Szathmári István
A harangok szava
1998-tól a Kossuth rádió Édes anyanyelvünk című adásában hat alkalommal szóltam harang szavunkról és a harangok szaváról, vagyis arról, hogy mi mindent hallanak bele az emberek egy-egy falu, város harangjainak a szavába. Mivel ez az úgynevezett belehallás folklórjelenség is – hisz tükrözi az illető nép, közösség lelkivilágát, megszólaltatva ily módon életmódját, társadalmi helyzetét, vágyait, sőt tréfálkozó, csipkelődő hajlamát –, arra gondoltam, hogy a hat adás szövegét megjelentetem együtt. Hátha szolgál némi tanulsággal.
1. Harang szavunkról és a harangok szaváról. Még a finnugor kor előtt valamely török nyelvből átvett harang szavunk jelentésénél fogva és mély magánhangzói, valamint orrhanggal ejtett szóvégi mássalhangzója következtében szókincsünknek békét, nyugalmat árasztó, ünnepélyes, mondhatnánk méltóságteljes eleme. A harang eredetileg a nomádok jeladó üstje volt. Az első, már szakrális, vallási célokat szolgáló templomi harangok az V. század elején készültek Itáliában. A harangöntés nálunk – mint a Néprajzi lexikon utal rá – valószínűleg a XI. században honosodott meg. Egyébként a keresztény egyház a XII. században tette kötelezővé a felszentelt harangok használatát. Ezután alakult ki a harangnak – mint a jeladás, a közlés, napjainkban elterjedt idegen szóval: a kommunikáció bizonyos eszközének – sokféle szerepe. Végigkíséri az egyes ember életét a bölcsőtől a koporsóig, de a közösség: a falu, a városrész számára is jelzi a fontosabb időpontokat (a déli harangozást – mint ismeretes – az 1456. évi nándorfehérvári győzelem emlékére rendelték el); istentiszteletre vagy misére hív; megszólal a nemzeti ünnepeken vagy valamely kiemelkedő személyiség látogatásakor, de félreveréssel jelzi a nagy veszedelmeket is: árvíz, tűzvész esetén, ellenség és vihar közeledtekor. Protestáns kollégiumokban külön kisharang adta tudtul a kicsapott diák távozását. És negatív formában is adhat jelzést: egyes vidékeken a villámsújtott embereknek és az öngyilkosoknak például nem harangoznak.
Nem csoda hát, hogy a harangszó, a harangozás, a harangzúgás megihlette a költőket is. Ady pl. így köszönti a karácsonyt hasonló című versében:
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kisfalumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Petőfi a Tiszát énekelvén – többek között – az árvizet jelző harangot szólaltatja meg:
Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
És a puszták harangjához hasonlítja Arany Jánosnak, a Toldi írójának a hangját:
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztül
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
A népballadában meg így szólal meg az embereket utolsó útjukra kísérő harang:
A halottnak is hármat harangoznak,
Én szegény fejemnek egyet se kondítnak.
De hogy a harang átfogja a teljes emberi életet, azt az bizonyítja, hogy eszközévé válik a tréfának, a humornak is. „Majd megfizeti a nagyharang” szólásunk pl. azt jelenti, hogy valaki sohasem adja meg az adósságát. Az Új Magyar Tájszótár szerint Kemenesalján azt mondják: „Ugy kell vetnyi a lucernát, lóherét, hogy meghallja a harangszót”, vagyis nem szabad mélyen vetni.
A legérdekesebb azonban, hogy mit hallanak ki az egyes vidékeken a harangok szavából. Gyermekkoromban szűkebb pátriámban, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kisújszálláson többször megjegyezték temetések alkalmával, hogy a gazdagoknak szóló nagy harang ezt mondja: „Bíborba, / bársonyba”, a szegényeket kísérő kis harang pedig: „Ringybe-rongyba, / ringybe-rongyba”. Dánielisz Endre, a nagyszalontai Arany-kutató meg a következőket írta Mit mondanak a harangok című nyelvművelő cikkében: „Századunk elején a szalontai református nagy harang ezt hirdette: »Bű-vön van min-den, / bű-vön van min-den.«” A szomszédos, főként bihari falvakra utalva közli a továbbiakban: „az árpádi harang apróbbakat ütött: »Van-min-den, mint Ár-pá-don, / Á-só, ka-pa, fa-vil-la / Csak ke-nyér nincs, meg sza-lon-na.« Bihar község kálvinista harangja nyugodt büszkeséggel kongatja: »Fe-hér ke-nyér, son-ka, / fe-hér ke-nyér, son-ka«; a katolikus meg emígy aprózza: »Son-kát, kenyeret, / son-kát, ke-nye-ret.«”
Íme, a harangszó még az emberek társadalmi helyzetére is utal.
