Pomogáts Béla

Önismereti peregrinációban

Lőrincze Lajos munkássága anyanyelvünk megőrzéséért

    Hogyan ismertem meg Lőrincze Lajost?
    Azt hiszem, mindnyájan, akik itt ülünk, először a hangjával találkoztunk, hiszen a rádióban időről időre felhangzott egy meleg, kicsit a dunántúlias tájszólásra emlékeztető hang, amely a magyar nyelvről, az anyanyelvünkről beszélt, és magyar szavainknak a titkait fedte fel. Én is a hangjával találkoztam először, hallgattam ezeket az anyanyelvi ötperceket, én is tőle tudtam meg sok mindent anyanyelvünk titkaiból. Aztán megismerkedtünk személyesen is, és szövődött közöttünk valamiféle barátság. 1981-ben ő hívott meg engem Pécsre, az Anyanyelvi Konferencia értekezletére, ő kért fel arra, hogy legyek a Nyelvünk és Kultúránk, tehát az anyanyelvi mozgalom folyóiratának a szerkesztőbizottsági tagja, és 1989-ben őmellé választottak meg még két másik barátunkkal, Gál Sándor kassai magyar íróval és Nagy Károly amerikai magyar egyetemi tanárral együtt az Anyanyelvi Konferencia társelnökeivé. Akkor ugyanis az Anyanyelvi Konferencia megpróbált nagyobb mértékben a kisebbségi helyzetbe szorított magyarság kulturális ügyeivel foglalkozni, ezért kellett ez a bővítés, és attól kezdve én Lőrincze Lajossal, valóban úgy érzem, nagyon közeli kapcsolatba kerültem.
    Sokat voltunk együtt, sokat utaztunk együtt. Emlékszem egy messzi utazásra, amikor Czine Mihállyal, Komlós Attilával és Lőrincze Lajossal Zágonba mentünk, ami a régi Magyarországnak Budapesttől talán a legtávolabb eső települése, hiszen Brassó 800 kilométer Budapesttől, és Zágon 840 valahol a Keleti- és Déli-Kárpátoknak a találkozásánál. Mikes Kelemennek a faluja egyébként, és éppen abból az alkalomból voltunk ott, hogy Mikes Kelemenre emlékezett az erdélyi magyarság. Képviseltük az Anyanyelvi Konferenciát. Egy autóút, ami eltart másfél napig, mert közben Marosvásárhelyen meg is aludtunk, nagyon össze tud hozni embereket, hiszen ennek során kiderülnek a személyes vonzalmak, a családi háttér, nagyon sok minden, amit egyébként a tudományos életben nem lehet megtudni. Sok minden összefűzött bennünket, hiszen ő is a magyar nyelvre tette föl az életét, én meg a magyar irodalomra, a kettő majdnem ugyanaz. Igazából mégis ez a zágoni utazás, egy kolozsvári utazás, Ungváron jártunk egyszer még együtt, ezek szőtték meg közöttünk, azt hiszem, a barátságnak azokat a szálait, amelyek tényleg a legfontosabbak az életben. Hiszen ezek nemcsak a személyes vonzalomnak, a személyes kapcsolatoknak a szálai, hanem egy közösségnek, egy stratégiának, egy eszmének a szálai is. Minthogy tudtuk magunkról azt, hogy mind a ketten a magyar kultúrának vagyunk az elkötelezettjei, hogy mind a ketten arra tettük föl az életünket, hogy magyarnak maradni érdemes legyen, és ezeken az utakon teremtődött meg az az emberi közeg, amely a szakmai szolidaritásnak, az elkötelezettségnek a mélyebb lelki régióit teremti meg.
    Lőrincze Lajos református volt, én katolikus. Nem volt köztünk soha semmiféle homály emiatt, hiszen mind a ketten egy ökumenikus kereszténységnek a szellemében gondolkoztunk. Ő is olyan kereszténységet képviselt, amely nem az egyházak, nem a felekezetek, nem a hittételek, nem a liturgiák szerint szabja meg az embernek az útját, hanem valóban Jézus Krisztusnak a tanítása szerint, és annak a felismerésnek a szellemében, hogy a magyarság iránt elkötelezettek vagyunk, és hogyha már az Úristen ezt a nemzetet létrehozta a történelemben és feladatokat ruházott rá, akkor ezeknek a feladatoknak és ennek az isteni tervnek tegyünk eleget a magunk gyarló emberi ereje és lehetőségei szerint. Így aztán lassan eljutottam a hangnak az ismeretétől az embernek az ismeretéig. A hangot nagyon sokan ismerik, szerte a Kárpát-medencében, Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, Vajdaságban és a nyugati világban is.
