Padlásszoba, világsarok

„Nincsen remény”? Vagy mégis? – Egy költői reménysugár

„…a tudomány, mint az ipar, egyöntetű mértékeket hozott létre; …ezzel szemben
MINDEN KÖLTŐ ÖNNÖN LÉNYÉT A MÉRTÉKEK GYŰJTEMÉNYÉNEK
TEKINTVE, saját testét, ritmusa egyéni periódusát, lélegzete tartamát
megannyi biztos típusnak állította. SAJÁT FÜLÉBŐL S SZÍVÉBŐL
MINDEGYIKÜK EGYETEMES HANGVILLÁT ÉS ÓRÁT CSINÁLT.”
(Paul Valéry)¹

„…Nézd meg az őszt: tőle a FÖLD is gondolkozni, érezni akar. Vándorló
ÉRZÉKSZERVEI, ezek a LELKI EGYIPTOMOK, NEANDERVÖLGYEK ÉS
MEZOPOTÁMIÁK hol itt, hol ott hozzák létre A FEJ, A FÜL, A SZEM,
A NYELV létének zavart sejtelmét vagy büszke bizonyosságát MADÁR-
TÁVLATOKBAN ÉS PADLÁSSZOBÁKBAN.”
(Lászlóffy Aladár)²

    Vajon valóban érvényes Paul Valéry gondolata? Minden költő esetében igaznak bizonyul? – Lehet, hogy nem általános érvényű a megállapítás. De – talán – éppen Lászlóffy Aladár az, akinél igen kézenfekvően, lényeghez vezetően kínálkozik ez a művészi invenció. S mintha akár egyféle „válasznak”, egyedi példának is tekinthetnénk a tőle idézett sorokat, képeket. Egy Lászlóffy-esszé apró részlete áll itt, mottóként. Mégis, alkalmas lehet arra, hogy előhívja az egész eddigi életmű csak alkotójára jellemző ízeit, zamatát. Rejtélyeit és megfejtéseit. Valamit abból, amiért megérti, befogadja – avagy nem érti, elutasítja az, aki hallja, olvassa.
    Lászlóffy Aladár pályáján végigpillantva, művészi portréja karakterét keresve, kezdettől gyakran, kiélezetten találkozunk a jelzett kettősséggel: teljes megértéssel és teljes értetlenséggel. Magától értetődő volt ez első írásai megjelenése idején: az 1950-es évek végén, 60-as évek elején. Különösen érthető mindazok számára, akik a korabeli romániai irodalmi, kultúrpolitikai légkört maguk is megélték, vagy jól ismerik, felidézni tudják. Ámde ma már nemcsak Erdélyben s Romániában, hanem itthon is egyike a közismert, elismert költőknek. Megjelent közel 40 kötete, Kossuth-díja és számos más romániai, hazai és egyéb rangos kitüntetése a méltányolás felülkerekedésére vall. Ennek ellenére meghatározó vonásának látom azt, hogy a pályakezdésekor felbukkanó, sarkalatosan eltérő minősítések, véleménykülönbségek – változó formákban, hol kimondva, hol kimondatlanul – máig elkísérik.
    Miért? Ha ennek okait, forrásait fürkésszük, szembe találjuk magunkat ennek a költői világnak lényegével, meghatározó vonásaival. S mindezek – esszenciaként, cseppben tengerként – a fejezet élére állított néhány mondatban jelen vannak, be- és megmutatkoznak.
