Prágai Tamás

Beavatják az élet dolgaiba

    A teáskanna a kredenc lapjához tapad, kifolyhatott valami, talán méz vagy egy csöpp lekvár.
    – Nézzenek oda! Most meg elpirul, komolyan mondom, elpirul! Hát ilyet még nem láttam, hahaha! – veti hátra a fejét. Göndör, erőteljes fürtjei ragyognak. (Pesti tudja, hogy „Makadám” hajnövesztőt használ.) Izzadságcseppek lógnak a homlokáról. – Elpirultál, Pistuka? Ugye, mondom! Hahaha!
    Igen, akkoriban még Istvánnak hívják. Éppen túl azon a kellemetlen időszakon, amit pubertásnak neveznek. A világ egyfajta lexikonnak látszik – de nem éppen megbízható lexikonnak –, és véletlenül mindig olyan szavaknál nyílik ki, hogy „punci”, „hímvessző” és „elélvez”. Ezeket a szavakat legalább mondogatni lehet, titokban és sokáig. De csak magunk elé, némán. Szájmozgás nélkül.
    Világoskék konyhaasztal előtt ül, hokedlin, s egy másik hokedlin, szemben vele, egy távoli nagybácsi magyaráz és kolbászt eszik. A falon, mögöttük papagájos csendélet (szokatlanul eleven színekkel festett reprodukció), hatalmas asztalon rettenetes méretű gumók és vadvirágok, közöttük néhány hal. Hátul, egy törött oszlopon papagáj trónol. A csőre félig tátva, valószínűleg rikoltoz (vajon mit rikoltoz egy törött oszlopon trónoló papagáj?).
    – Mondd – kérdezi ez a nagybácsi, köntörfalazás nélkül –, voltál már nővel?
    Gyorsan leteszi a teáskannát.
    Tudta, hogy ez a kérdés előbb vagy utóbb el fog hangzani. Már akkor sejtette, amikor a nagybácsi két kofferral a kezében és egy hatalmas szamovárral a hóna alatt megjelent az előszobában.
    – Szamovár. Nektek hoztam. Jó. Orosz, de jó. Még nem tudom. Talán néhány napot maradok.
    Gyula (vagy Jules, tetszés szerint, mivel a család nagyobb része így szólítja a nyugatra szakadt rokont) az utolsó falatokkal mártogatja fel a mustárt, szürcsölve élvezi a kolbászzsírt, s a családban szokatlan kedéllyel föl-fölnéz: valaki, aki csak az evésre koncentrál, minden ízét kiélvezi – ahelyett, hogy beszélne, megbeszélne vagy beszámolna, tájékoztatna vagy magyarázna, ahogy a Pesti családjában egyébként szokás volt étkezések közben, mint utóbb mesélte, kiváltképp az apja – fontosnak tartotta, hogy családja nyomon kövesse a palicsi üdítőital-palackozó technikai szakértőjének napi gondjait. Ízletes táplálkozásra ebben a környezetben nem jutott idő. Pesti később, hallgatóéveink alatt is egyre fogyott: néha már papírlap-vékonyságúnak tűnt, ajtóréseken keresztül közlekedett.
    Egy időben az a hír járta, hogy borítékban adja fel magát, úgy utazik haza, Szabadkára.
    A nagybácsi jelentőségteljesen közelebb hajol, és a zsíros, mustárragacsos papírtálcát, amin a hurka volt, odébb tolja, hogy semmi se álljon közéjük.
    – Ne szarj be mindjárt, öcsi, nem úgy értem. Úgy értem, hogy jársz-e valakivel.
    – Még nem sikerült fölszednem senkit – mondja engedelmesen. – Már majdnem jártam valakivel, de aztán mégsem.
    Gyula elégedetlen.
