A magyar képregény áldatlan helyzetéről

    Gyerekkorom óta gyűjtöm a magyar képregényeket.
    Hobbi szinten 1990 óta készítek képregény-forgatókönyveket különféle folyóiratok számára, de elsősorban a Fülesnek dolgozom.
    Engedjék meg nekem, hogy egypár szót szóljak (írjak) kedvenc műfajomról!
    A képregényírás Magyarországon lenézett mesterség. Íróink, költőink soha nem alacsonyították le magukat erre a szintre.
    Annak idején a szocialista társadalmi berendezkedés okán hazánkban az irodalmi adaptációk honosodtak meg. Csak ezzel a műfaji míderrel lehetett beleszuszakolni a képregényesített irodalmat a szocialista közízlésbe, szemben a nyugati világot elárasztó, fertelmes, amerikai kultúrmocsokkal.
    Hej, azok az amerikai comicsok! Micsoda bősége a helynek! Egy comicsban hosszú oldalakon keresztül be lehet mutatni, hogy a szuperhős miként végez az ellenfeleivel, érzékletes hangutánzó szavak kíséretében. Egy magyar képregényben úgy három képkocka jut egy jelenetre.
    Az irodalmi adaptációt leginkább valami kitömött állathoz tudnám hasonlítani.
    A forgatókönyvíró (preparátor) először lecsupaszítja a történetet egészen a csontvázig. (Néha meglepően jó regényekről derül ki, hogy a történet púpos vagy sánta, a felépítés deformált, melyet a csavaros történet, a hús jótékonyan elfed.) Ilyenkor a preparátor helyre teszi a sztorit, ráhúzza a már ismert bőrt (vagy esetleg módosít rajta a kiadó kívánalmai alapján), megspékeli egy-két poénnal, kitömi pár egyszercsakkal, a következőpillanatbannal, és már kész is a képregény-forgatókönyv.
    Persze egy irodalmi adaptációt, lett légyen az bármilyen jó, nem lehet összehasonlítani az alapművel. Az olyan lenne, mint amikor az ember málnaízű cukorkát eszik, és azt hiszi, hogy tudja, milyen íze van a málnának.
    A képregény-forgatókönyvírónak egyetlen mentsége van az irodalmi hentesmunkára. Úgy véli, de legalábbis reméli, hogy a képregényét olyanok is elolvassák, akik az alapművet az életben nem vennék a kezükbe, és így, a málnaízű cukorkán át legalább némi fogalmuk lesz arról, hogy egyáltalán mi is az a málna.
    A forgatókönyv elkészülte után következik a java, a rajzolás.
    Mint ahogy a képregény szó is a kép szócskát helyezi az előtérbe, a regény, a szöveg csak másodlagos lehet. A forgatókönyvíró írhat bármilyen jó, igényes anyagot, ha a rajzoló fakezű vagy lábbal rajzol.
    A produktumot elsősorban a rajz minősége határozza meg. Ha tetszik a szemnek, amit lát, csak akkor, és csakis akkor határozza el magát, hogy agyilag is magáévá tegye ezt a málnaízű műállatot.
    Azonban úgy néz ki, hogy manapság nincs igény a magyar képregényre. Irodalmi adaptációk csak a Füles lapjain jelennek meg, a honi, comics jellegű képregények legfőbb közlői az altesti humor reprezentánsai, a Móricka, a Morbid és társaik.
    Tiszta szívemből örülök ennek a pályázatnak a Napút hasábjain, de nem hiszem, hogy ettől bármi is megváltozna. Ahogy a kifacsart klasszikus mondja: „Temetni jöttem a képregényt, nem dicsérni őt!”
    Magyarországon erre a műfajra nincs igény. Annak ellenére mondom ezt, hogy magyar alkotó, Kedves Lili nyerte meg a 2002-es luzerni képregényfesztivált fotokollázsszerű, komputer által generált művével.
    Egy grafikus barátom szarkasztikusan megjegyezte, hogy ötven év múlva halálra fogja magát keresni az, aki egy szál ceruzával képes még rajzolni. Nesze neked, foto-képregény!
    Szóval pesszimista vagyok a magyar képregény sorsát illetően. Pesszimista, de olyan pesszimista, aki az összes józan érv és tény mellett azért még valahol reménykedik kedvenc műfaja feltámadásában.

Kiss Ferenc
képregény-forgatókönyvíró