Bánki Éva
Menedék
Regényrészlet
Az ELTE magyar–portugál szakán végeztem, most középkori regényekkel foglalkozom, portugál irodalmat tanítok az ELTE-n, középkori irodalmat a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarán. Mindeddig csak verseim jelentek meg, prózaírásra érett fővel, de azért váratlanul szántam rá magam. Jelenleg Budapesten élek, első regényem, a Határkövek 2004 elején jelenik meg a Magvetőnél.
|
Regényemben a történet egy csallóközi parasztcsalád, egy haladásért lelkesedő igazi Hős, egy vállalkozó szellemű nagygazda, annak felesége, Hóbortos Anci és persze a sógor, a történteket összefoglaló, a parasztságról nagy regényt tervezgető paraszt-újságíró egymásnak felelgető történetéből, szólamaiból bontakozik ki. Miközben népi regények születnek, saját találmányú cséplőgépek robbannak, míg elindul a parasztokkal a felvidéki kitelepítővonat, a gyerekek egyetemre járnak, az unoka már-már egy másik regényt tervez, és míg egyre másra születnek és robbannak a balsikerültnél balsikerültebb Családi Találmányok, azaz valamifajta felemás, csak félig megvalósuló polgárosulás útján döcög az életük, ott vannak a sohase-költözők, a sohase-változók, a rokon család, a családfő, mindig a Legelső Bujdosó Károly életét folytató Bujdosók. És persze családtól, műveltségtől, személyiségtől függően ott keresztezik egymást a regényben a magyar történelem „határfordító” eseményeire adott különböző válaszok, mert vidáman vagy szomorúan, reménykedve vagy kétségbeesve mindannyian megpróbálnak az Egésznek valami értelmet találni.
A mitologikus-mesei nézőpontot magam nem utasíthattam el, hiszen a Felvidéket, nagyszüleim életkörülményeit, a tájat, a nézőpontokat csak nagyapám mesébe vesző elbeszéléseiből ismerhettem meg. A családi krónikás szerepét nem egy kívülállóra vagy egy mindentudó elbeszélőre, hanem egy családtagra, egy családi ingyenélőre/géniuszra, egy balsikerű népi íróra osztottam. De a témát nagyon távolinak éreztem magamtól, így aztán a tervezgetés sokáig csak játék maradt. Mígnem egyszer (stílszerűen halottak napján) körbevettek a Bujdosók és a Tormák kísértetei, én leírtam az első mondatot, aztán sok-sok hónap telt el, és jött egyik mondat a másik után.
Bánki Éva
|
Ne hozz ránk bajt, zokogott Emmi, mikor lehajtott fejjel megkerestem őt Pozsonyban, ne hozz ránk bajt, zokogta, visszakaptuk az állampolgárságot, az uram állást kapott, de te magyarnak vallottad magad, egy magyar újságíró voltál a negyvenes években. De olyan jelentéktelen, mondtam Emmikének, hogy a háború után elfelejtettek kikergetni innen.
De Emmi sovány volt, sápadt, ráncos, látszott rajta, hogy a gyerekszülések, az állampolgárság nélküli évek a szívét is széttépték. Még nem értek véget a fenyegetések, mondta Emmi, még nem értek véget a félelmek, lüktettek az idegességtől az erek a nyakában, attól féltem, ha tovább maradok, Emmi rosszul lesz. Kicsikém, Emmike, drágám, simogattam a csuklóját, az isten áldjon meg, ne félj annyira, Emmi teljesen ősz volt, de közben kislányos is, úgy nézett ki, mintha húszévesen egy katasztrófában megőszült volna, drágám, nincs semmi baj, mondogattam. Jan nem akarja, mondta a zokogó Emmi, hogy veled kapcsolatban legyünk. A kezét a kezemben tartottam, hogy ne betegítse meg a bűntudat, semmi baj, Emmi, az is jó, hogy láttalak. És ez a boldogság kitartott a lehajtott fejű németek és magyarok között, a pozsonyi utcákon is, nocsak, gondoltam, valaki milyen magabiztosan lépeget ezekben a napokban, Garády Péter széles mosollyal megvárt a főposta előtt, képzeld, öregem, mondta kihívóan, bátran, magyarul, megfeledkeztek rólam, mesélte, elfelejtettek Magyarországra küldeni.
