Ellenberger József

A remete

    – Mit kér? Vizet? – kérdezte emelt hangon az idős ember, s bizalmatlanul szemlélte a zarándokot, ki fiatal férfi létére copfba kötötte haját, és karikát hordott a fülében.
    – Igen, vizet! – kiáltotta amaz, s megrázta a kulacsát. – Ha megengedné!
    Háromszor köszönt oda egyre hangosabban, mire abbamaradt a nóta és a metszőolló-csettegés, s az öreg felkapta a fejét. Egy negyedik jónapotra már a tekintetével is meglelte az utast.
    – Ne kiabáljon itten, hallja-e! Nem vagyok én süket!
    Merev nézéséből és vastag szemüvegén látszott, hogy nemcsak a hallásával van baj.
    – Ne haragudjon! – folytatta a vándor kissé halkabban. – Háromszor is ideköszöntem, mire észrevett.
    Az öreg beletörődőn legyintett.
    – Tudja, kérem, kissé nagyot hallok. De tessék csak bellebb jönni!
    Meglepődött, hogy él itt valaki. A térkép jelzett ugyan a tisztáson épületet, de rendszerint kihalt porták fogadták, hol csak a szél járt otthonosan az ajtók, ablakok helyén. Futamodásnyira esett a kerttől a ház. Bekerítetlenül, elhanyagoltan.
    – Aztán mi járatban errefelé, ha szabad kérdeznem? – Rágyújtott. Szikár testén lógott a ruha. Kopasz fej, sovány arc, vaskos bajusszal. Hófehér borostájából ítélve, legalább tíz napja nem borotválkozott.
    – Én? Túrázok. Járom a természetet.
    – Ne ollan hangosan beszéljen, inkább lassabban! Szóval csak úgy gyün-megy itt az erdőbe – a fiú hátára mutatott – ezzel a ménkű nagy batyuval?
    – A hátizsákban ruhák vannak, meg konzerv. Az meg ott alul egy sátor.
    Az öreg arca felderült.
    – A sógorom végigharcúta az első háborút, de ekkora málhája nem vót! – Jót kacagott.
    A kútnál az idős ember eléje állt, kezét a vállára tette.
    – Van énnékem borom! Ne igyék vizet! Megkínálhatom? – Választ sem várva a ház felé indult.
    – Köszönöm, elfogadom! – kiáltott utána a fiú.
    Egy üveg sörnek jobban örült volna. Megállt a bejárat előtt.
    – Tessék bejönni! – Üveghébér támaszkodott az öreg vállának, szabad kezével hokedlikat húzott elő az asztal alól. – Tegye le azt a borjút!
    Cserépköcsögbe eresztette a vörösbort, abból öntött. A poharak láttán a vendég arra gondolt, hogy az alkohol úgyis fertőtlenít. Bemutatkoztak. Péternek hívták a házigazdát.
    – Foglaljon helet!
    A földpadlós ház három helyiségből állt. Ahol ültek, ott volt még egy sparhelt, régi konyhaszekrény s az asztal a két székkel. A falon petróleumlámpa. Jobboldalt szoba, vetetlen ággyal, ruhásszekrénnyel. Ami bal felől nyílt, az a pince és kamra szerepét is betöltötte. Több hordó sorakozott a fal mentén, egy rúdról szalonnák, kolbászok lógtak.
    Péter apó észrevette a látogató kíváncsi pillantásait.
    – Más volt ám, míg élt a feleségem! Volt itt sok jószágunk, pince, meg szép udvar. Most má’ csak kínlódok egyedül. No, de ne szomorkodjunk! Isten éltesse!
    – Egészségére, Péter bácsi! – Ittak, s az öreg újra öntött.
    – Aztán mit csinál akkor, amikor – nevetett –, amikor nem a természetet járja?
    – Tanulok.
    – Az igen! – felelte komolyan. – És mit tanul?