    – Majdnem – hümmög –, majdnem… Milyen az, majdnem járni valakivel, ezt magyarázd meg nekem! Nehogy megtudjam, hogy romantikus alkat vagy! Még csak az kéne, hogy ez kiderüljön. Ámbár… – legyint széles ívben – a mi családunkban…
    Szeretné tudni, hogy mi van az ő családjukban. Tulajdonképpen pillanatnyilag semmit sem szeretne jobban, mint ezt tudni. De erről most nem derül ki semmi. Ezért nézi csak a nagydarab embert, aki a magasba emeli a sörösüveget, és a vékony hab csorog lefelé az állán.
    Az üveg hangosan csattan az asztalon.
    – Csak aztán azt ne mondd nekem, hogy nem merted megfogni a kezét!
    Úgy néz rá, mintha ő gyilkolta volna meg Batthyány grófot. Tény, a grófot megölték. De mért ő? Bizonytalan mozdulatot tesz a kezével. Csaknem úgy érzi magát, mintha éppen tüzet vezényelne a kivégzőosztagnak. Keze egy hideg kardmarkolaton. Prágai István, a miniszterelnök gyilkosa. (A Prágai István áthúzva, fölé írva: Pesti Kornél… Már ezért megérte. Ez a névcsere. Nevünkről a gyalázatot.)
    – Én nem…
    A papagáj, ez a rettenetes madár, mintha kihajolna a másodvonalbeli reprodukcióból, és tört magyarsággal azt mondja: kérrem, kérrem…
    – Na azért – enyhül meg Jules. – Na azért. Jegyezd meg: nincs könnyebb, mint felszedni egy nőt, de azért ez is van olyan mesterség, mint mondjuk a lengőteke. Ennek is vannak szabályai, megvan a fizikája, és ezt egyáltalán nem szabad lebecsülni.
    Szabályai. Hát persze hogy vannak szabályai. De mik azok a szabályok?
    Jules bácsi szabályokról magyaráz. Például, azt mondja, alaphiba más, szép nőkről beszélni annak a nőnek, akit éppen meg akarunk dugni. A nőket nem az érdekli, hogy előzőleg milyen sikereink voltak. (Illetve ez is érdekli, de ezt nem tőlünk akarják hallani. Erről sokkal körmönfontabb módon akar tudomást szerezni. Majd meglátod! A nő alapjáratban szeret nyomozni, történetet fabrikálni, mert ez sikerélményt jelent.) Ugyanilyen alaphiba saját magunkról beszélni, ahelyett, hogy róluk beszélnénk.
    – És ha még nem is ismerem? – veti közbe.
    – Az mindegy. Beszélni attól lehet. Ha meg nagyon nem megy, akkor beszélj helyekről, ahol jártál, vagy ahol nem jártál – de vigyázz, azért valamit tudjál mondani! legalább egy képeslap vagy valami legyen lelki szemeid előtt! – és ahová feltétlenül el akarod őt is vinni. Feltétlenül, hallod, feltétlenül! Én először minden nőnek azt mondom, hogy elviszem Monte Carlóba. Mély, átélt hangon. Jegyezd meg példának okáért ezt a mondatot: A Casino teraszára ráhajolnak a datolyapálmák, és estefelé sörillata van a levegőnek. Ez a sörillat például tuti biztosan bejön. Nekem eddig mindig bejött. Követed? Aztán esetleg megpendítheted, hogy van valami rendkívüli hobbid vagy szokásod.
    – Pókokat gyűjtök – jegyzi meg.
    – Kérrem, kérrem – szól közbe a papagáj, és méla, kedélybeteg arckifejezéssel csipegetni kezdi Jules matyómintás söröskorsójának motívumait.
    – Megőrültél? – szisszen fel Gyula, és határozott, kemény mozdulattal sújt a papírtálca közepébe. A zsírt utóbb hosszan törölgeti kockás sortnadrágja szárába. – Eszedbe ne jussanak a pókok! A nők utálják a pókokat. Nem mondom, ebben az egyben igazuk van. Mondd inkább azt, hogy vadászol, ha már annyira ragaszkodsz a természethez. A nők szeretnek a természetben kettyinteni. Vadetető… friss szénaszag… ilyesmi… Igen, ez jó. Nézzenek oda! Még a végén eligazítasz, kishaver! Ezt már szeretem! Hahaha!