Garády Péter visszament a háború előtt munkahelyére, az egyik ótátrafüredi szanatóriumba, a hegyek nem kérdeznek semmit, a hegyek nem igazoltatnak, mondta kamaszos boldogsággal, oda kéne jönnöd, Imre, a szanatóriumba könyvtárosnak. Nem helyes, hogy haldokolsz munka nélkül egy faluban, neked írnod kell, tartani bennünk a lelket, magyarázta kamaszos lelkesedéssel. Hát igen, a Csallóközi Köztársaság, gondoltam mosolyogva. El kéne jönnöd Ótátrafüredre, erősködött, a szanatóriumnak szüksége is van egy könyvtárosra, egy magyar könyvtárosra, hangsúlyozta, magyar könyvek között, a magyar könyvtárban. Kedvesen akartam visszautasítani, azt mondtam, hogy a szerelem érdekel, a párválasztás, nem a magyar könyvek valahol Ótátrafüreden, mert már eljött a nősülés ideje, mondtam Garády főorvosnak nevetve. Garády Péter képzelete akadályokat sohasem ismert. Eszembe jutottak a folyók, a felrobbantott hidak, amit felvázolt előttem Kassán, a Schalkházban egy kitépett irkalapra. Majd megtalál téged a szerelem, mondta kisfiús mosollyal, csak kicsit szedd össze magad, garantálom, hogy megtalál téged a hegyek között is, Ótátrafüreden. És így is lett.
A kisvonattal majd mindennap hazamentem. Korán szakadt le ránk a hideg, hogy a vonaton meg ne fagyjak, a karommal át kellett fognom a térdemet, nem is vártam meg, hogy a vonat beérjen a Velky Stritó-i állomásra, mikor a váltóknál lassított, kiugrottam, a másik kocsiból kiugrott a szanatóriumból hazatérő műtősfiú, a tűzoltó, a mészárostanonc, aki ott dolgozott az egyik városi húsboltban, Tátrafüreden külön szálltunk fel, de mikor leértünk a hóba, köszöntünk egymásnak, majd egymás után lemerültünk a fehér fényekkel borított völgybe.
A gyerekekkel télen hamar megtelt Lubica konyhája, Lubica mosolygott, térden állva leoldotta a lábamról a bakancsot, a bakancs a férjéé volt, akit Lubica várt a hadifogságból, de Lubica most énrám mosolygott, nevetett a homloka, a szeme, a kendői alatt a melle, felállt és hátat fordított, közben mosolygott a tűzhelynél forgolódó könyöke is. A platnin lepényt sütött vagy hagymás bélest csinált, mióta csak itt vagyok, tésztát eszem, gondoltam, és már nem is hiányzik a hús, a mártás, a befőtt vagy a savanyúság, már csak a könyvekből és Lubica tésztájából élek, nem tartozom azokhoz, akik vacsorára húst esznek. Figyeltem Lubica derekát, ahogy mosolyogva hajladozik a tűzhelynél, soha nem hittem, hogy ennyi árnyalata van a fehérnek, fehér volt a hó, fehér volt a pára az ablakon, különös rózsaszínes-fehéres árnyalata volt a hagymás bélesnek, fehér volt az ágynemű, és a párás ablaküveg előtt vagy az éjszaka fényében fehérek voltak Lubica szőke hajszálai is. Mire megöregszem, gondoltam, egy másik születésben van részem, Lubica egy időben mosni járt a szanatóriumba, amihez ér ez a nő, tiszta lesz, mondták a szobaasszonyok, de az ujjai, amivel az arcomat simogatta, reszelősek voltak, jól van, jól van, mondogatta, hogy megnyugtasson, én alig kaptam levegőt, a bőre a ruha alatt habosan, illatosan fehér volt, makulátlan, mint a tejszín, éreztem a sötéten át is, más úgyse számít, gondoltam. Figyeltem a konyhában a három gyereket, ha az Orosz Birodalom is úgy akarja, ők is az enyémek lesznek, Lubica évek óta nem kapott a férjéről hírt, de lassan eltelnek az évek, minden várakozás véget ér, és Lubica igent fog nekem mondani.
