Létpanaszok lírai metszetekben

Kelemen Lajos: Telepesek

    Amikor 1979-ben megjelent Kelemen Lajos első verseskötete, a Virraszt a kéz, az akkor huszonöt éves költő azt írta: „meggyőződésem szerint a költészet tán bármilyen lehet, csak épp nem személytelen”. Ha a „személytelen költészet” legtökéletesebb, legszélsőségesebb formája az egyszeregy, akkor a „személytelen líra” valóban nem költészet. Ám ha a személyesség a költészetben azt jelenti, hogy a költő – miként Petőfi – a verset helységre, évre-hónapra-napra keltezi, továbbá verset apjáról-anyjáról, a térképen föllelhető tájról ír, akkor a „személyes költészet”, a „szubjektív líra” ma már aligha tekinthető korszerűnek. Kelemen Lajos új, immár negyedik verseskötete is azt érzékelteti, hogy a költő az induláskor vallott ars poeticától, a „személyes lírától” a „személytelen líra”, az „objektív költészet”, a tudatállapotot rögzítő vers, a „modern költészet” irányába fejlődött. Mintha ma már ő is Weöres Sándor tanácsát követné: „Bontsd szét személyedet, és szemléld, mint idegent”, mert az időbeli személyiség elfödi az időtlen alapréteget. Kelemen Lajosnál is a vers az önvizsgálat, az önelemzés módja, a költő tudatállapotának egy-egy metszete.
    Amikor Kelemen Lajos első kötete megjelent, a kritika (Fodor András: A révkalauz lámpái) a költő érzékenységének minőségét főként eredeti képalkotásában látta, és példák fölsorolásával bizonyította. Azóta Kelemen versnyelve alaposan megváltozott, és a Telepesekben keresve is nehezen találunk érzékletes metaforákat, szemléletes hasonlatot, „nagyralátó allegóriát”. Egy-egy erőteljes kép ma is megállít („a virradat: bársonypuha kifutópálya”, „gyúlékony csend”), de nyelvére nem ezek, hanem az elvont fogalmak és néhány kifejezés (világ, angyal, bárány, koponya, hurok, nullapont) ismétlése, kulcsszóként történő használata jellemző.
    A költő mai lét- és tudatállapotának kifejezésére elsősorban a Biblia, az Ó- és az Újszövetség szövegét használja föl. Öt vers mottója valamilyen bibliai idézet. A versekben az Ószövetség alakjai közül Ábrahámot, Izsákot említi, Jákob létrájára, Mózes rézkígyójára hivatkozik. Még gazdagabbak az egész verset kitöltő újszövetségi allúziók: az angyali üdvözlet, a betlehemi születés, az elveszett bárányról és a magvetőről mondott példázat, a fügefára fölmászó Zakeus alakja, a szamariai asszony esete, a Barabbást elbocsátó prokurátor magatartása, a Getsemáné kertbeli jelenet. Ami költőnk szempontjából fontos: ezek a mozzanatok nemcsak az utalás, a hivatkozás szintjén vannak jelen a versekben, hanem a teljes verstestek ezekre épülnek, ugyanakkor nem is egyszerűen megverseli az említett motívumokat, a bibliai jeleneteket, hanem átéli, megidézi, értelmezi, újrafogalmazza azokat egy-egy magatartásforma „örök” jelképeként, a történelemben újból és újból visszatérő általános igazságként vagy a saját, egyéni, legszemélyesebb élete magyarázataként használja föl. E verstípusból az egyik legrövidebbet idézzük. Címe: Izsák. Szövege: „Tövisek közé a szövevénybe / (várt remélt helyettesítőm) kerül majd / később is újra egy kos? – // aztán is még egy mindig akad // a rituálé okán engedelmes / áldozatok / végtére hosszú sora óv / furán ápolt folyamatosság: hogy nem én / egyre csak a másik / a kéve rőzse lángcsóvái közt // s muszáj lelkem javára / megint elégnie?”
