Balogh Ildikó

Zöldövezet

    A tulipánok egészen belefeledkeztek áprilisi nyiladozásukba. Észre sem vették a többieket; a jácintot, nárciszt, barkát meg az aranyesőt. A zsalugáterek is kitárulkoztak, mögöttük tisztára pucolt ablakok. Szeszélytelen áprilisi vasárnap volt.
    Kenyeres Géza bármerre járt, takarosabbnál takarosabb házakat és udvarokat látott. Tulajdonképpen ezért is jött erre a környékre. Ki akarta szellőztetni a keserűségét. A mindent átfogó keserűséget, ami most leginkább őt fogta meg. Be-benézett a kertekbe, megnapoztatta az arcát, és ha egy kis tavaszi fuvallatot érzett, rögtön eléállt. De semmi. Csak tüsszögött és megéhezett. Előkotorta a papírzacskóba csomagolt almáját, és rágcsálni kezdte.
    – Adj egy falatot! – toppant elé hirtelen egy kecses termetű kutya, ám lehet, hogy csak azt ugatta, milyen szép idő van. Aztán befutott az egyik zsalugáteres ház udvarába.
    Kenyeres Géza a meglepetéstől akkorát nyelt, hogy az almadarabokkal együtt a keserűségét is lenyelte. Annyi hét után egy pillanat alatt. Csak a gyomrát ne feküdje meg, gondolta, és tempósabban sétált tovább.
    – Ollé! – kiáltott valaki. – Ollé Erik, gyere azonnal! Kezdünk.
    – Csapó száz! – mondta valaki más. – És ezt végre leállás nélkül vesszük fel – sóhajtotta.
    Egy kisebb tér tárult Kenyeres Géza elé. A háttérben kopottas bérházak sorakoztak. A téren nem volt más, csak beton. Illetve most belakta a stáb, a díszlet meg két teherautó. Kenyeres Géza így sem értette, mit keresnek ezek a bérházak a környéken.
    – Reklámfilmforgatás van – állította meg egy tar fejű férfi, és Géza a kordonnál cövekelt le.
    Akkor már ezernyivel világították meg a reflektorok az egyik ház falát. Szürkésbarna füst gomolygott, és a föld felől emelkedett ki egy tulipán formájú, hatalmas kehely. Fiatal fiú állt benne. Izmos testén parányi bőrsort feszült. Csigás hajfürtjei vizesek voltak. Kicsi tamtamot fogott a kezében, ami üveghangon szólalt meg, amikor dobolni kezdett.
    – Erik, jó vagy! – kiáltott felé a rendező. – Rázd meg a hajad, hadd látszódjon, milyen fényes!
    Erik megrázta, mire égszínkék felhők úsztak a ház falára. Velük reppent be orgonalila ruhában egy ifjú nő. Florentinkalapot viselt, az uszályos ruháján sok apró virágot.
    – Florin, ez eddig tüneményes – integetett a rendező. – Hé, és hol a kisbaba?
    – Az uszályon csücsül – súgta neki az asszisztens.
    Florin ott lebegett Erik mellett, és egy üvegcséből fürdősót szórt a fiú testére. A fürdősó szemcséi virágszirmokként peregtek Erik bőrére, amikor pedig hozzáértek, olyan lett a teste, mintha olajjal kenték volna le. Csillogott, akár Florin szemhéján az arany festék.
    Kenyeres Géza gyomra beleremegett. Nem a keserűség feküdte meg, mert az éppen a combjába ereszkedett. Igaz, a kordon is erősen nyomta.
    – Élvezd, Erik! – kiabálta a rendező. – Fiúk, az effektek lenyűgözően működnek – mondta a műszaknak.
    Ollé Erik élvezte és nevetett. Közben Florin a karjára húzta az uszályát, abban üldögélt a kisbaba. Hirtelen kinyújtotta az ujjacskáit, megtapicskolta Erik olajos bőrét és vele nevetett.
    – Fenomenális! – ugrott fel székéből a rendező. – Született tehetség ez a bébi! Mámorító fürdősó!
    Valóban, még Kenyeres Géza keserűsége is alábbhagyott. Pontosan a térdébe. Erik megint egyedül állt a kehelyben, és dobolt. Királylila fények kúsztak köré, aztán egy farönkön ülő nő emelkedett fel hozzá. Tűzpiros kombinéruhában, bíborvörös ajakkal.
    – A szélgépet! – mutatta a rendező. – Lilien, a csípődet enyhén ringasd!
    A szél karikákat fújt Lilien feszes alakjára. Ő ekkor tekerődző mozdulatokkal Erik elé állt, és kinyitotta a tenyerét. Egy zafírkék papírba hajtogatott bonbon villant meg benne.
    – Fényt a csokoládéra! – szólt a rendező.