    – Üzemmérnöknek készülök. Vasúti üzemmérnöknek, a Műszaki Egyetemen.
    Péter apó a térdére könyökölt, gondolkodva simogatta az állát. Érdes tenyerében sercegett a borosta.
    – Egyetem… hmm… mérnök… vasúti… – forgatta a szavakat, latolgatta a kifejezések tudományos súlyát. Feszesen kihúzta magát, szinte büszkén mondta:
    – Egyszer ültem mozdonyon magam is!
    – Mozdonyon?
    – Azon ám, gőzösön! Várjon csak… háromszázhetvenhat, hatszáznegyvenkilenc. Ez volt a száma.
    Töltött a poharakba, és hosszasan beszámolt az 56-ban történt dologról, mikor is nem nagyon jártak a vonatok, ám ennek ellenére ő mégis hazajutott. Így fejezte be:
    – Az volt ráfestve egy táblára a kazán felett, hogy „A szemed a pályán legyen!”.
    Rövid csend állt be, s a cserépedény újfent megkönnyebbült. Ízlett a bor a diáknak, a témánál maradt, s folytatta a társalgást.
    – Gőzös ma már nem jár. Villannyal mennek a vonatok.
    Az idős ember meglepődött. Dízelmozdonyról hallott, látott is olyat. S mert távolságtartó udvariassággal beszélgettek, csak egy pillanatra vette tréfára a fiú szavait.
    – Villannyal? – ráncolta a szemöldökét, és hosszan összpontosított valamire, míg rágyújtott. – Hmm… szóval villannyal – válaszolta is meg saját magának.
    Most a látogató hökkent meg az öreg töprengésén.
    A holdra szállás hírére Péter apó csak megmosolyogta az együgyűek hiszékenységét. No de a villamos vonat, az más. Abban lehet valami. Ismerte az elektromos eszközöket, tisztában volt a lényegükkel. De sokkal bonyolultabbnak sejtette a megoldást a villanymozdony dolgában, semhogy kedve lett volna – nyilván szakembertől – végighallgatni egy kielégítő magyarázatot. S őszintén: talán restellte is súlyos járatlanságát ez ügyben. A diák rögtön ráérzett a tanakodás okára. De tartott tőle, hogy ha most egy-két szóban elmagyaráz mindent, tán fölényesnek tűnik. Maga pedig semmiképp sem akarta megbántani önzetlen, a sosem látott jövevényt is mélyen tisztelő vendéglátóját.
    Tulajdonképpen irigyelte a minden komfortot nélkülöző embert, kinek a gondolata is sütött, mint a nap. S hogy enyhítsen annak látható zavarán, másfelől közelített.
    – Hány éves, Péter bácsi?
    – Nyolcvannyolc! – vágta rá hetykén.
    Úgy tartotta és szívta a cigarettát, mint a film hőskorának néma szereplői, kik feltűnő módon ekképpen bizonyították a kamera előtt úri mivoltukat és mindennel tökéletes elégedettségüket.
    – És mióta dohányzik?
    – Én, fiam? – gondolkodott. – Tizenkét éves korom uta – felelt büszkén. – Miuta magam keresem a rávalót.
    – Ez igen! – Nem jósolt magának ilyen kort, főleg nem ilyen erőnléttel. – Mikor járt a fővárosban?
    – Pestön? – nevetett, aztán elkomorodott. – Még ’73-ban. Meghalt a nászom Szabolcsban. Nohát, akkor keresztü’ mentünk a fővároson.
    Sokat sejtetőn a fiúra meresztette óriásinak látszó szemeit, nyomatékul az ujját is felemelte.
    – Autóval mentünk! Akkor vótam ott először… Aszt azuta se, mer’ visszának másfele jöttünk.
    – És tetszett?
    – Ej, fiam! – sajnálkozva csóválta a fejét. – Hallja! Mi nép lakik ott egy helen!… Oda nem költöznék semmi pénzért!
    – Hát, villamost látott a kocsiból?
