Zsille Gábor

Jagelló Anna

Ez a hervadt, csúf nagyasszony a Követek
terme falán, a Wawel emeletének
jobb szárnya végén, ez a már-már dölyfösnek
látszó, komor lengyel királyné, hajdanvolt?
sosemvolt? szépség, szikkadt, halovány úrnő,
Báthory István felesége, ez a rút,
morcos matróna egy flamand piktor vásznán,
ki tizenkét évvel volt idősebb dicső,
daliás férjénél, e vérszegény dáma,
ki halála előtt meghagyta, hogy mázsás
koporsójába egyetlen tárgy kerüljön,
a számára legkedvesebb, egy borostyán
nyakék, melyre Szent István királyunk
arcképét vésték, e szigorú, hallgatag
vénség, kinek csontjai között ma is ott
az a nyakék, e borostyánköves, ronda
asszony most itt lóg a falon, és engem néz.

Utca

A Cipészek utcájának homlokzatai
alkonyattájt. A tornyok, a tetők, a balkonok.
A toronyszobák ablakai, a balkonra
száműzött virág. A macskakőbe ágyazott
sínek, miken harmincöt éve nem gördült
jármű. A kegyeletből megőrzött sínpár, mi
az utca torkolatába vész. A Főtérbe
torkolló utca. A Főtér macskaköves
járdája, mi saját távlataiba vész.
Ezeket figyelem Krakkóban, a Cipészek
utcája sarkán. Figyelem, miként is fest, ha
percekre bár, de kigyúlnak, nem többre, pár
percre, s milyen is lesz, ha kihunynak. Figyelem,
milyen is lesz majd nélkülem, alkonyattájt,
holnap.

Felzúg

Kora májusi este, és mégis nyár.
A lebukó nap most a Szent Borbála
templom rőtes homlokzatára esik,
a lőrésnyi ablakok szikráznak. Bent
felzúg az orgona. A kis tér kútja
felől vízcseppet hoz egy fuvallat.
Felszegett fejjel ülök egy napernyő
alatt. A harangtorony is szikrázik,
a tetőn a kereszt. Most nézzen hátra,
mondja a pincérnő, ott is minden ragyog.