    Aki először találkozik Lászlóffy Aladár-írással, a kiemelt sorokat olvasva többször is megtorpanhat, sőt megütközhet, fennakadhat. Talán ott még nem, hogy ősszel „a föld is gondolkozni, érezni akar”. Hiszen ez a fajta, ember módjára „gondolkozó”, „érző” föld ismerős módon személyesedik meg. Inkább akkor kezdhet zavarba jönni az olvasó, amikor ugyancsak a föld „érzékszervei”-ről hall, s főként, amikor arról értesül, hogy ezek az érzékszervek „egyiptomok, neandervölgyek és mezopotámiák”. Egy-egy földrajzi táj – vagy inkább egy-egy korszak, egy-egy kultúra az, amit az ember formájában elénk rajzolódó föld „érzékszervei”-ként: füle, szeme, nyelve stb. helyébe kell képzelnünk? Igen. Ráadásul ez a „kép” nem egyetlen vízió. Nyomban megsokszorozódik. Tetézve azzal, hogy mindez különös mozgás közben történik. Hiszen ezek a tájak/kultúrák eleve többes számban és kisbetűvel szerepelnek („egyiptomok, mezopotámiák”). Ez már önmagában is önkényes elrugaszkodás a hajdani, a múltbéli, egyszeri történéstől. Másfelől: az elrugaszkodás gyökeres költői átváltoztatásnak bizonyul. A valamikori, egyszeri történések új meg új, újra meg újra változó tükörképekként, egy felfogás, egy szemlélet variációiként jelennek meg itt, sajátos költői „köznevek” formájában, adott jelzőjük mutatja az egyedi jelentésváltozást („lelki egyiptomok, mezopotámiák”). S ugyanezek, mint a Föld „érzékszervei”, szokatlan metaforaként „vándorló” érzékszervek. Hogyan lehet vizuálisan elképzelni azt, hogy akár a fül, a szem, a nyelv – „vándorol”? Márpedig itt határozottan arról van szó: „hol itt, hol ott” jönnek létre ezek az érzékszervek. Pontosabban: létrehozzák ezeket a már említett „lelki egyiptomok, mezopotámiák”. A távolság egyszerre térbeli és hatalmas léptékű történelmi időbeli.
    Űrfényképek sorozata áll előttünk? A változó légköri mozgások műholdakról készült felvételeihez hasonlóak ezek a költői látomások? Vagy inkább földtörténeti, geológiai átalakulások ábráit látjuk? Földmozgások, vulkánkitörések, légörvények állandó, próteuszi alakváltozásaihoz, gomolygásához hasonlóan mozog, vibrál előttünk a „kép”? A Föld ábrázata, „feje”, s azon a „fül”, a „szem” helye is efféleképpen vándorol, változik? Akár a felhők alakzatai?
    Igen. De ezen túl, még valami több, valami más is jelen van itt. Hiszen nem a „fej, a fül, a szem, a nyelv” formázódik itt meg, hanem csupán mindezeknek, létüknek „zavart sejtelme”. S ezt még tovább fokozva: ez a zavartság s ez a sejtelem (mindkettő önmagában is amorf, határozatlan körvonalú) további bizonytalanság, változhatóság távlatával tapad egybe. Ez a „zavart sejtelem” homlokegyenest ellentéte: „büszke bizonyosság” is lehet. A kettő között a kötőszó: „vagy”. Az alternatív helyzet mintegy állandósított. Maga a folyamat ez. A folyamat iránya, annak végzetes kockázata. De hát milyen folyamatról van szó? A mondat két utolsó szavában mintha „testet öltene”, példaként mintegy láthatóvá válna, amiről szó van. Mintha az egész képzeletfuttatás, űrfénykép-sor és történeti víziófutam egy-egy jól ismert helyről, színhelyről, távlatból válna érzékelhetővé. Bizonyos „madártávlatok”-ból és „padlásszobák”-ból.
    Utóbbi a tárgyszerűbb. A „padlásszobák” szerény, szegény, netalán aszketikus életkörülményei között valódi krónikás ismeretekként s romantikus toposzként nemegyszer a büszke ínséget választó művészek, tudósok élnek. Azok, akik feladva a látványos érvényesülést, titkon, nagy eszméiket dédelgetve s ezeknek élve létrehozták, létrehozzák az emberiség nagy felfedezéseit, nagy műveit. Kivívják a majdani utókor kései megbecsülését. Az ember előbbre lépésének egy-egy mozzanatát. Míg halljuk, gondolhatunk Modigliani vagy a Bohémélet közismert, jelképes párizsi padlásszobáira, de Kőrösi Csoma tibeti cellájára is. A „padlásszoba” itt igen konkrét, egyben történeti, kultúrtörténeti asszociációk sorára utaló említés. Absztrakció. Idézés-góc. Hasonló a „madártávlatok”-hoz. Egymás mellett szerepeltetve a két szó, két hivatkozás analógiájára is felhívja a figyelmet.
    Még mindig ennél a néhány sornál vagyunk. S – úgy vélem – minden eddigi megjegyzés voltaképpen Paul Valéry bevezető gondolatának élő szemléltetése, megvalósulásának egyik példája. Annak, ahogyan a költő – itt Lászlóffy Aladár – „saját füléből s szívéből …egyetemes hangvillát és órát csinált”.
