Időtálló időtlenség

Dohnál Tibor és Dohnál Áron alkotásairól

    A lényeg és a jelenség szembeállítása, az értelmi megismerés és az érzéki tapasztalat ellentétének megfogalmazódása mindkét alkotónál kirajzolódik. A természet állandó harmóniájának vizuális kifejezésében, az ellentétes erők szüntelen kiegyensúlyozódásában egyikük sem enged teret a naturális világnak. A természeti látványtól elvonatkoztatva tiszta képi – vagyis plasztikus – kifejezőeszközök segítségével teszik valóságossá az egyetemest. Nincs ebben a világfelfogásban kezdet és nincs vég. A folyamatos mozgás és állandóság tart életben mindent, sugallják a Dohnálok művei.
    A körülöttünk lévő vizuális kultúra minden terméke: a festmény, a szobor vagy az elektronikus képernyő – az érzékelés, a látás segítségével – mindennapi életünk része lett. A közlekedési táblák és lámpák vizuális nyelve a világon mindenütt érthető. Aki megtanulja ezeket a jelbeszédeket, a dekódolás nyugalmával mozoghat abban a vizuális térben, amit globálisan elfogadunk. Dohnál Tibor és Áron a képzőművészet hagyományos eszközeinek, mesterségbeli alapjainak megtartására, átörökítésére törekszik, de a legkorszerűbb formanyelven fogalmazzák meg mondandóikat. Náluk a tradicionális festészet és szobrászat irodalmias vagy naturális – „mit ábrázol?” – kérdését túlhaladta a megjelenítés módja és tárgya. Mindkét alkotó műegyüttese úgy újszerű és hagyományos, hogy modern és archaikus. Címet adnak ugyan munkáiknak, bár mindig idézőjelbe teszik, hogy a személyes elemeket hordozó gondolat kettős jelentésűvé váljék. Úgy érezzük, a cím inkább a megkülönböztetés ironikus vagy filozofikus játéka, mintsem a befogadót egy irányba szögezni kívánó instrukció.
    Nem is lehetne Tibor, az apa fémkapszuláit csupán a nyers anyag legömbölyített formáiként vagy Áron, a fiú számítógépes kalligramjait csupán a látott előképek asszociációjaként szemlélni. Statikus-geometrikus elemek mellett organikus érzésvonalak fonódnak egymásba az apa plasztikáin. Van köztük virág alakú, csigavonalú, máskor szívet, tojást formázó elem, melyek közt mintha a farkasfogminták tiszta struktúrájú motívuma bújna meg. Ezen a ponton érhető tetten az Erdélyben töltött idők hatása, a fekete-fehér igazságok tisztaságára épített világának szellemisége.
    Fia a globalizált világ képi kultúráján nőtt fel, már mindennapos használati tárgy számára a fénymodulátor, a számítógép mint médium. Persze nem úgy tekint a világra, mint egyfajta Küklopsz, aki egyetlen nagy szemével néz körül, s más érzékszervét már-már nem is használja. Egyszerre vizsgálja a képi világ minden történését, és ellentmondásokról gondolkodik, amikor alkotásokat hoz létre. Egyszer a tenger hullámaira emlékeztet, máskor egy fészek körkörös formájával indítja útra fantáziánkat.
    Egyiküknél sem szerepelnek emberi alakok vagy bárminő tárgyi formák az alkotásokon: a tér és a benne lévő jelek, a káosz és a rend viszonya érdeklik őket. Egyszerre tárul fel a semmi és a végtelen, a kint és a bent, a fenn és a lenn, a szerves és szervetlen világ prizmaszerűen megfogalmazható lenyomata. Beavatottak lehetünk, mint a teremtés előtti őskozmosz vagy az apokalipszis utáni galaxis szemlélői. Olyan metszetét mutatják be a világegyetemnek, amelyet sajátos művészi attitűdjük alapján antropomorfizáló szándékkal nyitnak meg előttünk. Ebben a kontextusban a ritmus, a zeneiség alapvető kompozíciós eszközökké válik náluk. Ritmusa van a természetnek, az emberi tevékenységnek, ritmusuk a fényjeleknek, benne a napszakok változásának, a nyelvnek és még sorolhatnánk. A vizuális ritmus együtt létezik az emberrel, így a két alkotó munkásságában is magától értetődően jelen van. A motívumok ismétlődése, mozgalmassága, szimmetriája – legyen szó krómacél vagy számítógép-képernyőn megjelenő vizuális jelről – hullámzó, pulzáló térélményt kínál. Szinte kettős térről is beszélhetünk, egyrészt arról, melyet az anyag a maga létével kisajátít, másrészt egy vizuális térről, a mozgások által bejárt lehetőségekről.
    Az összekapcsolódó formák kozmikus egyensúlyának kialakítását fedezhetjük fel a festőként, grafikusként még inkább ismert Dohnál Tibor plasztikáin. Az értelmes, tiszta konstrukció logikus harmóniájában találjuk meg az ő művészi felfogásának lényegét. Nyugalom és dinamika ellentétességével teremt vizuális mondanivalót. A formák rendjéről, a formaelemek arányairól meditál, átgondolt minden, és az időtlenségnek szól.
    Dohnál Áron a legújabb médium, a számítógép grafikai és festő lehetőségével keresi a művészi és szellemi izgalmat. A papírra áttett grafikai ikonok – bár tisztán absztrakt művek – a világegyetemben is lehetséges struktúrák lenyomatai: örökkévaló pillanat dokumentumait választja ki a számítógép segítségével szinte végteleníthető jelegyüttesből. Ez a kitárulkozó világ új, szabad távlatot nyit, lírai feszültségekkel van tele.

Cs. Tóth János