Pozsony, Budapest, Prága, Moszkva. Már csak idegen, ellenséges szavak voltak Lubica konyhájában vagy a Tátrafüred alatti erdőben, az ember, ha egy erdei úton megy, furcsa szavakat hall, pintyek, fürjek, rigók, de azokat ismeri legalább, nem úgy, mint az idegen, ellenséges csengésű városneveket, Lubica ment az úton a templom felé kendősen, frissen, egyenesen, a hópelyhek rátapadtak az orrára, milyen szép vagy, mondtam neki, minden idegen városnevet sajnált, ezek be sem léphettek az életébe vagy a konyhájába, ahova mise után hazatért, ahol levette a kendőjét és könnyű mozdulatokkal kibontotta a hajfürtjeit. Más semmi sincs, gondoltam, csak ez a nyugodt, sokszínű, mégis örökös fehérség, a tészta íze, a hóval belepett út, a hótól roskadozó fák, a nagyszög a falban (ez is fehér volt, hisz Lubica lemeszelte), ez a szög volt az egyetlen tárgyam a házban, amire, szekrény nem lévén, fel kellett akasztani a kabátomat. Éjszaka Lubica fölém magasodott, mint egy hatalmas felhő, hol tanultad ezt, kérdeztem, Lubica mosolygott, a kórházban az orvosoktól, felelte, az arcomhoz egy pillanatra odasimult a két melle, ekkor a haja sátorán, a mennyezeten át láttam az eget, láttam, hófehéren, közömbösen hull alá a hó Lubica vállára, hajára, a gyerekekre, a Bujdosó-házra Nagymegyeren, a bátyámék házára Somogy megyében, a hegyekre, Moszkvára, Prágára, Berlinre. Vajon Kaliforniában milyen idő lehet, kérdeztem magamtól, de Lubica édesen sóhajtozva ráborult a mellemre, a nyögdécselése, a könnyei megnedvesítették a kezemet, csak téged szeretlek, mondtam, és ez így volt igaz minden nyelven.
Lubica már nem járt mosni, a fizetésemből majd megcsináltatjuk a tetőt, mondtam, bár Lubica nem félt a korhadt gerendákkal aládúcolt fedelű házban, ez a ház a szüleimé, mondta, ezek a gerendák megvédenek minket, és én hálás voltam a többes számért, és annak is örültem, hogy a régi vendégek elmaradnak, a tátrafüredi tűzoltó, aki régebben gyakran beugrott hozzá, mikor a váltóknál leszállt a vonatról, az orvosok a szanatóriumból, akik ettek, megölelték, aztán mentek tovább. Régen Lubica platnin sült lepénnyel vagy hagymás bélessel, a legkedvesebb vendégeket kristálycukorral megszórt kenyérrel fogadta, a vendégek után Lubica is kijött a házból seprűvel a kezében, hogy eligazítsa utánuk a havat. De most már nem jön senki, mondta, mikor mégis féltékenykedtem, hogy az én könyvtári óráimban mit csinál a faluban, hidd el, nem fogadok már senkit, mondta, de én, ha ültem Tátrafüreden a szanatóriumi könyvtárban, már a lépéseire is féltékeny voltam, láttam, ahogy mosolyognak a léptei a hóban, és azt is, hogy már másokat hívogatnak. Istenem, csak velem lehetne a könyvtárban is, gondoltam.
