Kassán születtem. A magyar értelmiség egy jelentős része, tudóstársaim közül jó néhányan, magamat is beleértve, a mai határainkon kívülről származik. Ez azt jelenti, hogy a családi kötődések a nagy Magyarország területére szólnak. Ebben a hazában szinte mindenkinek van valamilyen családi kapcsolata a határon túli magyarokkal. Ez azért is lényeges, mert maga a Kárpát-medence egy geográfiai egység, de ahogy visszafelé haladunk a századokban, kiderül, hogy emellett egy etnikai egység is. Mégpedig abban az értelemben, hogy a magyarság államalapító lévén együtt élt azokkal a nemzetiségekkel, amelyek később államot alapítottak. Ennek természetesen történeti és politikai háttere is van. Nincs ezen már mit keseregni, de ennek a realitását figyelmen kívül hagyni dőreség lenne, egész egyszerűen a történelem tagadásával volna egyenértékű. Tehát az értelmiség feladata éppen ezen családi hagyományoknak köszönhetően az, hogy ezt a helyzetet tudatosítsa. Nem revansról vagy a területek visszaszerzéséről van szó, hanem arról, hogy a határok nélküli Európa gondolata megvalósítható és érvényes. Valamiképpen az európai közösség is ezért találtatott ki. Ezeket a nagyon fájdalmas határviszonyokat meg kell haladnunk, túl kell jutnunk az akkor tényleg imperialista és területszerző terveken, melyeket többek között Trianon is ránk erőltetett. Az együttélésre kell törekednünk, mint ahogy ezek a népek és az értelmiségük ezt évszázadokon át tette is.
Az édesanyám, kassai lévén, hat nyelven beszélt. Ebbe természetesen beletartozott a szlovák, hiszen szlovák egyetemre is járt. Gyermekkorában elküldték egy innsbrucki bentlakásos középiskolába, ahol a német oktatási nyelv mellett az egyik nap olaszul, a másik nap franciául kellett beszélniük. Tirol Európa egyik többnyelvű területe, ahol a kisebbségek nyelvét megbecsülték, és a német mellett már diákkorban elkezdték oktatni az olaszt. Édesanyám később még megtanult angolul, végül némettanárnő lett. A dolgok annak idején valahogy így működtek Európában. Nem véletlen, hogy Kassa szülötte, Márai Sándor, aki talán igazán a polgár és a világpolgár mintaképe lehetne, mégis mindvégig, halála napjáig, elsősorban magyarnak, magyar írónak tartotta magát.
Arra kéne törekednünk, hogy megbecsüljük a kis népi kultúrákat, ahogy én nevezem, a lokális kultúrákat. Ugyanis Európa attól lesz erős, érdekes és igazán alkotóképes, ha megtartja és felhasználja a kis népek alkotóképességét, energiáját, elképzeléseit, az újítani tudását. Mivel a kis népek, ellentétben a nagyokkal, mindig rá voltak kényszerítve az eszük használatára. Hatalmuk nem volt, meg kellett hát találniuk a túlélés lehetőségeit, és ehhez észre volt szükségük. A magyarság az elmúlt évszázadokban ebből igen jól vizsgázott. Nem véletlen, hogy hány Nobel-díjast adtunk a világnak, de a sportteljesítményünk sem az, ha az egy főre számított aranyérmeket nézzük. Természetesen a nagy számok törvénye szerint a nagy népeknek kell nyerniük, így előbb-utóbb Kína veszi át a vezetést.
Sokszor jártam Kínában, és magam is láttam, hogy mennyit fejlődött. Ez azért is nagyon érdekes, mert ott is volt egy nagyon hosszú ideig tartó, erős kínai kulturális határ, ami a császárság és a kommunizmus egyenes következménye volt. Most viszont, amikor egy kicsit felvilágosultabb a rendszer, rájöttek, hogy igenis meg kell menteni a kis népek kultúráját. Ebben az is szerepet játszott, hogy az UNESCO igen határozottan kiállt a kis népek mellett.