    Kenyeres Géza keserűsége már a lábszárába szökkent. Vádlija megtelt izomerővel, mintha naponta sportolna. Ha a tar fejű nem állna őrt mellette, áttörné a kordont.
    Lilien végighúzta a kezét Erik bőrsortján, majd bíbor csókkal illette a fiú száját. Kibontotta a bonbont, és a fiú dobjára tette.
    Géza lábfejébe vörösödött a keserűsége. Hogy nem lehet ott. Aztán már csak a nagylábujja parázslott. Igaz, valaki rá is lépett.
    Lilien pedig elhúzta a csíkot, tűzpirosan, és tovatűnt. Erik lágypiros fényekben ugrott a dobjához, és mohón kapta be a csokoládét.
    – Te mit állsz itt? – futott Gézához az asszisztens. – Már a helyeden kéne lenned – folytatta, és a tar fejű megnyitotta a kordont. Gézát a kehely alá húzták.
    Kapott a kezébe egy papírzacskót, bele ropogós almákat, a ruháját leporolták. És akkor jött rá, hogy ma a papíröltönyét vette fel, amit barna csomagolópapírból készített. Ebbe akarta elcsomagolni a keserűségét.
    – Édes a csokoládé, lássam rajtad, Erik! – vezényelt a rendező. – Kérem a gyorsmasszázst!
    Erik testébe máris tíz női kéz masszírozta be az olajat. A reflektorok csak a kezeket világították meg, de Géza jól látta a hozzájuk tartozó lányokat.
    – Ez ámorító! – kiáltott a rendező Eriknek.
    Közben egy lépcsőt toltak a kehelyhez, ahol már egy karcsú lány várakozott. Mögötte meg Géza.
    – Jöhet az álom rózsaszínben! – tapsolt a rendező.
    Bokáig érő, púderrózsaszín ruhában lépdelt fel a lány. Az egyik keblét csak rózsa takarta. Karjára gyöngysort tekertek.
    – Induljál! – szóltak Gézának, aki rögtön meg is botlott a lépcsőben. Beütötte a nagylábujját, és kiütötte onnan a keserűségét. A lány után lépkedett, akinek az illata bódítóan rózsai volt.
    Egy pillanatig megközelíthetetlenül állt a lány Erik mellett. Mintha tényleg álom lenne. Aztán a fiú lehajolt, és megszagolta a keblén lévő rózsát. Csigás hajfürtjein érződött a sampon frissessége. A lány erre beletúrt, a kehely hátul kitárult, ők meg belehuppantak egy kipárnázott szalmakazalba.
    – Forduljál a fény felé! – mondta Gézának a rendező. – Harapj bele jóízűen egy almába!
    Kenyeres Géza még a papírnyakkendőjét is megigazította, úgy harapott bele az almába. Finom volt, mint az álmok netovábbja. Egészen belefeledkezett az ízébe. Észre sem vette a többieket; a szedelődzködő stábot, a szalmakazalban hancúrozókat meg a bérházakat.

Estkép

    Mundér Ede és Hérics Vince meggyorsították a lépteiket, hogy le ne késsék a kiállítás megnyitóját. Ez főleg Edének esett a nehezére, hiszen mostanában szinte mindenhová kocsival járt. Amióta abbahagyta a sportolást, egész csinosan megtermett bivalyteste lett.
    – Pfú, micsoda menő környék! – köhintett cigarettafüstöt Ede a tavaszköszöntő estbe.
    – A galéria is feltörekvő – nyugtázta Vince. – A legjobbak közé tartozik.
    Ezt Vincéről is el lehetett képzelni. Legalábbis az öltözete alapján. Most éppen fekete bőrben utazik, ahogy Ede mondaná. Vonzó, hosszúkás arca lebarnult, nemrég egy trópusi szigeten járt. Igaz, hogy dolgozni ment oda.
    – Megérkeztünk – állt meg Vince a galéria bejáratánál. – Légy szíves, a cigidet dobd el!
    – Ez komoly? – nevetett fel Ede. – Előbb nézd csak meg, hova hoztál! – mutogatott felfelé.
    – „Egyéjszakás kaland” – olvasta a bejárat fölötti táblán Vince. – De hát Hugó ezt a házszámot adta meg!
    – Huhu, Hugó! – röhigcsélt Ede. Hézagosak voltak a metszőfogai. Nem verekedéstől, hanem így született. – Hugó, a feltörekvő művészbarátod…
    – Igen, már sok képét megvették – mondta Vince.
    – Ugye rólam beszéltél? – lépett ki a galériából Hugó. – Mit toporogsz itt, Vince?
    – Azt hittem, rossz helyre jöttünk – mosolyodott el Vince, és kezet fogott Hugóval. – Ő Ede.