2. Mit mondanak a harangok? Mindenekelőtt Voigt Vilmos professzor idevágó, A harangok üzenete című, francia nyelvű tanulmányára támaszkodva lássunk most olyan példákat, hogy az európai folklór keretében, nálunk és más népeknél „mit mondanak a harangok?” Hogy mindig interpretálták valamilyen módon a harangozást, arról a következő latin mondás tanúskodik: „vivos voco, mortuos plango, fulgura frango”, azaz: az élőket hívom, a holtakat elsiratom, a villámokat elkergetem. Több nyelven szerkesztettek szótárt a természet hangjairól, a hangutánzásról, bennük a harangok üzenetéről is. Egy bajor elbeszélésben például egy lány érzelmeit így fejezte ki: „Nur den einen”: csak egyetlenegyet szeretek; a nagyobb harang ezt mondta a nagyobb lány nevében: „Den oder den”: ezt vagy azt; és a nagyharang így szólt a már ifjú hölgy gondolatát tükrözve: „Egal wos kimmt”, mai német nyelven: Egal, wer kommt, vagyis: mindegy, hogy ki jön.
Herman Ottó, a modern néprajztudomány egyik megalapítója egy szintén német nyelvű elbeszélést említ, amelyben a legkisebb harang ezt hirdeti: „Was wollen sie?”: mit akar ön vagy maga; a valamivel nagyobb, de még mindig kis harang meg ezt: „Essen und trinken”: enni és inni; a középső harang viszont így szól: „Wer wird das zahlen?”: ki fogja azt megfizetni?; és a nagy harang: „Bürger und Bauer”: a polgárok és parasztok.
Herman Ottó kitér arra is, hogy mi mindenre utalhatnak a harangok. Utalhatnak például az öltözékre. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Tiszavárkonyban például az öreg harang ezt mondja mély, vontatott hangon: „Úri bunda, / úri bunda”; a középső harang megszakított hangon így szól: „E-züstös gombokkal, / e-züstös gombokkal”; a kis harang meg pergő nyelven ezt hajtogatja: „Amilyen csak vóna, / amilyen csak vóna”; és a legkisebb szintén pergő hangon ezt harangozza: „Ringy-rongy, / ringy-rongy.”
Megszólal aztán a harangok nyelvén a gazdasági élet, közelebbről a táplálkozás. A romaszombati nagy harang például mély, vontatott hangon ezt mondja: „Búzakenyér, búzakenyér!” A vele szomszédos, már szlovák falu harangja viszont ezt ismétli: „Žitni chleb, / žitni chleb”, vagyis: rozskenyér, / rozskenyér. A harangok szava különbözhet felekezetek szerint is. Makón például a katolikus harang ezt panaszolja: „Nincsen kenyér! / Nincsen kenyér!” A református bizakodik: „Ád az Úr! / Ád az Úr!” Az ortodox, a görögkeleti viszont kishitűsködik: „Nem tom biz’ én, / ád-e vagy se!”
A példákat, a gyakran több szempontból igen érdekes példákat még sorolhatnám, de talán ennyiből is biztosan következtethetünk arra, hogy a harangoknak tulajdonított beszéd tükrözi az illető nép lelkivilágát, megszólaltatván a mindenkori valós helyzetet és a vágyakat, valamint a tréfálkozó, ironizáló ösztönt egyaránt. Az idézett példák azt is igazolják, hogy sok közös vonás van a különböző népek, vallások, falvak harangjainak az üzenetében, de szinte mindig megszólal bennük az egyéni hang is.
3. Még egyszer a harangok szaváról. A harangok tehát nagyságukkal, hangszínükkel, a harangozás tempójával az emberek számára jelezhetnek valamit, mintegy gondolatokat, érzéseket tolmácsolhatnak, sőt képesek a párbeszédre is. Ez a „belehallás”, a harangoknak tulajdonított beszéd, mint a folklór része, tükrözi az illető nép lelkivilágát, megszólaltatván ilyenformán életmódját, társadalmi helyzetét, vágyait, sőt tréfálkozó vagy éppen csipkelődő, ironizáló ösztönét is. Az előző adások hatására levélben újabb érdekes adatokat kaptam, és magam is kutattam fel ilyeneket. Most ezekből adok közre néhányat.
