Végh Attila

Koszorú

Hosszú útról hazatérve hová érkezel?
Vedd a magyar–albán szótárt,
keress ki benne egy tetszőleges szót.
Az albán szóval a fejedben
nyisd föl az albán–francia szótárt,
keresd ki francia párját. Ezt nézd
meg a francia–svéd szótárban.
A svédet németre fordítsd le.
A német szó törökül indázzon tovább,
a török–portugál szótár legyen a folytatás.
Most a portugál–lengyelben keresd ki.
Végül vedd a lengyel–magyar szótárt.
Ha a kezdeti és a végső magyar szó azonos,
szerencséd volt.

Hosszú útról szerencsésen hazatérve
ledőlsz a kert füvére. Ólmos bodzák intenek,
fecskék köröznek fölötted. Elszunnyadsz,
és amíg alszol, világok nyílnak.
Ezüst karkötőd gyökereket ereszt,
de nem tudni, honnan indultál.
Arany karkötőd fényes leveleket hajt,
de nem tudni, hová érkeztél.
Amikor ébredsz, mondva felejted
az út spirálzuhatagát, az élményen
szavak (elmúlt álmok) bilincse kattan.
Így tagadod, amit elviselni nem bírsz.
Hogy könyörtelenül változtat élted.

A láthatatlan part

Ibónak

Miféle világ ez körülöttünk.
Kik ezek a gipszfátyol-arcok.
Csak engedmény életük a létnek.

Nem látják, milyen messziről jöttünk.
Szemünkben a láthatatlan partot.
A történetek ott majd összeérnek.

Velük érzünk, de nem érdekelnek.
Ide nem hoznak senkit a hullámok.
Minden kiáltás fényes ködbe olvad.

Itt a csöndre csöndek peregnek.
Ha rád várok, semmire sem várok.
Minden napom árnyékholnap.

És minden tettem elmosódó fénykép.
Gondjaim: egy madárodúba
száraz tobozt gyűjtöget valaki.

Itt, a végtelenben várom ki a végét.
Mintha mindig szomorú szél fújna.
Finom, szóródó zajokat hallani.

Átváltozás

Prágai Tamásnak

Most filatelista vagyok.
Leáztatok egy sort egy versről,
„ezt a délutánt erről a napról”,
ezt a napot egy városról.
Azt a várost (nevezzük Kolozsvárnak)
már rég leáztattam arról az országról,
ami valamikor régen az időről ázott le.
Lassan enged a ragasztó,
oldódnak a rendelt imák.
Na végre, enyém a gyűjtés,
várnak az album celofánparcellái.

Mindent megszárítok, ami leázott.
Ha majd öreg és gazdag leszek,
az albumot egy nőnek adom.
Amit szétszedtem, összeraktam,
legyen mind az övé.
Istenem, teljes sorozat,
mondja majd áhítattal,
és szeretettel fölteszi a polcra,
a többi közé.

Ebben a pillanatban
megértem, hogy nem létezünk.
Csak vendégei vagyunk annak,
amin nem fog a víz.
Hínárszellemek között,
oldódó képekben úszva,
iszapos felhőkben bízva,
lebegve, sodródva, ázva
áztatjuk, áztatjuk, áztatjuk
egyetlen nőről az időt.