Kárpáti Tünde

Ebben a fülledt csöndben

Télből nyárba zuhantak a fák, böjti szelek hátán
perzselt sziromerdő porfelhő puttonyban karikázik.
Május zabolátlan ménese letaposta gyönge
páfrányom csak a gaz szökken vígan, felmagzott a
lenge útifű, hajladozása tánc a forró szélben, és a
pásztortáska büszkén himbálja szívecskéit, magvak
híznak a szívós száron.
Meglépi hosszú megfontolt lépéssel Isten e huzatos
hónapokat szótlan ki-be jár, életem morzsolgatja
tenyerén – semmirevaló gyom-mag. Fel nem falt
napjaimon egér kaparászik. Másnál kértél
bebocsátást, ajtóm szél ki-be tárja, és a falióra
mutató, ahogy kattan másodpercenként ebben a
fülledt csöndben – egyre lekési azt a pillanatot,
mikor élni lehetne

Krenedics tanya

Lábam a vízben, lóbálom a stégről, mini
helikopterként egyensúlyoznak orrom előtt züm-züm
égszínkék szitakötők, béka kezd brekegésbe sárga
írisz lábánál, és a nádtorzson nyárfapihék laza
vattacsomóként, a tó barna hártyáján vízipók
tempózik, boldog békabrekegés, kurrog, hangot
vált, egyre közelebb fújja teli tüdejéből, hátul bodza
virágzik, kátrányos a stég, lépdelj le a pallón, a
túlpartról sült keszeg illata csábít, hűtőben a sör
odaát, kolbász serceg a pecsenyésnél piros
Coca-Colás sátor alatt. Áthallik a nevetés, és a
strand homokos képe fejen áll, itt a régi malom
zubogójánál, itt az íriszemen: gyerekkor vattacukor
felhőben.

Csatolás

A képek közül az őszit küldöm. Íme: erdei út, arany
ragyogásban. Szilfákon a lomb áttetsző és az
ösvény pora fénylik. Nem látni napot, az ég ki se
látszik. Minden arany, megszentülés pillanata ez,
mikor időtlen várakozásodon átragyog az Isten.
Sírni se tudsz, e lélegzetelállító csöndben
megszűnik az észlelés szétszórtsága, nincs hang,
fészkét nem keresi csivogva madárka, nincs szellő,
rég alszik a lomb tenyerében, már nem sóvárogsz,
már helyetted él, lélegzik örökös nyugalomban a
hallgatag erdő. Szó pilléje egyensúlyoz, rebbenne,
nem is. Hamuvá lesz, elégeti szótlanságod.

Másképp

Az újságárus, a trafikos ismerőseim lettek.
Már nem kell számlálnom a lépcsőket,
szívemben szelídül a vakság,
ahogy a tárgyak is lassan kezemhez szelídülnek.
Jó estét Gauguin úr!
Tintakék az este, emlékszem-e,
milyen a tinta, milyen a kék?
Képzeletben végigsétálok a Louvre folyosóin
és koncertet hallgatok a Saint Clotilde-ben.
Szálkás padra kucorogva,
fülemben felzúgnak a nyelvsípok,
Caesar Franck É-dúr korálja.
Körbeölel a fényes orgonahang,
Néma falakról visszhangzik idebenn,
kőből visszasugárzik sokszorozódva.
A templom tágul, évszázadok éneke
árad a durva kőpillérekből.
Ahogy félrehajtva fejem fülelek,
felgyorsul bennem az idő
érzem, hajam átvizesedve
és a hűvös csöndben
gyertyát gyújt a tavasz
kinn a templomkertben
a szelídgesztenyefákon.
Valahogy másképp, mint eddig,
fanyar illattal itt pompáznak
homlokom mögött
égővörösen.