    Kelemen Lajos nem filozófus alkat, e tekintetben verseiben az élettényekből, élményeiből és tapasztalataiból, és nem a világ megismeréséből szűr le következtetéseket. Itt a vers az önismeret eszköze, életérzésének kifejezése. Milyen a versekben megfogalmazott tudatállapot és életérzés? A költő az erkölcsi jelenségekre érzékeny, nem a történelem vagy a társadalom „nagy” kérdései foglalkoztatják, hanem az emberi magatartás megnyilvánulásai érdeklik, az erkölcsi törvények izgatják. Gyanú, vezeklés, félelem, bocsánat, vétek, vád, bűntudat, ítélet – mindössze két versből írtuk ki ezeket a szavakat. És ha önmagáról beszél első személyben vagy önmegszólító formában, akkor életérzését ezekkel a fogalmakkal jellemzi: meg nem értettség, kirekesztettség (Az ajtónálló), szorongás (Iskola, Motívum), kétségbeesés, félelem (Betlehemi istálló), szégyen (Riport), kiűzetés (Szeméttelep), „s mi téblábolunk alant / egymást sem értve” (A régész), „érthetetlen bűntudat” (A zsiványok tisztásán). Rossz közérzetét fogalmazza meg, amikor „két nagy korszak között itt közbül” Klió mindenható hatalmát idézi (Klió letekint), és akkor is, amikor a hegymászóról beszél, aki elvéti a csúcsot, és „csak a hullámvölgy, / mely elnyel minden magasságot // a mélységes, üres / meder – – –” veszi körül (A hegymászó). Kelemen Lajos költői ereje mutatkozik meg abban, hogy hiányérzetét, rossz közérzetét nem magánpanaszként adja elő, nem személyes sérelmeit hánytorgatja föl, hanem fájdalmát egyetemes fájdalomként, általános létpanaszként tudja megfogalmazni. Ezt főként az említett bibliai „példázatok” fölhasználásával éri el.
    Bármennyire komor a kötet alaphangja, ez a költészet nem pesszimista, nem nélkülözi a föloldódást, az esély lehetőségét, a remény szavát. Az elveszett bárányt „vállon hazahozza / egy féltő pásztor?!”; a Szigetvilágban „előbb-utóbb / társul árvaságodhoz új hajótörött úszik”. Ez a szólam néha nem több, mint egy másik lehetőség megcsillanása (egy „vagy” kötőszó), egy mondatvégi kérdőjel. De van esély a megbocsátásra (Zakeus), van esély a megmaradásra (Zártkert) – mondja Kelemen Lajos. Ennek a feloldódásnak és reménynek a megszemélyesítője a versekben az angyal: az angyali üdvözletet hirdető és Jákob létráját tartó angyal. A kötet is a remény hangjával ér véget: a szorongás és a félelem ellenében a kegyelem, az esély, a bárány szavakkal a remény lehetőségét fogalmazza meg (Bárány).
    Ha a versszerűség föltétele valamiféle zeneiség (rím, ritmus, alliteráció, alakzatok stb.), akkor a Telepesek darabjai pusztán zeneietlen szövegek. Itt semmiféle ritmuskeltő elemet nem találunk. Ugyanakkor a kötetben szigorú szerkezeti törvények uralkodnak, és ezek mégiscsak valamiféle tagolást, ritmust adnak a kötetnek és az egyes szövegeknek. A kötet négy ciklusból áll, és minden ciklusban 14-14 szöveg található. Ez a beosztás éppúgy utalhat az idő, az esztendő tagolására, a négy évszakra, mint a térbeli tájékozódásra, a négy égtájra, de talán leginkább a kereszt négy szárára. A ciklusos beosztásnak persze nincs semmiféle tartalmi-tematikai vagy hangulati vonzata: a versek találomra, összevissza éppúgy olvashatók, mint kötetbeni sorrendjükben.
    A szövegek többnyire egyetlen lélegzetvételnyi periódusok, egyetlen mondatból, többszörösen összetett mondatból, körmondatból álló nyelvi szakaszok. Ezt minden esetben a szövegkezdő nagybetű és a (többnyire) szövegzáró írásjel (pont, kérdőjel) hangsúlyozza. A szövegtestek fölépítését közbeszúrások, tört mondatrészek, kihagyások teszik zsúfolttá és töredezetté, zúzottá. A leggyakrabban használt írásjel itt a vessző és a gondolatjel. A szövegeket alkalmanként sorkihagyások és verslépcsők tagolják, amelyek még inkább a szövegek vizuális jelentését hangsúlyozzák. A sorok megtörésében is többnyire a disszonancia, a nyelvi-grammatikai-tartalmi szempontok, és nem a zenei-ritmikai követelmények érvényesülnek. Amennyire ennek a szövegtípusnak több évtizede tapasztalt jelenléte, egyeduralma Kelemen Lajos költészetében valamiféle következetesség jele, épp annyira riasztó is lehet az olvasóra, aki a költészetben végtére mégsem esetlegesen tagolt, strukturálatlan szövegeket, hanem megkonstruált formát keres. (Masszi Kiadó, 2002)

Tüskés Tibor