    Úgy vágja hátba Istvánt, hogy közben valósággal körülfonja, szinte hátulról üti meg, pontosan a gerincét. István feje kicsit hátrabiccen.
    – Hát még ilyet! Pókok! Hahaha! Amikor ott a vadetető…!
    Elkomorodik, sötéten megjegyzi:
    – Egyvalamiről semmi esetre se feledkezz meg.
    Vár. Talán most elmondja, hogy mi a hódítás titka. Szőke hajfonat libben el előtte, pördül, elővillan egy szeplős arc, orr, szem (az nem szeplős, kék), és egy szemtelen száj azt mondja: Adsz a kenyeredből, ugye?
    A kezében kaviáros kenyér. (Tízóraira! Kaviáros kenyér tízóraira!)
    – Mért adjak! – csattan fel.
    A szemtelen szájon keresztül kibújik egy hosszú, hegyes nyelv.
    Ezt talán mégsem kellett volna.
    – Mit nem kellett volna? Azt mondd meg, mit nem kellett volna! – őrjöng a nagybácsi, és dobálja magát a hokedlin. Előrehajol, és az arcába ordít: – Amikor már majdnem a szájában voltál? Amikor már majdnem lesmároltad?!
    – Gyula bácsi, hozzak piócát?
    Az öreg értetlenül néz. A feje közben visszanyeri természetes színét, több árnyalatot halványodik, és csak a homlok közelében, illetve a halántékoknál marad kékeslila pír.
    – Piócát. Gutára.
    – Hahaha! Hát mégis van neked humorod! Titkolod, de van. Hahaha! Gutára! Hahaha! Ide figyelj, most valamit bevallok neked.
    Dermedt csend a főzőkonyhában.
    – Egyszer földhöz vágtam egy lányt, aki birkózni kezdett velem.
    Hideg volt. Hó.
    Nyolc centiméternyi hó.
    Jules a tenyerébe hajtja a fejét. Az állán megjelenik néhány csepp folyadék, bizonytalan kissé, hogy izzadság, könny vagy nyál. Ő mindenesetre azt gondolja: Gyula bácsi sír. Gyula bácsi éppen sír.
    De a pillanat tova. Gyula fölkapja a fejét: – Szóval, ahogy mondtam, egy dologról ne feledkezz meg. Bizonyos idő elteltével kötelező dicsérni valamit a nőn. Például egy testrészt.
    Pécsi Bori a villamoson. Pécsi Bori Röjtökmuzsajon, a gyermeküdülőben bikiniben. Pécsi Bori könyvjutalmat vesz át, a nyakában összerágott szélű úttörőnyakkendő. Pécsi Bori kezében hatalmas csokor virág, egy elvadult dzsungelrészlet. Nagy nehezen áttöri az arcát a rengetegen, és a klorofilon keresztül az arcába sziszeg:
    – Legalább nem bosszantasz többet, makikám!
    Ő még sokáig áll az „Üdvözöljük a búcsúzó nyolcadik osztályosokat!” tábla alatt, és pöckölgeti egy kókadozó tulipán fejét.
    – De hát mit dicsérjek rajtuk, Jules bácsi?
    – Látod, az már jóformán mindegy. Azt kell dicsérni, amire büszke. Először meg kell tudni, hogy mire büszke, aztán azt kell dicsérni. Ha nem azt dicséred, akkor gáz van: azt hiszi, szekálod, aztán lekever egyet. Vagy mit tudom én. Megsértődik. Abból soha semmi jó nem sül ki, ha improvizálsz. A nőnek énképe van… énképe, érted…? Ezt jegyezd meg, ez egy kifejezés.
    – De Jules bácsi – fakad ki a tizenévesek hisztérikusságával. – Van olyan lány, aki semmire sem büszke. Azon mit dicsérjek?
    – Mit tudom én – csap Gyula ismét az asztalra. – Dicsérd a szemét. Vagy a haját. Mondd neki azt, hogy milyen szép a copfod. Abból nem lehet baj. Már ha van copfja.