Többek között egy sor olyan főzési, savanyítási, füstölési és ételtartósítási technikát halmozott fel az emberiség, ami egyfelől a túlélést szolgálta, másfelől viszont szebbé tette az életet. Azáltal, hogy az ételeket nem kellett kidobni, az egész étkezési kultúrát gazdagították, miközben nem használtak semmiféle energiát, mivel nem is volt. Ez egy nagyon korszerű ökológiai gondolkodás és gyakorlat, mely benne van a nép tudásában. Ez tehát a nép tudása, azaz a folklór, ezeket a dolgokat érdemes megőrizni, és érdemes elgondolkodni is rajtuk.
Kassai lengyel családból származom. A nagyszüleim Bucsinszkyak voltak, akik a Felvidéken nyitottak egy kis éttermet. Később a család egyik ága Pestre jött, és nagyon megbecsült polgárokká lettek. Annak idején kaszinóengedélyt csak nagyon derék, tisztességes, megbecsült embernek adtak, és az egyik Bucsinszky azon kevesek közé tartozott, aki Budapesten kaszinót nyithatott. Volt egy nagyon híres Bucsinszky-kávéház is, a Ferenc körúton állt, a Művészek kávéháza. Mindez a háború előtti időkben történt. Amikor életemben először Lengyelországban jártam, megkérdezték, hogy mi a családi hátterem. Mondtam, hogy lengyel vér is csörgedezik ereimben, pontosabban a Bucsinszky és a Krasznapolszki nevet említettem. Ők a Bucsinszkyaknak voltak közeli rokonai, szintén felvidéki família. A lengyel kollégák rám néztek, elmosolyodtak, és azt mondták, mind a kettő nemesi, jó család. Rákérdeztem, hogy ez mit jelent, és erre: „Hát tudod, vannak nem egészen jó családok.” Ezek szerint Lengyelországban nagyon komolyan vették, hogy kik azok, akik megtartották a becsületüket.
Atyai részről alföldi mesteremberekről tudok. Apai nagyanyám oldaláról egy szíjgyártóról hallottam. Tulajdonképpen lószerszámokat készített, ami abban az időben nagyon megbecsült foglalkozásnak számított, hiszen mindennapi kemény munkával járt. Ezt büszkén vállalom. Itt nagyon régi alföldi magyar nevekről van szó. Megjegyzem, a Hoppál név eredetéről nem igazán lehet tudni. Két megoldás látszik valószínűnek. Törökszentmiklóson nagyon sok Hoppál él, ahol egyrészt morva betelepülőket is számon tartanak. Találtam egy ilyen szálat, egy Kopál nevű morva betelepülőt. Másfelől viszont kunok lehettek, ahol a „kopál” jelentése „kopasz”, ami egyébként rám is elég jól illik.
Családom története, valamint az én történetem és gondolom, még nagyon sok más emberé is, jellemző arra a helyzetre, ami itt, a Kárpát-medence belsejében kialakult. Bennünk van Európa kicsiben. Az az igazság, hogy a Kárpát-medencében mindenkiben van valami a szomszéd népek véréből, ami nagyon jót tesz a géneknek, az alkotókészségnek, annak a gondolkodásmódnak, hogy tisztelünk másokat, toleránsak vagyunk, egyformának érezzük magunkat. Nem véletlen, hogy a lengyelek annyira szeretnek bennünket. Amikor Erdélyben jártam, nagyon jó román barátokra tettem szert, akkoriban még nem voltak ennyire kiélezve a viszonyok. Megjegyzem, éppen most a napokban olvastam, hogy egy Szabin Gherman nevű ember, akivel fiatal koromban találkoztam, most román részről küzd Erdély önállóságáért és független státusáért. Nem tud közösséget vállalni az elvakult román nacionalizmussal. Européer gondolkodású, és a román értelmiség nagyobbik fele is ezt az elvet vallja. Természetesen ez vonatkozik a szlovákokra és a csehek jelentős részére is.