Elmarsz mindenkit, mondta, és tényleg, most már csak Jozef, az unokatestvére járt hozzánk, ő nem kért a bélesből vagy a platnin sült lepényből, a falu lelkiismerete volt, ő volt a lobogó lelkű tanító Velky Stritóban. Örökké lázas, hiszen tüdőbeteg, mondta Lubica, Jozefnek mindig mindenhol melege volt, még a hóesésben is, jó a hideg, mert ilyenkor világít az igazság, szokta Jozef mondogatni, ült Lubica konyhájában, turkált a vacsoránkban, aztán indult haza. Ócska gramofonja volt, éjszaka azon hallgatott Verdit, Wagnert, Mozart-operákat, a szobájában fel-alá járkálva álmodozott, és közben kilökte a szikrázó hóba a hangokat. Előbb halsz meg, ha zenét is nyitott ablaknál hallgatsz, intette Lubica, de Jozef már ment is, hiszen hiába jött, Jozef csak velem akart operákról vagy történelemről beszélgetni, de én csak Lubica derekát bámultam, és közben Ferenc atyára gondoltam, aki a háborút Nagymegyeren „raboskodta” végig, de én csak Lubicát akartam érezni, nem a nyitrai fejedelemség vagy a huszadik századi technikai haladás el nem múló dicsőségéről beszélgetni. Lubica leült mellém, az ölébe vette Hankát, a legkisebbik gyereket, a szoknyája ráhullt a térdemre, a kívánság már félig elborított, Jozef, nyitott ablak mellett ne hallgass zenét, rimánkodott Lubica még egyszer. Gyorsan megölöd magad, azt beszélik rólad, hogy bolond vagy, de Jozef nem akarta megölni magát, se gyorsan, se lassan, hiszen egy nagy művet tervezett.
Jozef elvárta, hogy a nagy műről kérdezgessem, de én csak a bélest és Lubica szoknyájának a mozgását figyeltem, a szoknyája ráncait a meleg lebegtette, nagy hőség van nálatok mindig, kezdte Jozef, akkor beszéljünk inkább az operákról, mondtam csüggedten. A születő idők fénye Wagnernél, mondta, az iskolából ma újra hamarabb elküldtem a gyerekeket, ebéd előtt újra belehallgattam a Ring elejébe, mondta, Jozef a lemezeket egy német katonatiszttől örökölte, néha láttam hazafelé a nyitott ablakon át, ahogy, mint a tű, amikor megkarcolja a barázdákat, egymaga kering a szobájában. Ha nem kell a béles, adok neked cukros kenyeret, mondta Lubica, leszelt egy karéjjal, és cukorral bőkezűen megszórta, bár tudta, ha a lemezekről van szó, Jozef enni se képes. Olyan sovány vagy, dorgálta, nem eszel semmit, hát mi lesz veled, Jozef messze elnézett a válla fölött, a tekintete Lubica csípőjét, mint valami akadályt kikerülte, könnyű ilyen fiatalon az ősidők és a születés nyomait fürkészni, könnyű fiatalon ilyen tehetségtelennek lenni, gondoltam, miközben – a lelkesült szemeknek láthatatlanul – egy eleven felhő áll előttünk. De Jozefet csak zavarta Lubica sürgés-forgása, kösd meg a sálat, vegyél még a tésztából, Lubica lassú, örökös, édes és monoton aggodalmaskodása, ami nélkül én az életemet se tudtam már elképzelni. Én még megérem, Imre, magyarázta lázasan Jozef, hogy Pozsonyban új szlovák operaház lesz, és minden szlovák opera nemzeti ünnep, mi, evangélikus és katolikus szlovákok egyesülünk az új zenében, egy hangok emelte új épületben. Ez a templom már elkészült, mondtam, itt vannak Szlovákiában a hegyek. De ennyivel Jozef nem elégedett meg, majd meglesz a zene is hozzá, magyarázta lázasan, a lelkesítő, a nemzeti zene. Jozef már gyűjtötte a mítoszok morzsáit, egy demokratikus, fenséges nagyopera tervét, a nagyoperához a nagy ötleteket, ezért kis történeteket, fogalmazási gyakorlatokat adott házi feladatul a gyerekeknek: A nyitrai fejedelemség végnapjai, Csák Máté, a lázadó főúr észreveszi saját nemzeti gyökereit stb. Mert az új Németország mindent Wagnernak, az új Olaszország mindent Verdinek köszönhet, azért nem mindent, szóltam volna közbe, de Jozef úgysem hallgatott volna rám, csak hajtogatta, egy új olasz, egy új német magáról úgy gondolkodik, ahogy az operáik. Pedig ezek a népek a háborúban mindent elvesztettek, akartam közbevágni, de láttam, nincs értelme, csak nekünk nincs önbizalmunk, hajtogatta Jozef, megtapostak minket a magyarok, megtapostak minket a németek, most megtaposnak a csehek.