Vitális Sándor nyugalmazott református lelkész a következőkről szól levelében: „1954–1959 között Szabolcsban, a Mándok melletti Berken voltam lelkész. E 400 lelkes kisfalu a Tisza bal partján van. A falu Szabolcsban van, a határa, a földjei Beregben Lónya és Mátyus között terülnek el. Hidason, azaz kompon közlekednek. A harangszó áthallik a Tiszán. Lónya egyébként korábban Kis- és Nagylónya volt. Ma csak Lónya a nevük, de a két templom megmaradt. Vasárnap reggel kezdődik a harangozás Nagylónyán: »Lónyán nincs kenyér, Lónyán nincs kenyér.« A benki ráfelel a kis, 22 kilós harangjával: »Berken sincs, / Berken sincs!« A második harangozás Lónyán: »Boldog Isten, / miből élünk, Boldog Isten, / miből élünk?« A benki válasza: »Csíkból, halból, / Csíkból, halból!« Ezért mondják aztán összefoglalva: »Ne menjél Benkre, / ott tesznek tenkre!«”
Rácz Endre, a néhány éve elhunyt kiváló nyelvész részletesen vizsgálta az úgynevezett belehallás jelenségét (Magyar Nyelvőr 113: 426–435), és kitért arra is, hogy a harangok gyakran szinte feleselnek egymással. A bihari Gálospetriben ezt mondják a harangok: „Az ortodox harang (magas hangon): »Nincs píz, / nincs píz…« A református (mély hangon): »Van a bank-ban, / van a bank-ban…« A katolikus (a legmagasabb hangon): »Ki kell ven-ni, ki kell ven-ni…«”
Több falu közti „beszélgetés”-t jegyzett fel Trencsény Károly a balatonfelvidéki Mencshely, Vászoly, Budavári és Jakabfa harangjairól: „Mencs-hely / mencs meg!” Utána a vászolyi, kissé vastagabban: „Vászoly, / vált meg!” Budavári meg Jakabfa egészen közel vannak egymáshoz, a harangjaik összeszólalkoznak, vastagon: „Budavári, / Jakabfa, Ördög búj’k a / nyakadba!”
Aztán hosszabb szöveget, valóságos dialógust is beleérthetnek a harangszóba. Például a szintén bihari Éradonyban: „Gingalló, / Szent ajtó, / Főzz kását, / De nincs só, / Ha nincs só, / Kérj mástól, / De nem ád, / Ha nem ád, / vágd pofon, / Gingalló, / Szent ajtó.”
Érthető, hogy az életet, a falusi, városi emberek életét jól ismerő írók szintén felfigyeltek a harangok szavára. Jókai például ezt írja A lőcsei fehér asszony című regényében: „A pápista harang azt mondja: »Boooldog Isten, / hooonnan élünk?«; a kálvinista azt mondja: »Nincsen kenyér / minálunk«; a lutheránus rácsendíti: »Innen élnek / szegények! Innen élnek / szegények! Innen élnek / szegények!«” Móra Ferenc egyik elbeszélésében meg ezt olvashatjuk: „»Di-csér-tessék, / di-csér-tessék!« – mormogta a legöregebb harang, akit ezer meg ezer szegényember krajcárjából vettek. – »Az úr-isten, / az úr-isten!« – búgta utána rézszíve legmélyéből az a harang, amelyet a nagy tűz emlékére öntöttek. – »Mind-ö-rökre, / mind-ö-rökre« – dörögte rekedten az ágyúból lett harang.”
Rácz Endre a harang szavának értelmesítésére versbeli példát is idéz Vajda János Alfréd regénye című művéből:
…Ugy tetszik nekem,
Miként ha e torony négy ablakán
A négy harang mint négy sötét barát
E szörnyű szót zokogná untalan
Egymásután, imaszerűen, feddhetlen
Ütemben: »el-mu-lan-dó, el-mu-lan-dó!«
Arany Jánosnál meg ünnepre hív a harangszó Az ünneprontók című versben:
Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
»Imára! imára!«
4. A harangok szaváról sokadszor. Soha annyi tetszést kifejező és újabb adatokat tartalmazó levelet nem kaptam, mint a jelzett adások elhangzása után. Aztán a harangok az érdeklődés középpontjába kerültek, amióta a Kossuth rádióban délben a millennium tiszteletére hetenként más-más város, falu harangját halljuk, a templom és a harang történetét is megismerve Bőzsöny Ferenc zengzetes szép hangján. Végül pedig összefoglaló tanulmány jelent meg a Magyar Nyelvőrben Népi harangszó-magyarázatok címen, Lukács László tollából.
