Dörögdi Ádám

A kalauz álma

    Hétköznapi történések néha kiszakadnak konkrét, pillanatnyi létükből, s valami önmagukon túlmutató jelentés izzik át rajtuk. Jelentősek lesznek. Tiszta élethelyzetek, melyeket látva-megélve, a dolgok lényegéhez kerülünk közel, fölfoghatunk valamit a világot rendező elvek működéséből. (Hogy aztán ezek az elvek léteznek-e önmagukban, vagy pedig mi tukmáljuk rá őket a világra? – ez a kérdés Kant óta költői.) Egyesek szerint a bölcseknek, akik már túl vannak néhány „megvilágosodáson”, bármelyik életpillanata ilyen villanás. Egy fűszálban meglátni az egész világot.
    Vonaton történt. Odakint esett a hó. A fiatal kalauz dolga végeztével leült a kocsiban, majd bámult kifelé az ablakon. Fehér tájakon szaladtunk át, tekintete beleveszett ebbe a nagy fehérségbe. Ült ott kigombolt egyenkabátban, fedetlen fővel, a szabályoknak fittyet hányva, s kinézete egészen „emberi” volt. Hirtelen valami furcsa meghittség, karácsonyi hangulat költözött a kocsiba. Talán a kalauz látványa miatt, ahogy ült ott az üres vagonban – meglepően kevés volt az utas –, de még inkább a hóesésnek köszönhetően. Először esett akkor, és az első hó minden évben elbűvöli az embert. Már azt, aki képes benne megérezni a „csodát”, és nemcsak gondot, napi rutint lassító akadályt, botrányt lát a havazásban.
    Hogy senki meg ne botránkozzon, fogalmazzunk úgy: az első hó képes olyan fenoménként megjelenni, amit a „misztérium” indexével láthatunk el. Mintha a természet hosszú őszi vajúdás után megszülne egy láthatatlan gyermeket, s örömében zokogni kezdene. Fogcsikorgató, hatalmas némaságban megfogan a gondolat, egy új kezdet álma, s erről hírt kell adni a világnak. Örömóda hát a havazás, és a hópelyhek hangtalan hullása van annyira euforikus zene, mint a IX. szimfónia. A lét mámora. És persze búcsúzás is, requiem, elmúlt nyarak őrült lobogását sirató. A nemlét melankóliája. Szomorú, boldog, ünnepélyes.
    Hogy ennek a hirtelen jött ünnepnek mennyiben volt részese a kalauz, nem tudom. Elaludt, és ezzel az idill csak fokozódott. Most már nemcsak odakint havazott, hanem őbenne is, én legalábbis úgy képzeltem. Ahogy a valószínűtlenül fehér táj, ugyanúgy ő is eloldódott a rideg valóságtól, hogy tudniillik ő most szolgálatban van egy meglehetősen ronda és mocskos vonatszerelvényen. „Az ébren levőknek egy és közös a világuk, az alvóknak mindegyike pedig külön világba lép” – figyelmeztet a görög bölcs, de én most a kalauznak adnék igazat. Ünnepnapokon nem szabad a munkával gondolni, és ha ennek a valóság elvesztése is az ára, ám legyen.
    Akkor úgy éreztem, ez a fickó jobb sorsra érdemes, és álma mindenképpen megszabadulás, noha efféle kijelentésnek nincs sok értelme. Hiszen, mint mondják, a sorsát vagy maga alakítja az ember, vagy ha erre bizonyos okokból képtelen, akkor kap elég erőt ahhoz, hogy elviselje azt. Rossz sors nincs, csak nehéz sors, esetleg sorsnélküliség. És ez utóbbi az igazi tragédia. Ebbe az állapotba amúgy két módon kerülhetünk: vagy megesik velünk, vagy mi süllyedünk lassan, észrevétlenül bele.
    Az előbbi eset az, amit keleten karmatorlódásnak hívnak. Egy rendkívüli esemény (pl. haláleset, válás, bűn stb.) hatására az életidő nyugodt folyása akadályba ütközik, kiárad. A jövő megvonja magát tőlünk, vagy éppenséggel több út is adódik, melyek között azonban képtelenség választani. Így az ember egy helyben topog, vár. Különleges állapot ez, sokan ki sem bírják, kapaszkodókat keresnek a múltban, emlékek tükörtermében rendezkednek be, eszelőssé válnak. Mások vállalva a fájdalmas műtétet, elvagdossák az őket kudarcba fulladt életükbe – életük kudarcába – szövő szálakat, hogy egy új életbe szőjék bele maguk. Filozófus hajlamúak pedig belátván, hogy milyen gyengék is ezek a szálak, s milyen öncélú szövögetés az élet, felállnak a szövőszékből, s elkezdik tanulmányozni azt. (Ilyen hatással volt Goethére és Kantra a nevezetes lisszaboni földrengés.) Talán ők állnak legközelebb a keleti gondolathoz, mely a karmatorlódásban a nirvána előszobáját látja, annak lehetőségét, hogy az ember a számszárából, az élet végtelen körforgásából kilépjen. De ez most minket nem érdekel, nézzük a másik esetet.