    Lőrincze Lajos nagyon sokat utazott, különösen életének az utolsó évtizedében, amikor bizony már sokszor a betegség szenvedéseivel is meg kellett küzdenie. Többször járt Amerikában. Meglátogatta a felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi magyarokat. Ott volt rendszeresen Adán, a Szarvas Gábor Napokon, ahol a délvidéki magyarok vetettek számot a maguk anyanyelvi gondjaival. A magyar nyelvnek a szellemét vitte körül a Kárpát-medencében, akár a nagyvilágon. Mondhatnám, Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című versének szavaival: „San Franciscótól Szabófalváig”, tehát a Csendes-óceán partjától a Kárpátokon túl, Moldva, Besszarábia, a Csángóföld, Bukovina magyarságáig. Ebben a peregrinációban Lőrincze Lajos valóban megtalálta önmagát. Megtalálta azt a szerepet, azt a küldetést, amely több, mint a nyelvművelőnek, a nyelvésznek a küldetése.
    Van egy nagy magyar hagyomány, a nyelvművelőnek a hagyománya, a nyelvőrzőnek, a nyelvőrnek a küldetése, amely azt jelenti, hogy mindig vannak emberek, tudós emberek, akik arra teszik föl az életüket, hogy a magyar nyelv tisztán tartásának, védelmének, megőrzésének, gondozásának az ügyét vállalják magukra. És ez nem véletlen, hiszen a magyar nyelv veszélyeztetett nyelv. Gondoljanak bele abba, hogy minden nép, Európában minden nemzet létrehozott egy nagy kultúrát. A magyarság is. De azt hiszem, hogy a magyarságnak a legnagyobb szellemi kincse, amit létrehozott, az maga a magyar nyelv. Hiszen a nyelv nem pusztán a közlekedésnek, a kommunikációnak, a megértésnek az eszköze. A nyelvben ott van a történelem. A magyar nyelv őrzi a magyarságnak a történetét, a szavaknak a sorsában, a fordulatoknak, a költői képeknek a természetében. Egy híres francia filozófus, aki a 60-as, 70-es években az egész európai gondolkodásban nagyon nagy szerepet játszott, és igen sok könyvet írtak azóta róla, aki a strukturalista elmélet első kidolgozója volt, Claude Lévy-Strauss írt egy könyvet valamikor a 70-es évek közepén, ami arról szólt, hogy minden nyelv igazából egy mítosz. És mint ahogyan a görög mitológia egy kultúrának, egy emberi közösségnek a világképét fejezte ki, a nyelv, minden nyelv kifejez egyféle közösségi tapasztalatot, hagyományt és gondolkodást. Minden nyelvnek a világában van egy mitikus tapasztalat, egy nép, egy nemzet, amely a saját nyelvében önmagára ismer, a saját történetét foglalja össze ebben a nyelvben, és saját gondolkodását, a saját észjárását valósítja meg.
    A magyar nyelv is ilyen mítosz. Nemcsak abban, hogy egyedülálló, hogy a magyar nyelv mögött lévő gondolkodás egészen másfajta gondolkodás, mint az európai nyelvek mögött álló gondolkodás és mentalitás. És nemcsak abban, hogy a magyar nyelv a maga ragozó természetével eltér a legtöbb európai nyelvtől vagy a maga eredetével, a maga finnugor eredetével eltér a legtöbb európai nyelvtől, hanem abban is, hogy a magyar nyelv mögött évezredek állnak. Ezek az évezredek összeforrtak a magyar történelemmel és a magyar történelemnek a legfőbb tapasztalatai, a szenvedései, a kínjai, a drámái, a tragédiái ott rejlenek a magyar szavak mögött.
    Esterházy Péter, aki kiváló magyar író, írt egyszer arról, hogy egy magyar regényt, vagy egy magyar verset lefordítani azért nehéz, mert a magyar nyelvnek van egy olyan rejtett érzelmi, történelmi, tradicionális mögöttes tere, amit egyszerűen nem lehet egy az egyben egy idegen számára megérthetővé tenni, legföljebb lábjegyzetekkel, magyarázatokkal lehet ezt közvetíteni. Amikor Ady azt mondja, hogy „nekünk Mohács kell”, akkor ebből mit ért meg egy német vagy egy francia? Mohács a magyar történelemben olyan szó, amelynek mitikus tartalma van. Ami mögött ott vannak a nemzeti létnek a nagy tragédiái. Hiszen Mohács mögött valahol ott sejlik Muhipuszta, és ott sejlik Trianon.
    Minden szónak van története és minden szónak van egy mögöttes érzelmi tartománya, olyan rejtett lelki tartománya, amelyet nem érthet meg idegen, amelyet a magyaron kívül csak az Úristen ért. Azt hiszem, hogy éppen a magyar nyelvtudósnak, a magyar nyelvvédőnek, annak, aki a magyar szavak sorsára tette föl az életét, és a magyar szavaknak a tisztán tartására, nyelvünk tisztán tartására vállalkozott, különös felelőssége és a különös küldetése abban áll, hogy a nyelvnek ezeket a mitikus tartományait vegye gondozásába, tekintse át és tartsa életben, akár erőfeszítések árán is.