    – Üdvözöllek – üdvözölte Hugó, majd valósággal behúzta-tolta őket a galériába. – „Egyéjszakás kaland”, hát ez neked rossz hely? Igazi művészi kaland. Itt minden este más állít ki. Tudjátok, lépést kell tartani a többi galériával. Milla! – kiáltotta hirtelen. – Elnézést, de elkészült az egyik művem.
    Fürgén szaladt fel arra az emelvényre, ami hátul, pont a bejárattal szemben állt. Ott várta őt Milla. Messziről úgy látszott, mintha páncélruhát viselne. Aztán amint egy kisebb lámpát ráirányítottak, megcsillant az ezernyi fémkupakból összevarrt ruha. Földig ért, és karcsúsított fazonja volt. Hugó úgy igazgatta, akár egy úri szabó.
    – Azt mondta, képeket állít ki – szólalt meg Vince.
    – Nekem tetszik – vágta rá Ede, és cigarettáját a földre hajintotta.
    Vince nyomta el a cipőjével, majd körülnézett. A vendégek többsége, köztük Ede is, az emelvényhez tódult. A falakon nem volt semmi. Csak gyöngycsillámos máz, amit frissen festhetett rá Hugó, mert érezni lehetett a szagát.
    – Nem értem – mormolta Vince, mialatt szomorkásan bóklászott. – Jó, hogy nem nekem kell a megnyitóbeszédet mondani.
    Aztán a bejárattól balra megpillantott egy férfit. Ott ült az üres fal előtt egy papírdobozon. Vince közelebb lépett hozzá. Az ölében egy nyuszi éppen répát rágcsált, a férfi pedig műanyag tálkát tartott a kezében. Nem szólt, csak nézelődött.
    – Azt hiszem, túlöltöztem – dünnyögte Vince, és lassan megfordult.
    A bejárattól jobbra egy nő állt az üres fal előtt. Őt se vette eddig észre. A kezében valami apró tárgyat fogott, közben meg a táskájában babrált. Vince odament, mire a nő halkan megszólalt:
    – Szemöldökcsipeszt tessék – s előhúzott még egyet a táskájából.
    – Lejmoli – mondta harsányan egy mikrofonhang az emelvény felől. Az újonnan érkezők is odasiettek. – Ezt a nagyon találó címet adta kiállításának Hugó barátunk.
    Vince erre megfordult. Már nemcsak Milla, hanem Hugó és a mikrofonba beszélő, öltönyös fiú is kapott egy kis megvilágítást.
    – Élőképeket láthatnak, kedves vendégeink – folytatta a fiú. – Egy egyedileg érzékeny ember alkotásai…
    – Na, mit szólsz – bökte meg hirtelen Ede Vince kabátját. – Jó bőr, mi?
    – Jó, de menjünk innen! – rezzent össze Vince.
    – Ez a Milla igazi kihívás – állapította meg Ede. – Az est fénypontja.
    Valóban erősen fénylett. Feltupírozott vörös haján aranypor volt. Pénzérmékből fűzött nyakláncot viselt. A kupakruhában szinte alig tudott mozogni, mégis mosolyogva állt Hugó mellett.
    – Kétezer-ötszáz kupakból varrta össze – mondta a mikrofonhang. A vendégek tapsoltak. Néhányan már a büféasztalt keresték.
    – Hát a barátod tényleg feltörekvő – szólalt meg Ede.
    – Becsületszóra? – kérdezte meglepődve Vince. Aztán észrevette, hogy Hugó ijedten hunyorog le az emelvényről. Mintha keresett volna valakiket.
    – Eltűntek – nyelt egyet Hugó és elsápadt. Odafutott a galéria üres falaihoz, de nem találta sem a férfit, sem a nőt. Csak egy félig megrágcsált répát az egyik oldalon. A másikon pedig egy szemöldökcsipeszt.
    A lámpákat gyorsan rájuk irányították. A vendégek eleinte meghökkenten nézték a kiállított tárgyakat, majd egyre érdeklődőbben járták körül. Néhányan még mindig a büféasztalt keresték.
    – Igazi kaland – mondta Ede. – Gratulálok, ezeket is megveszik, mint a képeit?
    – Félreérted – felelte Vince. – Itt az előbb…
    – Utóbb biztos megértem – szedte elő a cigarettáját Ede. Az emelvény felé nézett, ahol Milla kitartóan álldogált, minthogy a kupakruhában nem tudott leülni. – Pá, kis aranyom, pá! – dúdolta Ede, és kiballagott az utcára.
    – Nekem tetszett – mondta Vince, aztán kezet fogott a bejárati ajtót támasztó Hugóval. – Mindent láttam, amit látni kellett.
    – Köszönöm, Hérics – intett neki Hugó.
    – Itt a tavasz – szólt vissza az utcáról Vince. Eszébe jutott, hogy lakásfelújítás előtt áll.