    Milliók élete: fáradt ébredés, munkába be, munkából haza, TV, alvás, hogy másnap az egész kezdődjön elölről. Tetteik automatikusak, az élet kérdéseire adott válaszaik pedig előre meg vannak írva. Immár nem egy transzcendens égi hatalom által (hiszen Isten meghalt), hanem egy transzcendens földi hatalom által („Your God is your TV”). A képlet persze bonyolultabb, elmés fedőmechanizmusok ringatják az embert abba a tudatba, hogy ő most nagyon egyéni, roppant kreatív és szabad élet birtokosa. S minél nagyobb, minél áttételesebb a rabszolgaság, annál hangosabb a szabadságpropaganda. Évezredes közhely.
    Na mármost beszélhetünk-e sorsról olyan életekkel kapcsolatban, melyek előre gyártott panelekből vannak összetéve, s működésük automatikus mechanizmusok sora? Sors-e egy akármilyen élet partikuláris történéseinek sorozata? A szó hangalakja azt sugallja, nem az. Az életesemények gépiesen kattogó, lineáris sorának képét elnehezíti, kezdetébe fordítja vissza a szóvégi, titokszagú „s”. Sors – ez a szó valami gömbölyű és teljes, fénylően eltökélt élet kereteit jelöli ki, melynek határai az ismeretlen sötétjébe hullámzanak. A legsajátabban birtokolt élet becsvágya, ami paradox módon a legnagyobb alázatban fogan. Mindenkor elszántan belevetni magunkat a bizonytalanba, engedni daimon-hangú szólításának. Szabadságunk: határozott ugrás a még-nem szakadékába. És ugyanakkor bízni benne, hogy a daimon nem démoni utakra csábít, hogy ugrásunk nem bukás, hogy zuhanásunkat visszafogja s valamilyen irányba tereli egy láthatatlan kéz. Alázatunk: az eljövőnek való kiszolgáltatottság tudatában élt élet. Sors és szabadság szümplokéje, ölelő harca, harcos ölelése ez.
    A kalauz átlagélete fényévekre innen. A kalauz beosztott. Része egy apparátusnak, ami uralkodik fölötte, irányítja tetteit. Persze ez az alávetettség szabadon választott, de ettől csak ördögibb. Hiszen már hivatkozni sem lehet másra. Kafkai helyzet. Emberek önként vállalják, hogy napi nyolc órában lemondanak emberi mivoltukról, elfojtják érzéseiket, a munka lényegéből fakadó problémák megoldásán kívül másra nem gondolnak, és teljes mértékben átadják magukat a rendszer működtetésének. És miért? Hogy a szolgálati időn túl „élhessenek”. Komikusan hangzik, de hogy így van, tragikomikus.
    Ám itt az ördög közbeszól. Azt kérdezi: miért, talán nincs-e aranyéletük ezeknek a vasúti szolgáknak, akik naphosszat csak kezelgetik a jegyeket, és közben beutazzák a fél országot, míg más a maga szűk kis cellájában görnyed papírhalmok fölé? Okos a mi ördögünk, csak kénköves a lehelete, mondhatnánk Nietzsche hangján szólva. Mert az már igaz, hogy egy kalauz állandóan úton van, de meg sehova nem érkezik. Fenomenológiailag világban-benne-léte vasúti-szerelvényben-lét. Átrohan vele a vonat tájakon, de nincs ideje egyikben sem elidőzni. Helyzete szánalomra méltó, mint azoké a vagabundoké, akik hogy világot lássanak, elmennek egy óceánjáróra dolgozni, aztán az út végén rájönnek, hogy kabinokon és szűk folyosókon kívül semmi egyebet nem láttak egy éven keresztül, csak néhány kikötőt, melyek a világ minden táján ugyanúgy néznek ki. Szívás a javából.
    Szögezzük le: a kalauzlét, mint minden foglalkozás, a nemlét felé húz. A napi robot rákérgesedik az emberre, és ezzel az illető elveszti igazi valóját, személyes, legsajátabb létét, annak szabadságát, hogy önmagát lehetőségként ragadja meg, és vesse tervezően előre. A vasúti személyzet folyton úton léte: létállomás. És ne legyenek kétségeink: ebből a „kárhozatból” egy álom, legyen akármilyen idilli, nem tudja kiragadni az embert. Hosszú távon semmiképpen. Történetünk folytatása igazolja ezt a legjobban.
    Az apparátus ugyanis, úgy mátrixosan, kiszimatolta, hogy hiba csúszott a rendszerbe. Nyomban küldte is ügynökét, hogy befoltozza a rést. Az „ügynök” egy középkorú nőszemély képében jelent meg, hibátlanul begombolt egyenruhában. Leült modern hősünk elé, óvatosan felrázta álmából, majd hánynivaló kedvességgel intézett kérdéseket a közös világunkba lassacskán visszatérőhöz. A srác egy ideig védekezett, magyarázkodott. Anyja kórházban, nem aludt az éjjel, és különben is kevés az utas. Dacosan levette kabátját, ha gombolatlanul szabályellenes, akkor inkább nem hordja. Végül bediktálta adatait. A rend helyreállt. „További jó munkát, kellemes utat!”
    (Utóirat: Az ördög nem nyugszik. Arról dadog, hogy mekkora felelősség egy ilyen hatalmas apparátust irányítani, hogy itt aztán résen kell lenni, mert egy kis hiba is számos emberéletbe kerülhet, márpedig a vasútra szükség van, lám, még a filoszok is igénybe veszik, tehát csak hagyjuk a patetikus szólamokat. Én nem értem az ördögöt. Ő soha nem álmodik?)