Sz. Pőrdy Mária

Cakkos szélű pizza

    Mintha a Duna hirtelen összecsukta volna legyezőjét, az aluljáró bejárata előtt megszűnt a légmozgás. Bent fullasztóan terült szét a tespedt, meleg levegő.
    Iza ráérősen lépkedett lefelé a lépcsőn. Ha szokásától eltérően, nem késik a fia a gyerekkel, gondolta, akkor is van még tíz perce nézelődni. Túl van a bevásárláson, három napra előre megfőzött, nincs miért idegeskednie. Bencével töltheti minden percét! Talán elmennek Harasztira is, az óvodába. Régóta ígéri a volt kolléganőinek, hogy okos, szép unokáját megmutatja nekik. Persze, ez attól is függ, hogy a gyereket meddig hagyják nála. Iza, szólt önmagára, inkább nézelődj!
    Nem is tagadja, hogy szórakoztatja az aluljáró nyüzsgése, ez a mikrovilág, vagy ahogy ő nevezi: ez az embermassza. Szereti a változatosságát, még ha ezért az ismerősei közül többen is megmosolyogták.
    Neki egyáltalán nem snassz itt álldogálni, az unokájára várva, mint azt a felkapaszkodott, nagyságos menye hiszi. Az bezzeg már az életét sem tudja elképzelni kocsi nélkül! Csak olyankor nem feszít a docens úr mellett, ha a kis Bencét kell átadni a mamának, vagyis neki, nehogy találkozni kelljen az anyósával. Miért van az, hogy némelyek az ismeretségük első pillanatától kezdve egymásnak feszülnek? Mielőtt még bármit, lényegest-lényegtelent tudnának egymásról? Na, nem rontom a kedvem, gondolta. Ha a fiamnak jó, márpedig úgy látszik, hogy az idő múltával egyre inkább a felesége felé hajlik, nem tehetek mást, tudomásul kell vennem. Ez az unokámmal való találkozások ára. Csak már jönnének!
    Elhanyagolt öltözetű és kinézetű férfi ül az aluljáró lépcsőjén. Markát nyújtva erőszakos hangon, szinte követelve kiabálja végtelenítettszalag-mondatát: Adjatok egy kis pénzt ennivalóra ennek az éhes gyereknek! Adjatok egy kis pénzt ennivalóra ennek az éhes gyereknek! Adjatok…
    Két lépcsőfokkal feljebb ül egy maszatos kisgyerek. A szíve összeszorul. A gyerek hat év körüli lehet, hasonló korú, mint az ő Bencéje. Sötétbarna haja, mint az összegömbölyödött sündisznó tüskéi, szerteszét áll. A szájához érintve apró harapásokkal körbecakkozott pizzadarabot tart a kezében.
    A múltból hirtelen szeme elé villan a konyhájuk képe, ismerős illatok csapják meg az orrát. Édesanyja áll a gyúródeszka előtt, és a bablevesbe gyúrt tésztát körömnyi darabok kiszakításával csipkézi hasonló formájúra. Szájában összefut a nyál.
    A gyerek mozdulatlanul tartja a körbeharapdált pizzát és a fejét is, nehogy eltávolodjon a szájától az ennivaló.
    Megáll a gyerek mellett, és kotorászni kezd a retikülben. Az rávillantja szénfekete, csillogó szemét, majd gyorsan lesüti. Kétszázast tesz a gyerek és a férfi közé helyezett dobozba. A férfi feléje fordul, de csak bólint, köszönésképpen. Egy pillanatra sem kapcsolja ki magát.
    Nem távolodik el messzire tőlük. Egy közeli oszlop takarásából figyeli őket.
    A gyerek igyekszik szemét lesütve tartani. A könyörületért cserébe egy kis alázatot mutatni. De a körülötte nyüzsgő emberekre újra és újra rácsodálkozik, és elkalandozik rajtuk a tekintete. Látszik rajta, hogy idegen a neki szánt szerep, még nem törték be engedelmes kéregetővé. A pizzából nemhogy éhes-hatalmas falatokat, de már aprókat sem harap ki. Már/még nem éhes, vagy talán nincs rá gusztusa, vagy a pizzafűszerek ismeretlen íze vette el az étvágyát.
    A cakkos szélű pizza azonban a lényegről árulkodik. Egy ideje bizony már csak ímmel-ámmal evett, feltehetően a mellette ülő felnőtt parancsának engedelmeskedve: Egyél! Egyél még! Lássák, hogy éhes vagy!
    Most már azt se. Az undornak nem lehet parancsolni. S mert ültéből nem kelhet fel, hát mímeli tovább az éhséget. Gyerekésszel, de mégis okosan igyekszik megtéveszteni a parancsolóját és az embereket. Ha már se étvágya, se gusztusa az ennivalóhoz, kitartóan tartja a szája előtt, mintha harapni készülne belőle.
    Tíz év körüli gyerekcsapat közeledik a lépcső felé. Egymás szavába vágva, hangosan gesztikulálnak. Egyikőjük focilabdát szorongat a hóna alatt. A fiú felfigyel rájuk, és szemével követi őket. A keze lassan süllyed, mintha az ennivaló nyomná lefelé. Mi van, öcsi, szól vissza az egyik, ilyen jól megy a koldulás, hogy pizzára is telik? A kis csapat röhögve nyomul fel a lépcsőn.
    Valaki Izának ütközik. Az oszlop fogja fel együtt dőlő testüket. Bocs’, nagyi! Lendületből megállni még nem megy, kiabálja ijedt boldogsággal a beléje csimpaszkodó Bence. Ő szorosan átöleli és megemeli kis izmos, kemény testét, hogy a görkori felett visszanyerhesse az egyensúlyát. A mellkasában érzi Bence sisakjának ütését, de ez más fájdalom, és nem is fáj annyira, mint a szavaké szokott.
    Bence feje felett búcsúpillantást vet a gyerek felé. Az a térdén támasztja elfáradt kezét. Már nézelődni se mer. A másikból áradó düh engedelmes harapásra kényszeríti. Szájával a pizzához közelít. Ajkait vicsorítva széthúzza, és egy foghegynyi darabot lecsíp a cakk végéből.