Lukáts János

Ha föl nem írom – elfelejtem!

    Ez a piszok éppen jókor küldte az írását, nyakunkon a lapzárta. Ez a piszok pont beletrafált a profilunk közepébe, azt írja, amit a szerkesztő látni akar, és az olvasó olvasni. Ez a piszok az én ízlésemet is eltalálta a kicsit különc, kicsit gunyoros modorával, ahogy megsejteti meg eltakarja a mondanivalót. Vezető anyag lehet a következő számban…
    Csak azt a rohadt, nagyképű névjegyét ne csatolta volna a bomba írása mellé! Ilyet csak farizeusok használnak, írástudók nem! A pali ki van rúgva!

    A hálótárs. Még este odajön, amikor éber. Éjszaka jön oda, amikor álmos. Hajnalban jön oda, amikor fázik. Látod, hogy jön, tudod, hogy ott van, érzed, hogy távozik. A még meleg helyét simogatod, a hűlt helyét tapogatod. A lábadra fekszik, az oldaladhoz fekszik, a válladhoz fekszik. Középre fekszik, te csak kerülgetheted. Az ágy belső oldalára fekszik, és kitúr a négy lábával. Neked még sincs szíved kidobni az ágyból. Ő a hálótárs.

    Hányszor akartalak felhívni! Amikor váratlanul eszembe jutottál. Amikor tudatosan felidéztelek. Amikor újragondoltam a veled történteket. Amikor eljátszottam a gondolattal, hogy veled játszom. Amikor győzött a megszokás és a biztonság. Amikor csupa meglepetés voltál. Amikor büszke voltam rád. Amikor levakarhatatlan voltál. Amikor príma fogást szalasztottam el miattad. Valójában nem akarlak felhívni! Csak számba venni, hogy miért is hívtalak fel, amikor még fel akartalak hívni!

    Döcög velem a külvárosi villamos. Lepusztult utcák, odvas házak, szegényszag. Hajdani gyárak koszló teteme. Kezemben a folyóirat új száma. Szociográfiát kínál: leszakadás, pauperizmus, társadalom alulnézetben. Elég ebből! Előrelapozok, a novellát keresem. A csőlakó: zápor után kiönt a kanális, didereg a hajléktalan a csatornabűzös gúnyában. Köhög, és ellopja sorstársa ágytársát. Aztán elhagyja. Briliáns írás, csettintek a nyelvemmel – és elfelejtek leszállni a külvárosi villamosról.

    Önfeledt örömmel rovom a sétálóutcát – amikor nincs benne senki. Amikor csak a kora reggeli napfény ömlik el benne, amikor csak a házmesterek söpörnek, és a boltosok locsolnak. Amikor a szállítók hozzák a friss kenyeret. A sétálók elkedvetlenítenek, mert bámészkodnak, mert hömpölyögnek, mert olyan jól érzik magukat a tömegben. Mert fogalmuk sincs róla, hogy milyen önfeledt örömmel lehet róni a sétálóutcát – amikor nincs benne senki.

    Wong szan szól: „Az élet – a test és a lélek egyszeri, alkalmi szövetsége. A halál: ennek a szövetségnek a felbomlása. A halál után a test folytatja a maga enyésző-tenyésző létét, de immár kizárólag a biológia törvényei szerint. A lélek megőrzi az egyéniséget, de nem vesz többet magára anyagi formát. Az anyag örök a maga lélektelenségében és formai változatosságában, a lélek örök a maga egyéniségében és anyagtalanságában.”

    Wong szan szól: „Ha boldogan akarsz élni, gondold végig, hogy milyen halált kívánsz magadnak. Életedet úgy alakítsd, hogy olyan halál felé vezessen, amilyet elképzeltél, amellyel elégedett, sőt boldog lehetsz. Elmédben tervezd meg és éld át temetésedet, válaszd ki leendő sírod helyét, és barátkozz meg vele. Az életnek nem célja a halál, de a méltó halál tartozéka a méltó életnek.”