Gyűltek a drágakövek az új koronához, lassan, nehézkesen, de azért mégis összegyűltek. Én még ékkőgyűjtés közben is kedveltem Jozefet, csak azt nem szerettem, hogy oly gyakran ül Lubica konyhájában, és hogy Gregornak, a legnagyobb fiúnak oly körülményes házi feladatokat rendel, Ármány és Szerelem a Havasokban, a Nyitrai Dalnokverseny, a Nagy Szvatopluk Végrendelete. Ez csak olyan nemzeti képességfejlesztés, magyarázta Jozef, a gyerekek nem erre kapnak jegyet, de Lubica, ha Gregorról volt szó, nem ismert irgalmat, ennek a fiúnak tanulni kell, mondta, ma már a tűzoltáshoz, a favágáshoz is papír kell. Lubica egyik unokatestvére Nyitrán járt iskolába, a másik unokatestvére politikai tiszt lett, és ami Lubica családjában még senkivel sem fordult elő, gépkocsival jött vissza a faluba. Ő vezetett, mesélte Lubica, ma már a sofőrködéshez is papír kell, nemhogy a vezetéshez. Meg akarom mutatni, ha majd visszajön, a bizonyítványt a Nagygregornak, mondta Lubica határozottan, aki a hűségével nem igen kérkedhetett.
Ültem hát a szanatóriumi könyvtárban, és a francia regények fölé hajolva egymagam dolgoztam Szvatopluk végrendeletén, jól akartam megoldani a feladatot, azt szerettem volna, ha Szvatopluk valami igazán halhatatlant hagy az utódokra, míg én a feladat közben is Lubica testére gondoltam, a lépteire a hóban, arra a halhatatlan dologra, amire én kívánkoztam, de felírtam az első felvonás, a jövendő operalibrettó elejére, Enumeratio: Szvatopluk szétosztja népének a hegyeket és a szavakat, de akkor a Garády főorvos lépett be. Mutattam neki is a vázlatomat, a készülő testamentumot, librettómban a leghűbb vitézek hegyekké, az udvarhölgyek, vajfehér testű szlovák lányok tengerszemekké vagy patakocskákká változnak, a vázlatomból már csak a legutolsó nagy óda, a lánglelkű tanító által megkívánt utolsó fontos zárlat volt hátra, a vájtfülűből egyre vájtfülűbbé váló közönség dalra fakad és együtt zeng a hegyekkel. Mikor a tervet megmutattam, Garády Péter elsápadt, jellemtelen vagy, Imre, mondta, jellemtelen és opportunista. Lehetséges, hogy a te tanítód ennek alapján elkészíti a Végrendeletet, az iskolai dolgozatból, a sok sületlenségből még tényleg operalibrettó lesz. Mondtam, nem hiszem, Jozef csak egy fantaszta, Jozef csak egy zenerajongó nacionalista, az ilyet Prágában vagy Pozsonyban egyetlen párttag se veszi komolyan. Valaki mégis komolyan veszi, mondta Péter, egy magyar ember, egy karrierista és félművelt magyar. A szívedben is romlott vagy, mondta, semmit se veszel komolyan, semmiben sem hiszel, hajtogatta, gúnyt űzöl a magyarokból, de gúnyt űzöl közben a szlovákokból is, opportunista vagy, semmi más, de mint legkiválóbb operaszövegkönyv-írót, előbb-utóbb felfedeznek maguknak a szlovákok. A szlovákoknak még humoruk sincs. Mondtam, hogy ez csak egy iskolai dolgozat, az az egyetlen furcsasága, hogy egy operarajongó szlovák fantasztának készült, de Garády Péter megvetésében lesodorta az asztalomról a Romlás virágait, rákönyökölt a nagy szlovák iskolai térképre (Prehledná mapa Ceskoslovenské republiky), és már belesziszegte volna a fülembe, hogy mekkorát csalódott bennem, hogy szégyelli a barátságunkat, de akkor nyílt az ajtó, és belépett Holísek osztályvezető főorvos, Garády Péter régi alárendeltje. Kezdődik hamarosan a vizit, már csak Garády doktorra várunk, mondta szemrehányóan, a két magyarnak örökké mondanivalója van a könyvtárban, Péter arca kigyulladt, és már nem is mertem tőle viccből sem megkérdezni, hogy vajon tényleg olyan rossz ötletnek tartja, ha egy operában a hegyek megszólalnak.