    Ez a fajta „hangvilla”, „óra” már Paul Valéry két metaforája. Hogy miként – s hogy miféle átfogó és ideillő távlatot kölcsönözhetnek e metaforák mint látószögek adott költői esetünkben, arra bizonyság lehet a kiemelt írás egésze. Például a már idézett hely szomszédságából hivatkozhatunk újabb részletekre. A kiemelt szövegrész előzményére akár:
    „Az ősz húrja’ újra zsong, a természetben a harmóniák örök zenéje színben és mozgásban jelentkezik. …a szél láthatatlan madarai alatt megringanak az ágak, és frissebb ízű a tüdőnek ez a köddel öntözött sugárzás.”³
    Egyszerű, közvetlen, érzékletes benyomások az őszről. Az idézett Paul Verlaine-sor (Tóth Árpád fordításában) belesimul a látott képbe, hallott harmóniába, a kép-látásba, őszi zene-hallomásba. Egybeötvöződik a burkoltan, rejtetten jelenlévő és az idézett versből felrémlő szinesztéziák sora is. Az, hogy valamennyi érzékhez szólóak, s a minden érzéket szólító nyelvek együtteséhez fellebbez vallomásos tűnődésként.
    „…Vagy csak a magunkba szívott kultúra vesz ilyenkor mélyebb lélegzetet egy naplementében, a korán derengő csillagok alatt. Mert ÓRÁhoz szoktatták az élmények, az emlékek, a mindennapok s a világ múltjának s jelenének állandó körforgása: hogyne lenne érzékeny a legnagyobb, a legnagyvonalúbb ÓRÁRA, az ÉVSZAKOKéra.”⁴
    Szóval itt holmi ÉVSZAK-ÓRÁról hallunk. Azaz mindkét kifejezés, mindkét fogalom (évszak és óra egyaránt) különös módon elvonatkoztatott. Egyedi költői jelentéssel bír. Itt – illetve az egész életműben –, s az egész életművet felidézően. A „világ múltjának és jelenének körforgása”: ennek vagyunk tanúi a már felnagyított költői űrfénykép nézőpontját követve. S ez a körforgás ebben a művészi világban az „egyiptomok, …mezopotámiák” vándorlását; pontosabban, a Föld érzékszerveiként történő vándorlását is képviseli.
    Például az „ŐSZ” ekképpen, a felidézett esszében (de az egész Lászlóffy-életműben is) teljesen egyedi, sokrétű jelentéseket sűrít. Adott helyen nyílt (idézőjeles) a Verlaine-utalás („ősz húrja”). De ez csak egy, a kezdőhangot megpendítő, választott képzetkapcsolás. Ez a zsongó húrú ŐSZ itt olyan különös hatalomként jelenik meg, amely „a teremtés ingereitől terhes, teljes” – akár a tavasz, „akitől”: „tőle a föld is gondolkozni, érezni akar.” Persze. Hiszen az ősz a termés, az egész évi munka eredményének ideje. A betakarításé. A szüreté. Ámde ebben a Lászlóffy Aladár-os költői világban másféle természeteket és teremtéseket is magába olvaszt.
    „Nem igaz, hogy csak a tavaszok hozzák s jelképezik a kezdést! Az ŐSZ éppúgy a teremtés ingereitől terhes, teljes. …Nagy és fontos emberi szerkezetek lépnek működésbe egyszerűen ama búcsúzónak tekintett ragyogástól, mely éppúgy az érkezésé is lehet.”
    S ez a „búcsúzónak tekintett ragyogás” – másutt megnevezett „NAPLEMENTE” – itt, e költői világban minden köznapi vonzatát, jelentését alapvetően átváltoztatja. Visszájára – vagy inkább színére? – fordítja. Megjelenik a búcsúzás, az elmúlás. De a közkeletű őszi melankólia, ború, kíméletlen, elháríthatatlan végzet-jelleg helyett – egészen más képet ölt.
    „Ilyenkor, …hiszi el az ember igazán, hogy élni érdemes, hogy szárnyalni kell és lehet. Megszépülünk, mivel tulajdon tükörképünknek érezzük, látjuk azt az örvénylő aranylást, amit véghezvisz az ŐSZ örömében a természet.”
