Határ Győző

Sziparionidész

(Színdarabvázlat – Álomkezdemény)

    (első felvonás)
    A Nagy Felkészülés. Holmik összekapkodása. Bőröndfedelek csapkodása. Szürke taxit rendelek. Szürke szárnyas taxit? Igen, mert nagyon messzire repülünk. Attól függ, hogy melyik sivatagon keresztül; a kandahárin félár, de a kalahárin, a tundrák fölött, az dupla taksa. Bánomisén, dupla-tripla, úgyse én fizetem, hanem a kincstár. Kincstár? Miféle kincstár? Hát a Világuralkodó. Világuralkodó? Miféle világuralkodó? A Nagykirály. Annak annyi tenger pénze van, hogy naphosszat csak számolja: mire a végére érne, már többje van neki. És ér a végére? Soha. Ha taxikaravánnal röpülnénk, azt is ki tudná fizetni.
    Szárnyas taxi megrendelve (korábban is, mint kellett volna:) lent vár. A csomagolás még sokáig tart. Kabátok, alkalmi ruhák az udvarképes fellépéshez. Le kéne szaladni és megnyugtatni, valaki ugorjon le, a taxist: készülünk, nemsokára indulunk. ŐNagySzentFelségének a gyorsdísztávirat – az sem ártana: jövünk, hogy Hozzá hódoltassunk Minden Nemzeteket.
    (Három lányom, apám, anyám, feleségem: összevont hetes-szerep, egyszerre egy személy játssza:) Ne szaladj le így félmeztelenül, fiam, apuka, még megfázol. Sebaj, majd így, ahogy vagyok, magamra kapom a pétervári szürkefarkas-bundámat, a földigérő legmelegebbet. Amékben a Sarkövön jártál? Azt, dobjátok rám: míg másoknak lefagyott a füle-farka-fütyülője, én olyan voltam, mintha felsütöttek volna szalonnának a szibériai szürkefarkas-bundámban. Nincs? Dehogy nincs: meg kell legyen. Küldjétek utánam a szobalánnyal. Aztán fiam, kártyapaklit, ostáblát, sakk-készletet. Itthon ne hagyd, apuka: viszed? Viszem, ha berakjátok, a malachit-faragott dögnehéz, de főfejeledelemhez illő – csak ne legyen nagyon nehéz az a guruló bőrönd. A vámhatáron szaladnom kell vele. Hány vámhatáron, apuka? Csacsi: egy, de nagy. Sebaj, elbírja a mozgójárda. Ami nincs ám minden vámhatáron. Mi nincs, fiam? Mozgójárda. Hátha játékos kedvében találom ŐNagySzentFelségét és felteszi lányát/fele királyságát egy játszmára, amilyen hazardőrök a királyok (rosszabbak Pascalnál. Kinél? Ugyan hagyd, egy életbiztosítási ügynök, siess, még elkésem). Mainapság igaz, nemigen akadnak igazi királyok, ez a miénk is, mutatóba, amilyen tedd-ide-tedd-oda, olyan Legnagyobb. A mienk. Mondják, akkora mennyezetes ágyban hál, hogy afölött soha nem megy le a Nap, elindulás előtt, amilyen gyorsan csak lehet, befalni az újházi tyúkhúslevest; de ne hívjuk fel a sofőrt? Ne ültessük le, ne kínáljuk meg egy tányér levessel? Meleg kanál a hasában és majd nem lesz olyan türelmetlen: nem kellemes a dörgő lóhere-keresztezés pillérrengetegében, a döngő útelemek alatt parkolva. Ne! Ne! (elvetjük a gondolatát:) csak időt veszítenénk, jobb így, sürgő-forgó családi körben, egyes-egyedül. Villámgyorsan belefetyeljük az újházi tyúkhúslevest és leküldünk valakit, akárkit: szaladjon le és nyugtassa meg, hogy igenis indulunk. A sofőrt. Ha még ott van és nem szökött meg. Összekapkodni. Irattárca, okmányok, pénz, valuta, bankátutalás, iparengedély, hitelkártya. Hogy minden együtt legyen.