    (Louvre) Három nő jelenti számomra Párizst: a Mona Lisa, a Milói Vénusz és a Szárnyas Győzelem. Az utóbbit ismerik Szamothrakéi Niké néven is. Az istennő pici szárnyaival finoman ereszkedik le egy ókori hajó orrára, lábujja már éppen érinti a fedélzetet. A mediterrán szellő szembe fúj, a bő khítont elöl az istennő kebléhez szorítja, vállain és bokájánál lobogtatja. Karja nincs, feje nincs – a teste csodálatos. A legcsodálatosabb az összes nő között. Ráképzelhetem a fejet – akiét csak akarom.

    Harminchárom Celsius-fok, szikkasztó júniusi szél. Az Oroszlános Kút körül verejtékező járókelők, hőségtől ájuldozók. A kút medencéjében farkaskutya hever, nyakába csurog a víz, nyelvét elégedetten lógatja a világba. Kutyának lenni jó Magyarországon!

    Hogyan mondjam el az unokámnak, hogy ismertem még mindkét nagyapámat, amikor ő a tavalyi hóra sem akar emlékezni?! Nagyapáim az asztalomhoz ülnek, és úgy poharaznak. S ha én elmegyek egy pillanatra közülük, ők összenéznek: – Nincs itt a zöldfülű! – és maguk közé hívják nagyapáikat, akik mesélnek a mindenkori Mohácsról és Rodostóról, az éppen aktuális kalandozásról és bujdosásról, amelyet nagyapáiktól hallottak. Könnyű a dolguk, nekik is volt bizonyosan nagyapjuk, de vajon az én unokámnak is lesz-e unokája?

    Naponta száz légvárat kell fölépíteni ahhoz, hogy akár csak egy végvár is elkészüljön. A végvárak valójában a légvárak ezreiből formálódnak. A légvár célnak kevés, de a célkitűzéshez szükséges. Aztán, ha a légvártól a végvárig vezető út túlságosan zegzugos, a félvárak közt botladozva gyakran visszakanyarodunk a légvárakhoz. Hogy ez nem a fejlődés útja? Meglehet! De, ha mindezt tudjuk, és be merjük vallani, akár újra útnak indulhatunk.

    Minden nagy emberi mű a lustaság eredményeként jött létre. Meg a kis művek is! A világ célja, hogy az ember minél jobban érezze magát benne. Bármilyen „könnyű is egy nehézség”, keressük meg a megoldás tovább könnyítő eszközét! Stilisztikai árnyalat, hogy lustaságnak nevezem ezt az előrelendítő törekvést, vagy a civilizáció száguldásának.

    Wong szan szól: „Szeretem a jó könyvet, a finom bort, a szép asszonyokat. Szeretem a napsugarat és a vonzó, emberi környezetet. A szemben tükröződő értelmet, a hűséget és a kacagást. Amit ezeken kívül szeretek, mind megelőzi vagy követi az elmondottakat. Nagyon sok van továbbá, amitől undorodom, de még soha nem volt annyi fölösleges időm, hogy ezeket néven nevezzem.”

    Az élő könnyen elnémítható, megvakítható és süketté tehető. De a halott kő vagy az élettelen papír makacsul megőrzi a megölt élők emlékét és az élő ölők bűnlajstromát. A halott kőnek van ideje, vár. Az élettelen papírnak is van ideje, szinte várja a föltámadást. Amikor támadhat! Kő és papír nem ad vissza életet, de a túlélők életét egy megölt élet tanulságával bölcsebbé teheti.

    „Irtsuk hát buzgalommal, / ki vésővel, ki tollal, / s ha ránk támad, szuronnyal / a tőke vadonát!” – így szólt a vers. Akik új korában ezt a verset harsogták, ma valamennyien csúcsragadozók a nevezett vadonban. Aki pedig emlékezni mer versordító serénységükre, az megismerkedhet tőkemarkoló karmaikkal és emlékirtó buzgalmukkal.

    A csönd elemei: a tücskök hegedűzenéje tavasztól őszig, a vér lüktetése a dobhártya börtönében, a növő fű derékhajtása a szellő udvarlása idején, a csillagfény súrlódása a mennyei lesiklópályán. De ott van még az agy malomkerekei közt őrlődő gondolat garathangja, az emlék kidörömbölése a lelakatolt lélekbörtönből és az álmok néma-léha vonulása. És mindezek csupán a csönd határbójái – ami a bójákon belül ringatózik, annak minden csöndbirtokos maga adjon nevet!