    – Nem emlékezem arra. Én csak azokat a nagy házakat láttam mindenhun.
    – Tudja, a villamos éppen olyan, mint a villanymozdony.
    Mintha megérzett volna valamit a látogató szándékából, nagy figyelemmel tekintett rá, az pedig belekezdett.
    – Tehát, van a vasúti pályatest – lassan beszélt, finoman gesztikulált. – Azon megy a vonat.
    – Értem – az öreg szaporán bólogatott.
    – A vágányzat mellett állnak az oszlopok, azok tartják a vezetéket.
    – Értem.
    – Természetesen a megfelelő magasságban, és alatta halad a mozdony.
    – Értem, értem – felelte magabiztosan.
    – A mozdonynak van egy úgynevezett áramszedője.
    – Értem… – ez már bizonytalanul jött.
    – Nohát, ez az áramszedő egy egyszerű szerkezet, ami folyamatosan hozzáér a vezetékhez. Így érintkezik azzal. Tudja? Nincsen hozzárögzítve, csak hozzáér. Alulról. Akár megy a gép, akár áll.
    Péter apó lassan, egész testével a fiú felé fordult. A nagy szemek huncutul csillogtak az ókula mögött, s őszinte nevetésben tört ki, ily egyszerű magyarázat hallatán.
    – Ahhhá! Értem! …Szóval nincsen rajta, csak hozzája ér! – az utolsó két szót már kiáltotta, a térdére csapott. – A keservit! Értem már! Na látja! Mer’ tudtam én, hogy valami akadálla köll, hogy lögyön! Egészségünkre!
    Egy kártyanyertes huszártiszt modorában koccintott, míg fújta a füstöt, nagy megelégedéssel nyugtázva ismereteinek gyarapodását.

Otthon…

    Hűvösebbnek gondolta a hajnalt, az ing fölé megfelelt egy könnyű mellény. A törkölytől kellemesen magához tért a teste és a gondolatai. Falhoz támasztva vártak a kerékpárok, tökéletesen fölerősítve rájuk minden, amire szükségük lesz. Az apja egy Himalája-expedíciót is hiba nélkül felmálházna. Az egész napot a munkára szánták, viszont ebédelni már itthon fognak. Azután az öreg lepihen, ő pedig hazautazik.
    Otthon volt itt is. Vagy inkább újra. Mint legénykorában, mint gyermekként. Máris átvette a vidéki élet lassúbb tempóját, és a helyi tájszólással beszélt, amit – ha hallotta – a felesége szóvá tett. Ám emiatt sosem zavartatta magát. Míg az apja újra számba vett mindent, belépett a konyhába, s nagyot húzott a pálinkából. Nem szerette hűtve, mégis jólesett. Az anyja még aludt. Zaj nélkül kiment.
    – Azt hittem, hidegebb van – szólt. – Majd az árok fölött az lesz.
    Szűkszavú, mogorva ember volt az öreg. Mindig csak annyit beszélt, amennyit feltétlenül kellett. Bár, ritkán, megfelelő hangulatában, kellemes társalkodónak bizonyult. Ároknak nevezte a folyót, mely a szomszéd falun túl ered. A partja mentén mennek, míg elérik a hidat. Tompán világosodni kezdett, egymás mellett haladtak egy szó nélkül. Az apja majd egy fejjel magasabb volt tőle, s közel a hatvanhoz jóval nagyobb erővel bírt, mint a hasonló korúak. Egyformán viseltes öltözetet hordtak, s komor, szúrós tekintetük is nagyon hasonlított. Hamarosan odaérnek. Ötkor megkezdhetik. Tán mert ritkán csinálta, izgult kissé, akár egy vizsga előtt. Megmosolyogta magát érte. Ha jönnie kellett, olyankor mindig az anyja hívta. Az öreg nem szeretett kérni semmit. Soha, senkitől. Egyvalamit utált ennél jobban: tartozni. Bárkinek, bármivel. E szerint nevelték, de sosem mondták ki nyíltan.