    (második felvonás)
    Útközben vagyunk. A taxisofőr fejét telebeszélem a változással: hajlítóboldogság, boldogságfeszültség, a boldogtalanság kisülésének földelése. A pályaudvar, hogy milyen lesz fellobogózva. A tömegek elszédítése. A titokzatos „Megérkezés”, az örvendetes „Kibontakozás”. Nagy érzelmi felolvadások, már mindenki illendő és hajlandó. Minden hogy milyen lesz. A döntő pillanat. Eltépett célszalag, farsangi üvegrágók, tojásnyelők, zsák-futás. Harsonások, háromszoros fanfár. Követek érkezése – ajándékhajcsárok. Ilyen lesz.
    Hetedhét határon igazoltatás, anyja neve? születési éve? rendfokozata, rendszáma? (Hogy menjen, mint a karikacsapás.) Lepányvázva-körülkötözve: ajándékok torony-tömegével fogok megtérni. Fordított „tatárjárás” – ajándékok zúdulása az országra. Nem kaszabolni, hanem hozni jönnek, hozni. FÜGGÖNYJÁRTAS, TÉRKÉPJÁRTAS, CSILLAGJÁRTAS, FEGYVERJÁRTAS a fegyvertelenségben, ÜTKÖZETJÁRTAS a ütközet-mentesítésben.
    Már mintha ott volnánk. Az első berohanás a Trónterembe. Nem sikerül. Lanyha, lassú, lélektelen.
    Második berohanás. Jelmezes próba. A trónterem rendetlen, mindenki ide-oda rohangál.
    JÁTÉKMESTER: Miért üres a trón? Oda, aki király mindenedet, ülj fel, szaladj!
    Tartás, de méltóságteljesen! Megcsördítem a korbácsomat: hármat csördítek és addigra mindenki találja meg a helyét.
    Harmadik berohanás: főpróba. A sajtó. Zörög-zizeg, picsog, susmorog. Egyöntetű-maliciózus. A ridegség falanxa. A színen harsány memóriazavar. Akinek ugornia kéne, meg se moccan. Akinek körülcigánykerekeznie kéne, lecövekel. A háttérfüggöny ideges hullámzása. A nagy Megmerevedés: semmi-de-semmi. Nem-és nem, az istennek se.
    JÁTÉKMESTER: Mi ez? Játszod az eszedet, fiam, ami nincs? Színre hozod nekem a RIGOR MORTISZODAT, ahogy Euripidész a Szerepet neked megírta? Mi?! Te mondtad rám, a hátam mögött, a társulati ülésen, hogy hülye dög?! És még anyázol? Hogy a fal adja a másikat, fiam, akkora nyíltszíni poflevest, amekkorát ti kaptok, szarjankó hét vén bunkó, hogy a közönség közé nagy ívben kiköpöd a hamisfogadat! Igen…?!
    Jégfal-mozdulatlanság. A leejtett gombostű – elfelejtve: annyi se.