    – De ha tényleg nincs rajta semmi, amit dicsérni lehet?
    – Hát akkor meg mi az isten csudájának akarod megkefélni?! Én még ilyet nem hallottam! Mi vagy te? Mazó? Hát ide figyelj, most mondd meg nekem, hogy ha mazó vagy, mondd meg nyíltan… de akkor én többé nem állok szóba veled! Ámbár… a mi családunkban…
    A nagybácsi lemondóan legyint.
    – Szóval mazó vagy, vagy nem?
    De mért mondta azt, hogy makikám?
    A sárga mászókánál állnak, ő és a Néptáncosjudit. A Néptáncosjudit azt mondja:
    – A Pécsi Bori azt mondja, hogy menj oda hozzá, mert akar mondani valamit.
    – Akkor jöjjön ide ő. Ha mondani akar, akkor jöjjön ide ő.
    Magasba emelt orral lógászik a mászóka alatt. Néptáncosjudit elment. Világért se nézne a tornatermi kijárat felé, mert tudja, hogy most ott vannak a lányok. Néptáncosjudit talán éppen azt mondja: azt mondta, hogy ha mondani akarsz valamit, akkor menj oda te.
    – Vagy tudod mit? – végszükség esetén mondd azt, hogy olyan delejes a tekintete.
    – Delejes? Gyula bácsi! Az annyira régimódi!
    – Nekem mondod? Nekem mondod, hogy régimódi? – A nagyon is valóságos nagybácsi a levegőbe csap a kezével. – Ha tudnád… ajajaj! (Sokatmondóan hunyorog.) Egyébként nem is jelent semmit az, hogy delejes. A szótárban legalábbis nincsen ilyen szó. Illetve pontosan azt jelenti, hogy „meg akarlak reszelni, mit gondolsz?” És ez volt a cél, vagy nem? Mi a szösz? Hogy ezt tapintatosan kijelentsük. Most mondd meg nekem, hogy mi a szösz? Hát nincs igazam?
    – De hát mit mond egy nő arra, hogy delejes? Tisztára zavarba hozzuk a nőt!
    – Hogyhogy mit mond? Hát találja föl magát, a keservét! Mondja azt például, hogy „maga olyan nagy kópé, Gyula!”
    De akkor már megszólal a csengő. Még mindig ott lógászik a sárga mászókán, a néptelen tornaudvaron.
    – Fölbőszítesz, kisapám, fölbőszítesz. Szóval azt mondod, hogy nem tudod a címét, nem tudod a telefonját… A nevét tudod? Jó, nem mondod meg, lényegtelen. Bori? Nem is rossz név. Bori. Egyszer… na mindegy. Két évig legeltetted rajta a szemed… három, jó, három… és nem tudod a címét? Mégis – a telefonkönyvben nézted? Titkos. Bizonyára titkos. Bizonyára. Osztálytársa meg nincs, mi? Akitől a címét megkérdezhetted volna… Persze. Na, vidd innen ezt a zsírtócsát, egyébként is: minek ettünk kolbászt, ki nem állhatom a kolbászt.
    Tudod, az a benyomásom, hogy ez egy reménytelen ügy. A Nórikád. (Bori, Gyula bácsi, Bori.) Az mindegy. Habár… ha tényleg azt mondta, hogy makikám… Ez nem rossz, a makikám nem rossz. Tudod, hogy ez nem rossz előjel? De hát három év után egy makika?! Úgyhogy mégis azt mondom: tiszta lapot kell nyitni. Hallod, apikám? Elvégre nem rohangászhatsz előremeredező dárdával egész nyáron, nem?
    Ez logikusan, sőt végérvényesen hangzik. Pesti kissé reménytelenül néz maga elé, de a papagáj mintha kiszólna valamit a salátalevél méretű foltok közül. Most mintha nem azt mondaná, hogy „kérrem, kérrem”.
    Bátorítólag, sőt emberbarátian hajol Pesti felé.
    – Hogyan – nyel nagyot erre Pesti – nyissak tiszta lapot?