    Az út kaptatóra váltott, tolták a kerékpárt. Lassított. Nem akarta az öreget elhagyni. Maga is eléggé kimelegedett, mire újra felülhettek. Eszébe jutott, hogy munka közben milyen erősen és sokat fog izzadni. Megint érezte az enyhe izgalmat, amit az apja jelenlétének tulajdonított. Talán épp azért, mert gyerekkorában megítélés nélkül leszólta minden próbálkozását, ha az kétkezi munkát igényelt. Sohasem biztatta, s kizárólag akkor segített, ha kérte. A dicséretekkel szintén fukarul bánt. Kisiskolásként egy évzáró ünnepségen komoly elismerésben részesült. – Apád nagyon büszke rád! – mondta az anyja, mikor kettesben maradtak.
    Mindazon problémák nélkül nőtt fel, mik oly gyakran okoztak komoly töprengést és kétségbeesést más szülőknek. S az öreg, ha elvétve bírálta, már semmiképpen sem feddőleg tette, hanem – mintegy a véleményét – csendesen közölte.
    Éles csattogással ékelték föl a kaszákat, riadt csendre utasítva a rétet. Dús harmat telepedett mindenre.
    – Rétümögre kalapáltad, vagy nagydómányra? – kérdezte a beavatottak fölényével.
    – Nagydómányra van az verve… de mire lesuhintjuk ezt a telepítést, a rétümög is ránk melegszik – mosolygott vissza az öreg, jól kihangsúlyozva a feledésbe ment szavakat. Utalva arra, hogy ha lekerül a felső ruha és még az inget is föl kell tűrni, annak nem az életlen szerszám lesz az oka. Afelől nagykabátban is dolgozhatnának. – Látod? Én is eltanultam tőled valamit – tette hozzá. – Nem a szíjamra akasztom, hanem a farzsebre… Nem lesz tőle vizes az ember gatyája.
    – Hm… Erre meg én nem gondoltam. Nekem egyszerűen így esik kézre.
    Ugyanolyan ökörszarvtokmányban kalimpált mindegyikük kaszaköve.
    A fűszálak mintha maguktól pattannának el varázsütésre, nem is érezte a szárak ellenállását. A gyep fakó töve maradt hátra minden lendítés után. Élvezte, hogy ura a szerszámnak. Olykor három ujjal fogta a mankót, vagy baljával nem is markolta, csak tenyerére fektette a nyél végét. „Le a fokát, fel a hegyét.” Távol voltak egymástól. Az apja előtt mellőzné ezeket a virtusokat. A suhintás nem a mozdulatot jellemezte, hanem a pillanatnak a hangját, míg az álló fű hosszan fekvő rendbe tömörödött.
    – A rosseb egye meg!
    – Na mi van?
    Az öreg úgy kapta fel a fejét, mintha valami szerencsétlen sérülésre számítana.
    – Levágtam egy csemetét.
    – Én is. Már kettőt. – Egykedvűen legyintett. – Majd fölmetszem, ha újra sarjad.
    Az apja rövid mozdulatokkal fent, míg ő minden húzással végigvezette a követ a pengén. Négyszer-ötször elég, nehogy elköszörülje az élét. „Nem attól lesz éles, hanem a kalapálástól.” Közelről valóban köszörülésnek hallani. Messzebbről hat úgy, hogy pengetik a kaszát, ahogy ők is hallották egymásét.
    Az acél újra harapta a füvet, de nem volt kedve szórakozni vele. Mindkét kézzel markolta a nyelet, kevesebbet ábrándozott. Fáradt.
    – Gyere, reggelizzünk valamit!
    Az öreg a szerszámosházikó felé ballagott.
    – Nem bánom. Hány óra?
    – Nyolc múlt.