Szellemi példaképeimről szólva Ipolyi Arnoldot tudnám elsőként megemlíteni. Pap volt, majd nagyváradi püspök, aki 1854-ben írta meg a Magyar mitológiát, az első ilyen magyar művet. Családi nevén Strummer, szülei földbirtokosok voltak az Ipoly mentén. Ő maga, amikor fiatal papként kikerült a mindennapi szolgálatba, Zohoron is dolgozott. Egy Pozsony melletti kicsi, szlovák faluban, ahol pedig szlovákul kellett prédikálnia. Nem jelentett problémát neki a nyelv, de a köznépnek sem, mivel ez a tudás szükséges volt a mindennapi megélhetésükhöz. Az az őrület, hogy egy országban egy nyelvet lehet beszélni, csak az elmúlt néhány évtizedben, száz évben alakult ki, amikor is a körülöttünk élő kis népek megteremtették a maguk államiságát. Korábban nem volt gond, mint ahogy nem kéne, hogy probléma legyen ma sem. Finnországban például, ahol háromszázalékos a svédek aránya, minden két nyelven van kiírva, még a főváros neve is, Helsinki/Helsingfoers. Ezek apróságok, de ugyanakkor a másik megbecsülését mutatják. Egy méregfognak a kihúzása így borzasztóan egyszerű, de ha nem tesszük, a másikban rossz érzést kelthet. Persze ha erre a politikusok is rájátszanak, akkor a dolog egy ponton túl már tragikussá válhat. Ekkor alakul ki az, hogy jön valaki, aki azt mondja: én feláldozom magam a népem szabadsága, nyelvének használata érdekében, megmutatom, hogy az én életem nem jelent semmit. A mai kor perverzitása, hogy bizonyos esetekben pont ezeket az embereket, akik éppen a fájdalom miatt áldozzák fel magukat és néhány más ember életét is, terroristáknak kezdik nevezni. A terror valahol korábban kezdődik, amire ez csak a válasz. A megítélésem szerint egy néprajzos, pontosan a kultúrákat kutatván, erre kell hogy rámutasson. Bizonyos esetekben a hagyományokba be van építve egy olyan mechanizmus, ami az életet nem tekinti értéknek, de az önfeláldozást nagyszerű cselekedetnek tartja. Ezt nem szabad lebecsülni azzal, hogy mindez csak terrorizmus. Természetesen nem tagadom, van terrorizmus, és vannak nagyon rettenetes formái.
Ipolyi Arnold pontosan arra mutatott példát, hogy már akkor, a múlt század közepén felhasználta az elérhető szlovák mitológiai munkákat, délszláv anyagokat, még a finn disszertációkat is elérte, vagyis az akkori kisebbségek nyelvén tudott kutatni. Ez csodálatos, ma azt mondanánk, hogy igazi európai összehasonlító valláskutatást végzett. Vidéki papokból és értelmiségiekből álló gyűjtőhálózatot szervezett, kutatásaik anyagát is bedolgozta a magyar mitológiába. Egy nagyon korszerű, az ő idejének megfelelő, de még a XX. században is haladó szemlélettel fogott neki a magyar mitológia rendszerének rekonstruálásához. Ezért tartom őt egyik legfontosabb példaképemnek.
Természetesen mint sárospataki diák Erdélyi János nevét sem hagyhatom ki. Még abban az időben is nagy tisztelet övezte a tanárságot, az értelmiségi munkát. Hittek abban, hogy a tudás felemelheti az egyszerű embert, a közösség tagjait, hiszen csak a kiművelt emberek tehetnek valamit a hazáért. Pontosan látták és érezték az iskola szerepét. A környékbeli falvakból már az általános iskolában kiválasztották a legkitűnőbb gyerekeket. A magyartanárom, Ruszkai András is így került a katedrára mint kitűnő tanuló. Akkoriban a sárospataki oskola, mivel a szülők nem tudtak fizetni, ingyen taníttatta nemcsak a középiskolában, még az egyetemen is a legkiválóbbakat. Az egyetem után ez a tanár természetesen visszament Sárospatakra, és ott oktatott. Így szolgálta meg azt a segítséget, szeretetet, amit az alma matertől kapott. Ez szintén példaértékű.