    Ez, a Lászlóffy Aladár-világban élő ŐSZ tehát nem borongó, hanem örömteli. Felesel a közmegegyezéssel? A kultúrtörténetben is élő, folytatódó, hallgatólagos tradícióval, amely az ősz évszakát szintén a monotóniával, halálra-készüléssel, búsongással társítja.
    Másról van szó.
    A hagyomány – hangsúlyozás nélkül is hangsúlyosan – jelen van. Csakhogy: Lászlóffy-módra. Az emlegetett Chanson d’automne mellett, után a szél (az őszi szél) úgy bukkan fel, mintha „Vivaldi koreográfiájában” létezne. Mindez s mindezek kapcsolata ennek a kisesszének az alkalmi, futó hangulatából adódik?
    Ez a fajta véletlen ebben az írói világban ismeretlen. Akár Vivaldi felbukkanása kapcsán egy korai vers juthat eszünkbe (joggal) mint szervesen idetartozó – mint ezt a világot másfelől felmutató, mint ugyanezt a világot, e világ másik darabkáját felidéző, idevágó részlet: „Vivaldi egyik hegedűse fenn lakott a hegyről lekanyarodó / sikátorban, Szeptember úr és November úr között. ŐSZ⁵ volt / és egyenes tartású mégis.” S a két, itt egymás mellé állított mű között a meghatározónak vélt közös kapocs (az idézett versben): „mély, zöld életöröm ült az örökös állhatatos és molytalaní- / tott függönyökön,…”.⁶
    S éppen mindehhez az „idézet”-hez és „idézett”-hez, főként összetartozásukhoz, költői képzetkapcsolás-módjukhoz tartozna akár Nabucco is, a – kicsi (de mély) – írás indíttatását, befejezését, címét adó élmény? (Nabucco a lemenő napban) – Igen.
    „Egy ablakból zene szól. Csak egy ablakból száll a zene, de most betölti ezt a környéket, kertet, világsarkot.”
    Egy pillanat, egy ablak (hangsúlyozottan: „csak egy ablak”), egy otthoni zug – „világsarok” lenne?
    „Mindenki külön olvas, tanul, élvezi a tudást és a művészeteket. De mégis mindig csak együtt jutunk valamire ennek eredményeképpen.”
    És ismét – avagy voltaképpen először? – megjelenik az érintésnyi közelség, a közvetlen átélés:
    „A gyermekek selymes hajjal borított kis koponyájában, mint a magban benne van, készül már a világ újabb megoldása és megváltása, miközben te csak simogatod szeretettel és szórakozottan.”
    Újabb képben, most már kicsiben, s azon belül is a még kisebben (gyermekFEJ, mag, készülő kibontakozás) – ismét a madártávlatian megjelenített egyedi módon szemlélt, felfogott VILÁG jelenik meg. De most, épp, egyetlen pillanatképben – egy adott hullámhosszon.
    „Az ablakból történetesen a Nabucco áradó kórusát hallgatod a lebukó napban. És érzed, hogy minden bűn és bánat, hiba és tévedés ellenére nagy, örök és szabad az ember, mert még a tündéri ősz mellett is nagy az ő szépségteremtő és jóságteremtő hatalma.”
    Mi lett az „ŐSZ”-ből? Csak nem az olyannyira megcsúfolt (még rosszabb: önmagát állandóan megcsúfoló, emberségéből kivetkőző, nagyon kisbetűs, nagyon kétségbevont értékű, távlatú ember nemes fogalmának helyreállítása? „EMBER”-ként visszaperlése?
    Bevált és fenyegető balsejtelmektől átitatott életünkben (amikor láthatatlanok vagy talán véglegesen meg is semmisültek mindennemű jobb-sejtelmek) – hogy vetemedhet egy írástudó efféle könnyelmű elrévedésre? Lehetséges lenne az, hogy a mindahányónkat napestig fojtogatóan körülfogó napihírek, közvetlen házfedeleinket és lelki védő-tetőinket elsodorható légi és egyéb katasztrófák között – valójában – egy univerzálisabb egészben élünk? A kozmosz végeláthatatlan teljességén belül is évmilliós, sok évezredes közös múltunkat görgető, emberiségnyi összefüggésrendszerben? S hogy ez az utóbbi az – első? – A „világ múltjának és jelenének állandó körforgása”, akár az „évszakoké”, mint „nagyvonalú óráké”. S lehet ez például az ősz vagy a naplemente pillanata? Szüntelen újraismétlődő, befogadásra, érzékenységre indító, indíttató mindkettő, minden esztendőben, mindennap. Állandó alkalmai a közvetlen szorongató gyűrűből kiszabadulásnak, a tehetetlenül be-nem-hódolásnak, a fölébe kerekedés megőrzésének, visszahódításának.