    A deszkavityillót az apja ütötte össze. Ágy volt benne, egy vaskályha, meg néhány kevésbé értékes szerszám. A bejárat felől féltető védte. Alatta kecskelábú asztal szintén deszkából, paddal, s egy igen megviselt autóülés. Úgy nevezték: fotel.
    – Ezt már ne hagyjuk meg! – nyújtotta az öreg a laposüveget, s válaszul habozó mozdulatára, hozzátette: – Én már túl vagyok rajta.
    – Egészségedre!
    Erősen szomjazott, rögtön utána bort öntött. A szüleinél többet ivott, mint másutt. Sokat elbírt, s ezt most is elégedetten nyugtázta. Végignyúlt egy apró szénarakáson, amit már előbb kinézett magának. Jólesett így hevernie, pillanatok alatt el tudott volna aludni.
    – Itt van, szelj magadnak!
    Nem szívesen kászálódott fel, nehezére esett bármilyen mozgás. Az asztalon az étel. Füstölt szalonna, kolbász, kenyér, zöldhagyma. Az öreg kényelembe helyezte magát a fotelben, ő visszatelepedett az apró kazalra. A hagyma már nem számított zsengének. Arra gondolt, hogy fennakadna a kollégák szeme, ha odabenn fehér ing-nyakkendőben nekilátna ilyen módon szalonnázni. Egy erős kávé, joghurt, egy csinosan csomagolt szendvics. Ennyi ott a reggeli. A zöldhagyma aztán biztosan feltűnne, jóllehet nem is böfögne, ahogy itt, csendben, a legnagyobb természetességgel tette. Hunyt szemmel a nap felé fordult. Remekül érezte magát, részben talán az italtól is. Elernyesztette a jóllakástól éppen megújuló erőnlét, a meleg. Mélyen belélegezte a szénaillatot, kaján örömmel gondolt a munkatársaira. Elképzelte ma a fiúkat a tolmáccsal, amint gyömöszölik vissza a borítékot, és próbálják elhitetni az ukránokkal, hogy most bizony isten nem használ a kenőpénz.
    – A nászékkal mi van?
    Kis időbe telt, míg visszatért a jelenbe. Tömören válaszolt. Az övéit már kitárgyalták érkezése hosszú estéjén. Hirtelen eszébe jutott valami.
    – Mit szólsz a Jenőhöz? Az újságból tudtam meg, hogy milyen jól beütött neki. – Nem jött felelet. – A praxisát fenntartja azért?
    Az öreg soká rágta a falatot. Leöblítette, nézett maga elé.
    – A rossféreg tudja. – Kis szünet után szemrehányón folytatta: – Kár azért a gyerekért… pedig rendes népek azok a Törökék.
    – Mi bajod vele?
    Az apja újra töltött. Neki tisztán hozta, nem itta szódával.
    – A politika – dörmögte maga elé – sokkal mocskosabb dolog annál, hogy becsületes emberek csinálják.
    Kiitta borát, a poharat az asztalra tette, és visszaballagott a kaszájához.
    Nézte az öreget. Fáradhatatlan, gépies mozdulatait. Az apját, aki a döntéseket okaival, a tetteket okozataival, kormányoldalt ellenzékestül, költségvetésestül bezárta logikája légmentes üstjébe. S e nehéz, zavaros elegynek színtiszta párlatát ily módon közreadta. Egyetlen mondatban.
    Az öreg most is egyedül pakolt, ő alig várta, hogy a boglyára zuhanjon.
    – Elfáradtál, mi?
    – Hát… odahaza nem nagyon csinálok ilyesmit.
    A dereka. Igen, a dereka. Azt nagyon érezte most. Maga felé fordította ápolt kezeit, a tenyerét vizsgálta. Hosszú életvonal húzódott rajtuk.
    – Vízhólyag lett az ujjaim tövén – fordult az öreg felé, pusztán mert unta a hallgatást.
    – Elmúlik – jött a válasz pár pillanattal később. Vigasztalással, elismeréssel, egyetlen szóban.