Én tudtam, hogy nem űztem gúnyt sem a magyarokból, sem a szlovákokból, sem akiket ismertem, Garády Péterből, Jozef Machátból, a tanítóból, sem a bátyámból, egy másik mítosz hívéből, de még Őry Feriből, a „nemzetközi tudás” megszállottjából, az egykori Ferenc atyából sem. Csak az élők érdekeltek, ezért tiszteltem minden történetüket. Garády Péter már nem terjesztette a szlovákokról, hogy elárultak minket, mióta látta Lubica házában a vidám, de még egy magyar hazafi szemének is megrázó szegénységet, a szekrényeket, polcokat helyettesítő szögeket, azóta már nem mondogatta, hogy a szlovákok beleharaptak a kenyeret adó kezünkbe, hiszen Lubica, mikor bemutattam neki Pétert, őt is nagy vidáman kristálycukorral megszórt üres kenyérrel kínálta meg. Garády Péter a háború után mégis kész volt heggyé válni a megaláztatásban, mert én nem hagyom el a Felvidéket, mert én nem hagyom el a szülőföldemet, hiszen ezek mind a magyar történelem által megszentelt helyek, mondogatta, ezek a mi városaink, a mi neveink, a mi hegyeink, itt élned, halnod kell. A nagybátyám apja főjegyző volt Zólyom megyében, mesélte, a feleségem apja, Szendrey Gyula földrajzprofesszor Pozsonyban, az apósom apja építtette ki a lengyel határ felé a legfontosabb átjárókat, mindenünk itt van, a mi tetteink ezek a hegyek. Jozef Machát, a szlovák tanító (az egyik dédanyja morva, az apja cseh) hitt abban, hogy a nemzet a jövő és a jogok közössége, most hogy az elnyomás véget ért, magyarázta, most az elnyomás alól felszabadulhatnak végre a szellemi kincsek is, Jozef ezeket a kincseket kereste Lubica konyhájában, az iskolában, a hegyekben. De Jozef nagyon fiatal volt még, és nem vette észre a hegyeket, az iskolát, a gyönyörű Lubicát, és nem vette észre a gyerekeket sem, akik nem értek rá olvasni megtanulni, mert a tanító úr a születő nagyopera morzsáit gyűjtötte. Éjszaka a szobájában körülvették az igézetes fekete operaszépségek, Jozef a képeket a német tiszttől örökölte, elmosódott felvételek voltak a Milanói Scala 36-os Aida-előadásából, a színpadon csillogó háttér előtt egy csodálatos, félmeztelen, fekete hajú kórus tekergőzött, gyönyörű nők, ugye, kérdezte, a képeket aztán az iskolai tollbamondás füzetek közé tette, érthetően, hiszen az ember a legkedvesebb nőről egy idegen férfinak nem mutat meg mindent. Istenem, jóságos istenem, sóhajtozta révülten, én vártam, hiszen én az unokatestvéréről, Lubicáról akartam kérdezgetni, meddig várja még a férjét, mikor vehetem már Lubicát feleségül. Zavart, hogy a misén Lubica minden vasárnap elrejt a egy kis darabot az ostyából, a darabkát otthon odaragasztja a férje, a 43-ban Kassáról bevonult Gregor Pridrak fényképe mögé, mert lehet ám, hogy a nagyobbik Gregor nem tud az oroszoknál áldozni. De Jozef legyintett, Lubica leánya, Hanka majd büszkébb szlovák lány lesz, Lubica még nem a nép leánya, csak egy közönséges és ostoba tehén. De én mégiscsak Hanka anyját szeretném feleségül venni, mondtam, negyvenhét éves vagyok, én nem várhatok Hankára, mondtam Jozefnek tréfálkozva, de Jozef, ha nőkről volt szó, nem ismert semmilyen tréfát, előkereste az operaszépségeket újból, ilyen lányok lesznek a nemzeti szlovák operában, ilyen büszke tekintetű lányok, ők nem ostoba tehenek, ők nem mosnak ágyneműt egy szanatóriumban. Az ujjai hegyével Jozef megcsókolta az olasz operadívákat, ilyenek lesznek a mi lányaink is, mondta Gregor sóhajtozva, csak szőkék lesznek majd, és a bőrük olyan, mint a hóesés.
