét arra szorította, hogy ne úgy folyjék, ahogy szokott. Hallgatják a „moderato cantabile”-t. A patkány képzeletem terméke… lehet, hogy a patkány és én valaki más képzeletében létezünk?
    Ha becsukom a szemem, a folyó vizébe esem. Egy ember anyám rózsaszín keblét simogatja. Egy másik felszedi a patkányt, nem tudni, kinek az álmában. Ha becsukom a szemem, a vízbe esem. Hirdetést cserélnek. Ráragasztják: Németország, nulla év. Bele fogok esni a vízbe. Bele kell esnem a vízbe, mielőtt a Hivatalnok leszáll. Meg fogja érteni, hogy nem vagyok háziállat, amelynek büntetlenül simogathatja a fejét. A Zöld Hölgy meglátja majd a fölfújt testemet. A kisfiú el fogja fordítani belapított arcát az ablaküvegről. A Könyvtáros elborzadt poloskaarcot fog vágni. A Hivatalnok órák sokaságával fogja elmulasztani örökkévalóságát. A Művész le fog rajzolni engem.
    Azt fogják mondani: „Az Átképző Központ kis idiótája vízbe fulladt!” És valami meg fogja kavarni az unalmukat.

Arató János fordítása

Catherine Lépront Bordeaux-ban él. Színdarabokat, novellákat, regényeket írt, Trois gardiennes című regényéért 1992-ben Goncourt-díjjal tüntették ki. Mostani novelláját a Gallimard kiadónál 1992-ben megjelent Partie de chasse au bord de la mer (Vadászparti a tenger partjánál) című kötetéből fordítottuk. Eredeti címe: Le rat.