A tanáraim nagyon sok memoritert adtak fel, kívülről kellett „béhúzni” verseket, idézeteket, Kölcsey Parainézisének részletét. Miért? Mert ezek a szövegek egyfajta közös tudáskincset jelentenek a két nemzedék között, a tanár és a diák, illetve a szülők között. Máig emlékszem apám szavaira: „szavok sem igen van azalatt míg esznek, természete már ez a magyar embernek”. Arany János Családi köréből való ez az idézet. Ilyenkor pontosan tudtuk, hogy fogjuk be a szánkat, mert evés közben a magyar ember nem beszél. Természeten mára átalakultak a szokások, de ezek azok az alap-viselkedésformák, melyeket érdemes megtartanunk, hiszen ez adja a kultúrához való tiszteletteljes hozzáállásunkat. Keleten szokás, hogy koccintás előtt az égtájak felé cseppentenek, egyrészt a föld szellemének, másrészt a négy világtájnak. Ezeket a gesztusokat megmosolyoghatjuk, de tisztelnünk érdemes.
Amikor egy idegen kultúra rátelepszik egy másikra, többnyire nála kisebbre, azzal idegen szabályokat is rákényszerít. Ekkor jönnek a tragikus események, hiszen a két kultúra nem érti egymást. Az egyik előbb-utóbb rettenetesen rosszul érzi majd magát az elnyomás miatt, és jönnek az önfeláldozó mártírok, hősök, szabadságharcosok. A másik nem érti, hiszen ő a szabadságot hozta, felszabadította őket. De mitől örülnének, hiszen nem is értik az új nyelvet. És ekkor épülnek a falak, kezdenek el egymásra lőni. Hagyni kell minden kultúrát a maga szabályai szerint élni, ezzel elkerülhetőek lennének a konfliktusok is. Nem kell a másikra ráerőltetni a nyelvünket, a szokásainkat, a zászlókról, a jelekről nem is beszélve. A legfontosabb, hogy mindenkinek lehetősége legyen megülni a saját ünnepét. Jó példa erre március 15-e és az, hogy évtizedekig szinte beszélni sem lehetett róla. Pedig negyvennyolc hősei nemcsak önfeláldozók voltak, hanem építeni is akartak. Lehet azt mesélni, hogy egy idegen kultúa átvétele egyidejűleg a haladást hozza el. A kultúrákban a haladás kifejezése nagyon megkérdőjelezhető kategória. Két mechanizmusa van. Az egyik állandóan szeretné beépíteni az új elemeket, a rádiót, a fagylaltot, a villanyáramot, az autót, az eszméket, még ha nincs is rá szükség. A másik viszont arra törekszik, hogy megtartsa önmagát, eredeti arculatát, önazonosságát. A folklór is ide tartozik. Szövegeket, meséket, imákat, énekeket, táncokat, mítoszokat tanulunk, ismétlünk és továbbadunk, mert mi is ezt láttuk, és ezáltal lettünk vagy érezzük magunkat magyarnak. A két mechanizmus egyensúlyban állása az optimális. Viszont, ha az egyik lenyomja a másikat, a haladás a népieket, annak szomorú következménye lesz. Ha fordítva történik, akkor megmerevedhet, nagyon törékennyé válhat a kultúra, de a hagyományőrző társadalmaknak megvan az a tulajdonságuk, hogy rugalmasak, hiszen állandó változásban vannak, így agresszívak sem lehetnek. Önmagában nem lehet agresszív, hiszen nem ellene van valakinek, hanem valakiért van, a közösségért, az identitásunk fenntartásáért. És ez a lényeg.
Lejegyezte Solymosy Zsuzsanna