    – Mi az, hogy hogy? Mi az, hogy hogy? – pumpálja fel magát ismét Gyula. – Itt áll a bekapcsolt számítógép a sarokban, korlátlan hozzáférés, és akkor azt kérdezed, hogy nyiss tiszta lapot? Jegyezd meg, fiam, a technika arra való, hogy a nőket megkettyintsük. Lássuk csak… ide nézz… beírom azt, hogy www.szabadidopartner.hu. Mit akarsz? Kubai oldalt? Hahaha! A kis mohó! De hamar rákaptál az ízére, hahaha! Na, ide nézz… társoldalak…www.kettyintunk.hu… na, ezt talán egyelőre hagyjuk… bele a sürejébe, mi? Hahaha! Na, ez jó lesz. 11084 fényképes oldal? Micsoda? Még hogy hogyan nyiss tiszta lapot? 11084 fényképes oldal, 1047 online? Na, milyen nagybácsi vagyok, mi? Hahaha!
    Hát ez? Ezt nem hiszem el. Fogj le. Komolyan mondom, én még ilyet nem láttam. Fiam, te most benne vagy a sürejében, de én még ilyet nem láttam. Azt mondja: „tantrajoga szexdémon vagyok”. Ezt nem akarom elhinni. Nézzük a fényképet… Klikk rá… Hahaha! A tantrajoga szexdémon, hahaha! Itt a tantrajoga szexdémon flanelben! Hát ebbe kétszer belebújhatnál hátizsákostul, hahaha! Mit ír? Ne hajolj rá annyira, nem tudom elolvasni, mit ír… „Nem lehet véletlen, hogy éppen te reagáltál a rezdülésemre.” Fiam, azt hiszem, itt lehetett már egypár rezgés. Földrengés, hahaha! Mert ha ez megmozdul, na hallod… „A test, amelyben élek, látható a mellékelt fényképen, sok meglepetés ezzel kapcsolatban már nem érhet.” Hát, ebben alighanem igaza van. „Hol van az az intim közép, ahol találkozunk? Isteni férfi, nehogy elfuss, inkább nézd meg, milyen szépen mosolygok Rád: …”
    Mosolyog. Tényleg. Komolyan mondom, mosolyog. Láttál már ennyire bágyadt mosolyt? Mondjuk ez az intim közép… hogy mondjam… ez nem rossz. Ez elgondolkodtató. Találó, ez a helyes szó, találó. De ugorgyunk, ahogy a csepeli kántor mondta, azt mondom, ugorgyunk… Igen… Igen…. Hahaha! Hát ez? Hát ez? Mit ír, mondd már, hogy mit ír, nem látom azoktól a széles vállaidtól… Micsoda? Azt írja, hogy „egy kis huncut boszorkány”? Ez??? Azt mondja, hogy elvarázsol? Hahaha… Inkább dinoszaurusz, nem? Hahaha! Hát ez aztán el tudna varázsolni, azt hiszem… a fal adná a másikat, hahaha! Hát még ilyet! Komolyan mondom, nem értem az embereket. Szerinted minek hirdet? De komolyan: minek hirdet? Hogy foglalja a tárfelületet? Na, nézzünk egy másikat, csak azért, mert a szívemen viselem a sorsod, na… ugorj rá mondjuk erre…
    „Boci vagyok a málnásból. Maci, keress meg!”
    – Na nem. Ezt nem vehetjük komolyan.
    „Boldogság, szerelem, e kettő kell nekem.”
    – Micsoda? Helyes az arca? Rosszul idézi Petőfit, és akkor azt mondod, helyes az arca? Szójáték? Mi az, hogy szójáték? Most nekem akarod elmagyarázni, hogy mi az, hogy szójáték?! Jó, nem szólok bele. De akkor már inkább a kis Boci, eredj a málnásba. Ide figyelj, nem nyitok vitát. Nem nyitok vitát, én leveszem rólad a kezem! Itt van viszont ez… Micsoda…? Hát ez nem viccel, igaz, apikám…?!
    Egy szőke hajfonat úszik lassan a szobába.