Lubica épp ilyen, gondoltam, de a tüdőbeteg fantaszta Lubicát nem tudta elképzelni a jövendő Aida kórusában (én igen), és Lubica se tudta magát elképzelni etióp rabszolgalánynak, nem is tudta, hol van Etiópia, és nem is tudta, milyen egy operaház, az ostya, amit a templomból mindig hazahozott, egy kicsit nyálas volt, de nem baj, mondta, nyálasan jobban tapad, és újról leemelte a falról a daliás Gregor Pridrakot, ez a férfi legalább húsz évvel fiatalabb nálam, gondoltam. Lubica, mikor a képet visszaakasztotta a falra, rámosolygott a Nagygregorra, ez a szeretet is ér annyit, gondoltam, mint Aida önfeláldozása a sziklasírban. Én bizony el tudtam képzelni Lubicát egy operakórusban, és más vágyam se volt, csak az, hogy lássam a csípőjét alulról, felülről, oldalról, egyre megy, hogy a fáraó vagy Nagy Mojmir fejedelem tükörtermében, mikor letérdel elém, hogy kioldja a bakancsot. Csak a jövő számít, a nemzeti jövő, mondta Jozef, mikor az operaáriák közben Gregor Pridrak áldozásáról vagy Lubica csípőjéről, és persze a korkülönbségről beszéltem neki. Ferenc atya, aki a háború idején száműzetését töltötte egy magyar faluban, viszont – noha ő se volt Jozefnél kisebb fantaszta – „realistábban” látta a dolgokat. Árpád vezér, a Néplélek, a volgai lovas, szeretni próbálom ezeket a dolgokat, de nem megy, mondta, ezek csak elzárnak minket a tiszta és nagy igazságoktól, a maghasadástól, az elektromos világ titkaitól, ezek idejétmúlt dolgok, magyarázta Ferenc atya, szeretetre méltók, mint Jézus Krisztus csodái, mint a templomokban imádkozó, reszkető állú öregasszonyok, tiszteletreméltók, de parasztosak valahogy.
Az Amerikába el nem jutott parasztgazda, a bátyám viszont tudta, hogy a volgai lovas ősrégi buzogánya számunkra mindig lefelé mutat. Ha nincs az a sok Árpádffy, szokta magyarázni, Csallóközből akkor is Minnesota lehetett volna, egy elsőrendű Búzaország, ahol a sok paraszti tanulás és szorgalom megteremti a jövendő ipar és mindenekelőtt a repülőgépgyártás anyagi alapjait. Csallóköz 104-esek, 105-ösök, 106-osok köröznek a prágai, pozsonyi, budapesti repülőtereken, de bővítjük a termelést, mert Csernai Sanyi bácsi készül felavatni a dunaszerdahelyi repteret, az avatón a csallóközi sportélet megteremtője férfias kézfogással üdvözli a repülőgépgyártás megteremtőjét. Fő az Isten és a Tehetség, szónokol a bátyám a pulpituson, de csak röviden, nem illik ez másként egy komoly férfihoz. Járjanak csak a parasztok Amerikába, vegyék meg a jó cséplőgépeket, vetőgépeket, hiszen a bátyám szerint magyarok, szlovákok, zsidók, csehek, németek, vagyis mindenki arra vágyik, hogy egyetemen taníttassa a gyerekeit, földje legyen, aztán saját gyára, és aztán este a lefüggönyzött szobában a felesége megmutassa neki a saját verseit. De Közép-Európában, ahol a paraszt szitokszónak számít, ez nem könnyű dolog, de hát erre valók az asszonyok: az anyák, a tiszta szobában tartott öltöztetős Mária-szobrok, a hetednapos imádságok, a jóslatok, a halottlátás, minden, ami az üdvösséget függetleníti a hivatalos egyháztól, erre valók a fiatalabb nők sáljai, kosztümjei, kalapjai és versei, mert hiszen a bátyám szerint becsületes nős ember a verseket nem a boltban veszi, hanem eltartja azokat, akik írnak, így hát mint a prágai lapszerkesztők, magáról ő is elmondhatta, hogy az élő irodalom mellett soha nem jutott ideje a klasszikusokra. De elvesztek az imafüzetek, az öltöztetős Mária-szobrok, az Anci-versek, még a történelemkönyvek se tudnak róluk, hiszen a párttitkárok, az új Volgai lovasok buzogánya is a föld felé mutatott (Kapálni! Kapálni! ez volt az ötvenes évek elején a plakátokon), de ezek hozzányúltak a templomhoz és a földhöz, ezek még azt is meg merték tenni, mondogatta a bátyám, amit az ipszilonosok soha.