Úgy látom, az úgynevezett belehallásnak a legátfogóbb, a leggyakrabban előforduló motívuma – nagyon is érthetően – a szegénység és gazdagság, a szegény és a gazdag ember, a szegény és a gazdag falu szembeállítása, akár párbeszéd formájában, és vagy tényszerűen, vagy tréfásan, vagy kisebb mértékben gúnyolódva.
Berze Nagy János, a neves néprajzkutató írja A Heves megyei nyelvjárás című dolgozatában a következőket: A besenyi – vagyis besenyőteleki – ember azt tartja, hogy az abanyi – azaz füzesabonyi – meg a dormángyi – vagyis dormándi – harangok összebeszélgetnek: „Az abanyi harang aszongya: Tiszta búza, / jó kënyééér! Tiszta búza, / jó kënyééér! A dormángyi pegyig csak annyit mond: Akkarminő, / csak lëgyéék! Akkarminő, / csak lëgyéék!”
Beszélgethetnek vagy éppen feleselhetnek egymással ugyanerről a különböző felekezetek harangjai is. Lukács László idézi, hogy korábban a most burgenlandi Felsőőrben hajnalban először a katolikus templom harangja szólalt meg: „Nincs kenyér, / nincs kenyér.” A református templomé folytatta: „Ád az Isten, / ád az Isten.” Az evangélikusok harangja kétkedéssel fejezte be: „Tudja fene, / ád-e, nem-e.” Hasonlóképpen a Pest megyei Mogyoródon a katolikus harang nagy hangon hirdette: „Nincs kenyerünk, / nincs kenyerünk.” Az evangélikus harang valamivel magasabb hangon válaszolta: „Majd ád az Isten, / majd ád az Isten.” Végül a református harang vékonyan, sebesen beleszólt: „Nem t’om, mikó, / nem t’om, mikó.”
A jászapáti és a jászberényi harang meg is nevezte a módosabbak és a szegényebbek ételét. A jászapáti szépen, lassan mondja: „Túrós derelye, / túrós derelye.” A jászberényi viszont gyorsan – ahogy Lukács László utal rá –, idegesen hajtogatja: „Krumpli van az asztalfiókban, / krumpli van az asztalfiókban.” A Brassóhoz közeli Hosszúfaluban a jómódúak táplálékát így jelezte a harang: „Háj, szalonna, zsír; / háj, szalonna, zsír.” A szegényekét meg így: „Hagyma, retek, olaj; / hagyma, retek, olaj.”
Máskor az öltözék mutatta az illető tehetős vagy szegény voltát. Herman Ottó utal rá, hogy Tiszavárkonyban (Jász-Nagykun-Szolnok megye) a nagy harang mélyen, vontatottan ezt mondta: „Úri bunda! / Úri bunda!” Egy kisebb harang szaggatottan így szólt: „E-züs-tös / gom-bok-kal! / E-züs-tös / gom-bok-kall!” A kis harang szaporán hajtogatta: „Amilyen / olyan, csak volna!” A legkisebb harang még szaporábban, vékonyan kiabálta: „Ringy-rongy – ringy-rongy!”
A székelyföldi Korondon meg összekötődött mindez a falu jellegzetes foglalkozásával: a fazekassággal. Az egyik harang igy szólt: „Korondon / nincsen búza. Korondon / nincsen búza!” A másik harang mintegy megnyugtatóan így válaszolt: „Ha nincs búza, / vagyon fazék, / adnak azért!”
A sort még sokáig folytathatnánk. Ezúttal inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy mai rohanó, felszínes világunkban a harangszóhoz kapcsolódó belehallások, népi magyarázatok – számos hasonló jelenséggel együtt – eltűnőben vannak. Igaza van Lukács Lászlónak: ezek összegyűjtése és rendszerezése az egész Kárpát-medencében a néprajzi és nyelvtudományi kutatás számára sürgető feladat.