    Wong szan szól: „Egy karcsú bambuszhídon kívánok keresztülhaladni a semmi fölött – valahonnan valahová. Így közben nem érzem az átmenetet, és nem érintem a részleteket! A hidat emléknek nevezem, a hátamra veszem és hordozom magammal. A valamit életnek, a semmit halálnak mondom – őket megérinteni kívánom, illetve távol tartani magamtól. Az átmenetet és a részleteket az út porának és rögeinek nevezem, őket kikerülni igyekszem.”

    Wong szan szól: „A megbánás a dió belseje, a megbocsátás a dió héja. Csak a kettő együtt lesz egészséges gyümölcs. A macska, amelyik a diónak csak a héját tördeli – összevérzi a mancsát, azután éhen hal. A patkány, amelyik a diónak csak a belét rágja ki – ne számítson hosszú életre a macskák között!”

    Wong szan szól: „A megbánás és a megbocsátás egyként elítéli a rosszat: a megbánás a bennünk élőt, a megbocsátás az ellenünk elkövetettet. De számon kérni bármelyiket csak akkor lehet, ha magam hajlandó vagyok gyakorolni a másikat. Mindkét érzés a lélek magánügye marad azonban, ha nem jár a kölcsönösség kézfogásával.”

    Ismeretlen katona sírja domborodik az erdőben, évtizedek óta rendben tartja a környék népe. Mindig tettem rá utamban egy-egy letépett tölgyfalombot. Nem tudom: a mieink közül való volt-e, szövetséges vagy ellenség. De mindegy – ismeretlen katona. Tavaly kiderült a valóság, a katonát azonosították, nevét-rangját fölébe írták. Most a Hivatal tartatja rendben államilag, külön szervezet gondozza a sírt. Az idén már nem raktam rá tölgyfalombot.

    Kezdő mondatokat talált ki egész életében, szellemeseket, frappánsakat. Odaajándékozta író barátainak, hogy folytassák, és írjanak belőle műveket. Idővel pénzt kért a mondatokért. Előbb tréfából, aztán komolyan. Az író barátok fizettek neki a mondatokért. Előbb tréfából, aztán komolyan. Ott issza el most is kezdő mondatai árát, minden reggel, a sarki kocsmában.

    Nehéz kövek az álmok, belesüllyednek a nappal fölkavart állóvizébe. Csak az éjszaka elcsendesült tavából merészkednek a felszínre. Könnyűekké válnak, óvatosan lebegni kezdenek. Aztán kidugják a fejüket – az alsó sötétségből a felső sötétségbe. Elindulnak, hogy helyet keressenek maguknak. De csak ritkán találnak, és véletlenül. Az ujjunk hegyén, vagy a szempillánk alatt. Ujjunk hegyét ilyenkor különös bizsergéssel húzzuk be a takaró alá, a szempillánkra akadt álmokat pedig szőni kezdjük.

    Álmomban volt szeretőm, szép és titokzatos. Álmomban üldöztek és én is üldöztem, menekültem és ők is menekültek. Álmomban fából ácsolt repülőgépen siklottam a város fölött, egy karnyújtásnyira. Álmomban olyan magasra tudtam ugrani, hogy átlendültem a pályaudvar fölött, és mindez nagyon jó volt. Ébren semmi se történik velem.

    Egyszer majd béke lesz, és eldobjuk mind a fegyvereket. Mi is, ők is. Először mi dobjuk el, hogy példát mutassunk nekik. Aztán ők teszik le a lábukhoz. Aztán megint mi hajítjuk messze magunktól, aztán megint ők helyezik el a kezük ügyébe. Aztán ismét mi vetjük be a magunkét a szakadékba, majd ismét ők dugják be a magukét a belső zsebükbe. Onnan hamarosan elő is veszik, és intenek, hogy dobjuk el az utolsó fegyverünket is. Nos, akkor… akkor bizonyosan béke lesz!