    Vigasztaló szándékú, jótékony ámításról van szó? Nem. Költőnk aligha tekinthető struccpolitikusnak. Sok keserű, éles, kegyetlen, frappáns korunk-jellemzése között dúskálhatunk. „Egy olyan világban élünk, ahol Ábrahám szó sincs róla, hogy az ő Izsákját áldozná fel…, hanem mindenki a más gyermekének, katonafiának torkára tartja a pengét, hiszen a gyilkolás lett az ima: a nagy a még-nagyobb, legtelhetetlenebb vágyak… egyik formája, könyörgés a pusztulásért, mely pénzt, virágzást, hasznot hoz, mint hadiszállítónak a …bakák papírtalpú bakancsa, nem számít, …csak az üzlet menjen!”⁷
    „Ne humanitárius segélyt, hanem koporsót küldjenek, ha már halálra tetszett ítélni bennünket” – „vágja oda keserűen egy még épkézláb mai balkáni” – közel-keleti, koszovói stb. – „kortársunk”.
    Régebben „senki nem tülekedett segélyezni, csak felfegyverezni az egymás ellen uszítottakat. …kevésbé képmutatók lettek volna a politikusok”? – Helyzeteink villámképei. Hangozhatnak szónoki kérdésként is.
    Így tehát egy ábrándos költőt hallunk? Megalapozatlan vágyak ködképeit festegeti?
    Lehetséges volna, ha nem állna mögötte, benne, minden írásjelében az eredeti, nagy költészet, életmű hitele, aranyfedezete.
    S ez a fedezet nem más, mint – (például) az élretűzött, itt éppen Paul Valéry által megjelölt sajátos világ és eszköztár. Az, amit a költő „önnön lényéből” mint „mértékek gyűjteményéből” hívott életre, megteremtve a művészi hitelesség egyedi összefüggésrendszerét.

Széles Klára

¹ Paul Valéry: Változatok. Fordította: Dr. Strém Géza. Bevezette: Dr. Gyergyai Albert, Bp., é.n. Révai Kiadó, 60. (In: La Fontaine Adonisáról)
² Lászlóffy Aladár: Nabucco a lemenő napban. In: Szövegek szövetsége, Bucuresti, 1988. Kriterion Könyvkiadó, 280–281. Kiemelések: Sz.K.
³ Lászlóffy Aladár: i. h. 280.
⁴ I. h. 280.
⁵ Az „ŐSZ” homonimaként (évszak, hajszín, életszak) hangzásbeli, fogalmi, logikai egymásbajátszásként alkalmazása a versben, akaratlan, öntudatlan, de lényegi poétikai analógiát mutat, emlékeztethet Aranyra. (Toldi estéjétőlŐszikékig; Nem kell dér…-ig stb. az ősz egész életművet átszövő, sokjelentésű költői képei.) Németh G. Béla alapvető Arany-tanulmányaira és Szili József invenciózus, tüzetes elemzéseire utalnék elsősorban. (Utóbbi: Arany hogy istenül. Bp., 1996. Argumentum – főként a Számadás és sors-időszámítás c. fejezet. I.m. 94–120.)
⁶ Lászlóffy Aladár: Vivaldi egyik hegedűse. In: Képeskönyv a vonalakról, Bukarest,1967. Irodalmi Könyvkiadó, 81.; vö. …hogy kitudódjék a világ – Válogatott versek – Budapest, 1980. 77.
⁷ 2Utóbbi idézetek forrása: Lászlóffy Aladár: Arányok. In: A jerikói trombitás, Kolozsvár, 1994. Komp-Press, 24–25.; vö. Arányok és analógiák. in: Longobárd korona, Miskolc, 1997. Felsőmagyarország Kiadó, 210–211.