5. A harang a szólásokban. Nézzük, milyen szólások jöttek létre harang szavunkkal. A harangok ugyanis – mint ismeretes – nagyságukkal, hangszínükkel, a harangozás tempójával, az általuk kiadott sajátos hanggal jelezhetnek valamit az emberek számára: tolmácsolhatnak gondolatokat, érzéseket, sőt képesek párbeszédre is. Ez a „belehallás”-nak nevezett jelenség tükrözi aztán az illető közösség lelkivilágát, megszólaltatván életmódját, társadalmi helyzetét, vágyait s egyben tréfálkozó vagy éppen csipkelődő, akár gúnyolódó képességét is.
És miért jelentkezik a harang a szólásokban? Egyszerűen azért, mert a szólások szemléletes, hangulatos, esztétikai értékeket is hordozó stíluseszközök, amelyek általában szintén tükrözik az őket létrehozó közösség gondolkodásmódját, kedélyvilágát. Továbbá, mert úgy jönnek létre, hogy a közösség tagjai a való életből megfigyelnek valamilyen új, szokatlan vagy éppen nekik kedves dolgot, jelenséget. Ezt aztán kapcsolatba hozzák a velük valamilyen összefüggésben lévő elvont fogalommal. Amikor például annak idején megjelent a villanyrendőr, a zöldre váltás azt jelentette, hogy a járművek mehetnek. Ezt vonatkoztatták aztán minden kezdődő, illetve akart és megengedett jelenségre, ilyenformán a „zöld utat kap” szólássá vált, és már azt jelentette, hogy valami mehet, valamit meg szabad tenni’. És közben a kép, a szabad utat jelző zöld megmarad a tudatunkban, s bizonyos feszültséget is teremtve a konkrét és elvont értelem között, meghatározott stílusértéket ad a kifejezésnek.
O. Nagy Gábor kiváló összeállításában, az 1966-ban megjelent Magyar szólások és közmondások című munkában tizenkét, harang szóval alakult szólás található. Ez közepes nagyságúnak mondható, ennek a többszörösét képviselik például az olyan szavak, mint az anya, az apa, az arany, az asszony vagy a bolond és a bor az ábécé elejéről. A tizenkettőből nyolc szólás úgy jött létre, hogy hasonlóság alapján, vagyis metaforikus úton a haranggal végzett cselekvést mintegy átvitték egy másik cselekvés kifejezésére. „A harangok se szólnak egyformán” szólás például azt jelentette (azért írom múlt időben, mert O. Nagy szerint csak száz évnél régebbi adat volt rá), hogy nem mindenki egyformán becsületes’. Hasonló eredetű régi nyelvi szólások: „egy harangot ver”, vagyis egyre ugyanazt ismétli’. Aztán „felkötötte a harangot”, azaz nagy garral, nagy lármával fogott bele valamely munkába’. Továbbá „meghúzzák fölötte a harangot”, vagyis bejelentik valaminek a végét, a pusztulását’, régebben pedig ilyen értelme volt: a legnagyobb veszélybe sodornak valakit’. Még tovább menve „a messze harangnak későre jön hangja”, azaz ami tőlünk távol történik, arról későn hallunk hírt’. Az „amint öntik a harangot, úgy szól” szólásunk arra utalt, hogy amilyen a munka, olyan az eredménye’. Felszólítást tartalmaz a következő idetartozó szólás: „felkötötte a harangot, hát kongassa”, azaz ha belefogott az ember valamibe, folytatnia is kell!’
Máskor meg a népi humor, a tréfálkozó ösztön teremt kapcsolatot a harangra vonatkozó és más jelenségek között. A „meghúzza a nagy harangot” például azt jelentette, hogy az illető lerészegedik, berúg. A „majd megfizeti a nagy harang” pedig tréfásan arra utalt, hogy sosem fogják az adósságot megadni. Ahogy Mikszáth írja: Noszty Ferenc huszár hadnagynak „roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak), és kevés szerencséje a kártyában, aminek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben; katonatiszti adósság, fizeti a nagy harang”. A székelyföldi teljesebb változat a szólás eredetét is megvilágítja: „megfizet az ásó, kapa s nagy harang”, vagyis a halál, azaz senki sem fogja megfizetni.
Érthetően, még szitkozódásra is felhasználták a haranggal kapcsolatos jelenségeket, mint a következő hasonlat bizonyítja: „némulj meg, mint a húsvéti harang” (az Új magyar tájszótárból).