    Wong szan szól: „Óh, bölcs fejedelem, ki vezérled a csigát és a csillagot, jelöld ki szabadságom határait. Engedd, hogy kertem sövényét e határkarók közé ültessem, és boldog leszek. Engedd, hogy magam válasszam meg a mélység és a magasság irányát, és még boldogabb leszek. De a legboldogabb akkor leszek, ha a magam kedve szerint mozdulhatok a koponyám és két tenyerem között meghúzódó, ölnyi birtokon.”

    Wong szan szól: „Ha a szomjazó vándornak vizet húzol a kútból, és a pohár vízbe pár csepp mérget teszel, elmarasztalnak kútmérgezés vétkében. Ha a szomjazó vándornak méreggel telt poharat adsz a kezébe, és a pohárba néhány cseppet töltesz a kút vizéből, nem marasztalnak el kútmérgezés vétkében. Szomjazó vándor, kínáld meg vendéglátódat a szomjoltó pohárral, vállald az utána ivás kockázatát!”

    „Jó reggelt kívánok, kedves szép virágok!” – ezzel a verses köszöntővel köszöntöm minden reggel növényeimet. Beszélek hozzájuk, naponta lesem növekedésüket. Ők néma főhajtással és friss zöld levélhajtással válaszolnak érdeklődésemre. Csak ez a pálma, ez nem akar barátkozni! Meg se rezdül a szíves szóra! Amikor szabadságra megyek, tíz centit gyarapodik, új ágakat növeszt magának. Miután visszatérek, meg se moccan egy évig. Már a növények is packázni mernek velem!

    Wong szan meséli: „A sebesült tigris verembe esett. A balkezes vadász – a vadfogás fölötti örömében – a tigris mellé esett. Most mindketten a verem alján reszketnek, és kerülgetik egymást. Ha a tigris engedné, hogy a vadász a hátára álljon, talán megmenekülhetnének. Ha a vadász a tigris hátára merne állni, talán megmenekülhetnének. Tigris és vadász azonban – halálos ellenségek, szó sincs engedékenységről, sem bizalomról. Most egymás kimúlására számítanak.”

    Az ember – úgymond – társas lény. És nem tömeglény! Az előbbi elviseli, sőt igényli a magányt, így képes a társaságot értékelni. A magány az érés ideje, és a megújulásé. Ne félj a magánytól, ilyenkor saját valódi értékeid szerint méretsz meg! Nem keveredsz el környezeteddel, nem tart fenn és nem húz le más tényező, csakis a sajátod. A tömeg elbozótosít, a magány nagyra növeszt… A kellő magány tölgyet nevel, a kibírható – sziklát farag, az elviselhetetlen – szörnyeteggé torzít.

    Könyvet akarok írni a könyvek hatalmáról. Az elképzelt világról, amely gazdagabb és őszintébb, kerekebb és hibátlanabb, mint a valóságos. A világról, amely mintául szolgál az olvasónak, hogy jól-rosszul fölépíthesse belőle a saját országát. És amelyikhez – ha a szegény és hamis, csorba és foghíjas világ menthetetlenül összedőlt – visszamenekülhet, és benne menedékre találhat.

    Nőnapra a nők virágot kaptak. A „szomszédasszony” virága másnapra kókadozni kezdett, nekem adta, ápoljam-gondozzam helyette. A virág kivirágzott, heteken át színpompás látványt nyújtott a barna cserép. Hónapok múltak el, a virág már otthon érezte és az enyémnek vallotta magát. A napokban a „szomszédasszony” visszakérte a virágot, mint jogos tulajdonát. Ma reggel a virágot a szemétben találtam, a cserepe összetörve, a gyökere kitépve. Tulajdonosa nem bocsátotta meg a virágnak, hogy nálam virágozni mert.

    Szobrot kapott a hírneves vadász. A szobron helyet kapott a puska is. Aztán a szobron helyet kapott a kutya is. És végül a szobron helyet kapott a nyúl is. De csak az a nyúl, amelyiket megcélzott a vadász, meglőtt a puska, és odavonszolt a kutya. Az a nyúl viszont, amelyik túlélte a vadászatot, amelyik futásában megmentette a maga és utódai életét, és amelyik csúffá tette a vadászt, a puskát és a kutyát – nem kapott szobrot.