Minden mítosz elveszett, gondoltam, elveszett az Úri Magyarország és elveszett a Paraszti Magyarország, ahol mint ama nevezetes világszellem, önmagától, küzdés által bontakozik ki a parasztság, a föld után meg fogja hódítani a levegőeget is, el fognak veszni ezek után az új mítoszok is, a részecskék felszabadítása az új gyorsítókban vagy a Nemzeti Operában, vagy ha megvalósulnak, akkor se tesznek boldoggá senkit, hiszen kevésbé békések, mint a csallóközi Új-Amerika, minden véget ér, visszafordultam hát a Nagymorva Birodalomhoz, Szvatopluk vitézeihez, akik az utolsó felvonás végén együtt énekelnek a kórussal, az eleven hegyekkel, mert tulajdonképpen Lubica testéhez, a saját mítoszomhoz akartam visszatérni. Csak az emberek számítanak, az eleven emberek, akik mégiscsak a mítoszok segítségével élnek, és milyen furcsa, gondoltam, akkor is élnek, mint a bátyám vagy mint Garády főorvos, ha már elvesztettek mindent. Csak Jozef nem fog túlélni, őt megöli a tüdőbaj még a Pozsonyi Opera bukása előtt. De míg élnek, nem veszítik el a szememben a vonzerejüket, gondoltam. Lehet, hogy ezek között a hegyek között sem elbukni, sem eltévedni nem lehet.
Garády professzor nem köszönt nekem hetekig, kerülgettük egymást a szanatórium folyosóin, csak kis cetliken utasított, hogy a könyvtárból milyen könyveket keressek ki, a „hegyek ügyében” csak akkor tudtam volna válaszolni, ha ezt a Holub-verset elmondhattam volna neki, de mire a verset lefordítottam, és Péter is hajlandó lett volna írásjelek helyett hangok segítségével szót érteni, egy részeg tűzoltóautó elütötte Tátrafüred utcáin.
Hát íme:
A térképes verset fordítgatva, és már éppen végezvén már a Nagy Szvatopluk végrendeletével, észrevettem, hogy lassít a vonat a Velky Stritó-i váltóknál, felkaptam a papírokat, és gyorsan kiugrottam, körülöttem zsongott a tavasz, a katonabakancsom belesüppedt az olvadástól puha talajba, és már ennyi elég volt, hogy Lubica testére gondoljak, és hogy szaporábban szedjem a lábaim. A virágzó körtefák között elképzeltem Lubicát fehér ruhában, a papírjaim lobogtak az áprilisi szélben, még újra fiatal lehetek ebben az országban, gondoltam, Lubica kéménye vidáman füstölt, de már az udvaron, a fák levelein, a kerítéskapun láttam, hogy valami baj van, beléptem a konyhába, és észrevettem a szögön egy idegen katonakabátot. A mindeddig fényképről ismert daliás Gregor Pridrak ült a széken teljes valóságában, Lubica előtte térdelt, a bakancsát fűzte, hátrafordult, rám mutatott, hát íme, a kis Gregor magántanára, magántanár, gondoltam, ezt a szlovák szót is tőlem tanulta, de tudtam, nem mondhatok semmit. Lubica arca ragyogott a belső boldogságtól, a harcos még nem ölelte meg, nincs veszve minden, gondoltam egy pillanatig, de ekkor berontott a három gyerek az ajtón, visongtak, sivítoztak, most már Lubica is sírt, felvettem a földről a ledobott télikabátomat, és kifelé indultam.
Jozef Machát nyitott ablakában láttam az áprilisi szélben reszketni a függönyöket. És a Liebestod szólt természetesen.