6. Írók, költők, művészek a harangról, a harangszóról. Ismeretes, magam is többször utaltam rá, hogy a harang szinte végigkíséri életünket: a bölcsőtől a koporsóig, de a közösség számára is jelzi a fontosabb időpontokat és eseményeket. Aztán általában a folytonosságot, a nyugalmat, a biztonságot hirdeti. Sajátos hangjával meg mintegy jelképe lesz a falunak, városnak, városrésznek. Nem csoda hát, hogy számtalanszor megihlette a költőket, írókat, művészeket is.
Szabó Magda, Debrecen múltbeli és mai lelkiségének annyira hiteles megszólaltatója így ír A holtig haza: Debrecen című művében: „A második rám hagyott műemlék a Nagytemplom. Ha érkezem, ha búcsúzom, sose tudom úgy nézni, mint egy klasszikus műemléket: közeledése azt jelenti, rövidesen otthon leszek, távolodása meg elvisz a városból. Életem egy szakaszában, amikor közvetlen közelében éltünk – szüleim éppen egy negyedszázadig laktak a Füvészkert utcában –, a Rákóczi-harang zengésén lengtek-lebegtek az órák, az iskolás kor, az egyetem gyönyörű évei, maga az ifjúság. Ha álmomból riasztanak is, tudom, hányan férnek el az épületben, milyen hosszú, milyen magas, a Nagytemplom adatait is meg kellett tanulnom, mint a saját életemre vonatkozókat. Minden világításban láttam már, mindig elragad a szépsége, van, hogy ágyban vagyok, s annyira vágyom közelről látni megint, hogy újra felöltözöm, csak azért, hogy körbejárhassam, vagy elsétáljak a Kossuth utcáig, s onnan, a sarki bolt elől láthassam újra, ahogyan áll, mint egy őr, a debreceni éjszaka sötétjében… ha észreveszem a Nagytemplom tornyainak rám szegeződő nagy szemét, kiáltó, dacos száját, szemöldökét, az akantuszlevelek bozontját, elönt valami semmihez sem hasonlítható indulat… Amit érzek, ami áthat, az a biztonság, mert a végtelenség nyugalma sugárzik rám a tümpanon alól, a tudat, hogy a vaskos, egymástól szinte meghökkentően távol eső tornyokra rákönyökölhet akár a világmindenség, tudom, elbírja, annyira el, hogy erejéből még nekem is jut, másnak is, aki igényli, mindenkinek.”
Márai Sándor számára – aki a hazaszeretet, az anyanyelv féltése és a honvágy páratlan himnuszát írta meg Halotti beszéd című versében – a harang, a harangozás a háborús bombázás után is az élet feltétlen folytatását jelentette. „A várost – kezdi egyik írását – reggel négytől délután hatig bombázták. Mindenfelé füst szállt föl. Estére különös csend terült el a város felett: mintha víz alá süllyedt volna minden. A bombázógépek is elhallgattak.
Nem sok maradt estére a városból: néhány ház a külvárosban s a harangláb, melyet csodálatosképpen nem ért bomba. Elpusztult a főtér, a szép, régi házak, a székesegyház. De a harangláb sértetlen maradt. Ezért a harangozó, mint minden este, most is felsietett a százharmincnyolc lépcsőn, s az elpusztult város felett megkongatta a bronzharangot.
A harangozó csak kötelességét teljesítette. Ennek néha semmi értelme sincsen. Nem is jelkép ez; nincs értelmük a jelképeknek, mikor egy város elpusztul. De a harangszó szállt a romok felett, s a sebesültek és félhalottak is felfigyeltek, s egyszerre megértették, hogy minden más hiú volt és mulandó, a város egyetlen értelme ez a hang volt, amely nem múlik el, akkor sem, ha a kövek ledőltek. A harangozó persze nem gondolt erre. ’ csak arra gondolt, kap-e elsején fizetést? Így harangozott, makacson és aggódva. De a város, romjaiban is, élt, mert a harangszó felszállt az üszkös kövek közül az égre. Ezt kell megérteni. Harangozzunk.”
A harangok, jelesül a pozsonyi harangok szavának még a magyar himnusz dallamának létrejöttéhez is köze van. Himnuszunk megzenésítésének történetét Erkel Ferenc maga mondta el, a következőképpen: „Én, amint így gondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendültek az én fülemben a pozsonyi harangok.”