    (harmadik felvonás)
    Berobban a Diadaláradat. Árad a diadal: az üreskezűséget „bőségnek”, az üresfejűséget „lényeglátásnak”, a nyomorékokat „atlétáknak”, a begazoltakat „bajnokoknak” tüntetik fel.
    Koronabeszédében a Trón türtőzteti haragját, melyre előbb-utóbb gerjedni kénytelen: nem lát semmit a beígért „csudákból”. Becsapva érzi magát. Az uralkodás gunyoros „tajtékzása”: az Örömhírhozónak elébetárja, melyminő halálnemek közül választhat. Forgatott torokpecekkel, hátulról: hurokfojtás. Kimetszett belétől való elkorbácsolás. Kerékbetörés, karóbahúzás; elevenen-megnyúzatás felnégyeléssel stb.
    A Boldogságkövet egy másmilyen halálnemet választ: azt, hogy mindahányan vagyunk, többé soha-de-soha ne ébredjünk fel ebből a boldogító álomból.
    NAGYKIRÁLY: Hogyan? Mindvalahányan a te álmodban volnánk létezőben, te csimasz! Azt állítod, hogy általad mondom, amit beszélek, még hogy te adnád a számra a hozzád intézett szavakat és, a ripők aki vagy, engem is te tettél ide azzal, hogy megálmodsz trónomon?
    BOLDOGSÁGKÖVET: Úgybizony. És ha én most ebből az álomból felébrednék, te is megszűnnél, Nagykirály, birodalmastul, mindenestül.
    NAGYKIRÁLY: Pimasz pernahajder! Álompaprikajancsi! Hogy ez mit nem merészel –
    BOLDOGSÁGKÖVET: Mert, Nagyúr, csak az álmodásban létezel, és csupán az álmodásban van, hogy megérjük ezt a Rólad elnevezett Aranykort, ezt a tejjel-mézzel folyatott Kánaánt, amely a visszafelé sült fegyverek ellehetetlenülése és a mindbékességes Globalizáció. Hogy megtarthasd TeNagySzentFelséged glorióláját a világuralkodásban, ki a te Baldachinos Kutyaszorítód, egyetlen útja a te Üdvödnek és bennemaradásnak az Arany-korban: azállóképpé változás.
    NAGYKIRÁLY: Én, hogy azzá merevüljek – hogy ott lapuljak a Festett Függönyön, és azzá legyek, ami színházatokban óriás-függönyötök, széltében, a proszcéniumon, a Nagy Szipárion?!
    BOLDOGSÁGKÖVET: Hogy azzá légy –
    NAGYKIRÁLY: Még mit nem! Hát már a ragadványnevemnél több se legyek, mint volnék amúgy: Sziparionidész…?!
    BOLDOGSÁGKÖVET: Több se. Úgybizony. Függönyödősszegördülése megragadja örökkön-örökké tartó trónboldogságodat, amely a felfestett Szipárionban él csupán, és felgördültével te is és veled minden megsemmisül.
    NAGYKIRÁLY: Azt akarod tehát, hogy merevedjünk meg, nemdebár?
    BOLDOGSÁGKÖVET: Igen, azt. Dedebár. Hogy megmerevedjünk és képpé változzunk.
    NAGYKIRÁLY: Álomképpé?
    BOLDOGSÁGKÖVET: Nem, Nagyuram. Hanemállóképpé. Mindvalósággal azzá a csudatékony faliszőnyeg-képpé, amelyben vérünk tovább kering, és mindörökétiglen érezzük, hogy nagy ágaskodással vágtatunk, nagy bizsergéssel bozsgunk és pendülünk.
    NAGYKIRÁLY (gyanakvólag): Mi ez, sarlatánság, avagy csudamívelés?
    BOLDOGSÁGKÖVET (füligvigyorral; kényszeredett, szemérmes, cinikus): Is, is.
    NAGYKIRÁLY: Megfogtalak, lacházi bitangja, megfogtalak! Vallj színt, mordízomadta, vallj színt izibe!
    BOLDOGSÁGKÖVET: Sem, sem. Emennek sok volna, amannak kevés. Biztosíthatom Nagy-SzentFelségedet.
    NAGYKIRÁLY (rosszul palástolva keserűségét): Azért jöttem a világra, hogy példázatban éljek? Hogy így, ilyen állítólagos mivoltomban mímeljem uralkodásomat a Mindenségen…?!
    BOLDOGSÁGKÖVET: Ne mímeljed: míveljed. Uralkodjál.
    NAGYKIRÁLY: Haj-baj. Példálódzásoddal elvetted uralkodásom gyeplőjét és én meg eleresztem –
    BOLDOGSÁGKÖVET: Hja! Szolgálatodra, Nagyuram. Valamennyien példázat vagyunk: példátlan példázat.
    NAGYKIRÁLY: Kétdimenziós?
    BOLDOGSÁGKÖVET: A mester, aki bennünket rajzol, az is, ő is: kétdimenziós. Csak később következett be amaz átkozott meghármasítás, a dimenzionalizáció.
    NAGYKIRÁLY (önnön gránitszobrában. Halálraszántan körülnéz; parancsolólag felmagasodik. Fejedelmileg): Legyen meg. Mindenki! Legyen meg!
    A Birodalom megmerevedik. A kontinensek állóképpé válnak.

    (epilógus)
    A Játékmester lekapja a protagonisztészt nagybeszédűségéért. A garruzlitás megbocsáthatatlan, hát még a Főgarrulitáriusé, aki arra tette fel életét. A Verbum részegültje az önmérgezésig.
    JÁTÉKMESTER (magánkívül ordibál vele): Mi ez, te ország-gyalázata, mi ez? Furor Verba-lisandi? Rosszabb: Furor Garrulandi? Mi ez?
    BOLDOGSÁGKÖVET (féltérdre ereszkedik): Uram, philosophi garrire coperunt.
    JÁTÉKMESTER (mind jobban megdühödik; toporzékol. Leköpi. Crescendo): Rosszabb, annál is rosszabb. Furor logorrheandi! Furor Transmogrificandi! Furor Galimatiandi! Furor Circumbilivaginandi! Bitang haramia!
    BOLDOGSÁGKÖVET (elébeborul): Uram, tégy velem magas belátásod szerint.

(álom: 2000. 11. 24.)