    Van egy nagyon érdekes, mondhatnám, filológiai, irodalomtörténeti tapasztalat. Hogyha ismerik a nagy európai népeknek a költészetét, akkor meg lehet állapítani azt, hogy magáról a nyelvről nagyon kevés vers születik. Van Rimbaud-nak egy híres szonettje, a magánhangzókról, de ez nem a francia nyelvnek a dicsérete, hanem a magánhangzók dicsérete. Arról van szó, hogy a magánhangzókhoz milyen képzetek társíthatók, milyen hangulati értéke van egy-egy magánhangzónak. A magyar költészet viszont tele van, és nemcsak a költészet, az egész magyar irodalom tele van olyan írásokkal, versekkel, szövegekkel, amelyek a magyar nyelvről szólnak. Hiszen Pázmány írt már a magyar nyelvről, Bessenyei írt a magyar nyelvről, Virág Benedek írt a magyar nyelvről. Arany János állandóan a magyar nyelvvel bíbelődött. Füst Milánnak egy nagyszerű ódája van a magyar nyelvről. Faludy Györgynek, aki emigrációban töltötte a fél életét, egy nagy verse van a magyar nyelvről. Illyés Gyulának ott van a Koszorú című verse, ez a magyar nyelv drámai helyzetének a lenyomata. Arról szól, hogy a magyar nyelvet üldözik, a magyar nyelvet tépik, megalázzák azokat, akik magyarul beszélnek Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, és ezért, éppen ezért kell egy költőnek, akit a nagyvilág is elismer és kitüntetésre érdemesít, mint ahogy Illyést érdemesítette a francia és a belga irodalmi élet akkor, amikor ezt a versét írta, éppen ezért kell ennek a költőnek meghajtania fejét a magyar nyelv előtt, a magyar nyelv szelleme előtt.
    Lőrincze Lajos egész élete ilyen főhajtás volt. Hiszen a magyar nyelv valóban veszélyeztetett, a magyar nyelvről azért szólnak versek, azért írnak róla esszéket, cikkeket, tanulmányokat – gondoljanak Kosztolányira –, mert a magyar nyelv óriási kincse a magyarságnak és az emberiségnek. Az emberiség kultúrájában is egészen sajátos színt jelent. Veszélyeztetett, de éppen ezért védeni kell, meg kell tartani, meg kell óvni. Az igazi magyar nyelvvédőnek, nyelvápolónak, nyelvőrnek – ez a magyar nyelvápolás folyóiratának a címe, ugyebár – éppen az a dolga, hogy a magyarságnak és az egész emberiségnek, Európának ezt a veszélyeztetett kincsét megőrizze és megvédje. Hogy úgy hajoljon a magyar nyelv fölé, mint az emberiség egy nagy kulturális kincse fölé. Ha, mondjuk, a párizsi Louvre-t fenyegetné valamilyen történelmi veszedelem, akkor összefogna az egész emberiség, és megpróbálná a Louvre-t megmenteni, mint ahogyan Velencét megpróbálta Európa megvédeni, amikor kiderült, hogy Velencét a tenger fenyegeti. A magyar nyelvet is fenyegeti a tenger, nem az Adria, vagy a Földközi-tenger, hanem a népeknek a tengere, amely elmossa talán a magyar nyelvet a történelemből. És amikor a magyar nyelvápolók, a magyar nyelvvédők a történelemnek az évszázadai alatt arra tették föl az életüket, hogy ezt a veszélyeztetett nyelvet, az emberiségnek ezt a kincsét megoltalmazzák, akkor az emberi kultúrának is szolgálatot tesznek. Széchenyi beszélt arról Kelet népe című könyvében, hogy a magyarságnak a megvédése, megőrzése az Istennek tett szolgálat, hiszen az Isten megteremtette ezt a nemzetet, ezt a kultúrát, és ennek védelmét Isten ránk bízta. Tartozunk Istennek azzal a felelősséggel, hogy a magyarságunkat megvédjük. Tehát amikor egy magyar nyelvápoló a magyar nyelvnek a sorsát veszi a vállára, és a magyar nyelvet védeni akarja, akkor nem egyszerűen a nyelvtisztogatást vállalja magára, hanem ennél sokkal többet, valóban történelmi feladatot, amely egy nagy kulturális értéknek a védelmét jelenti.
    Ahogy végigtekintünk a magyar nyelv védelmének a múltján, mindig ilyen erkölcsi feladatvállalással, ilyen elszántsággal fogunk találkozni. Hiszen Kazinczy Ferenc egész hányatott életét arra áldozta fel, hogy a magyar nyelvből korszerű európai nyelvet csináljon. Az egész nyelvújításnak az volt a stratégiája, hogy a magyar nyelvet alkalmassá tegye a polgárosult Európa képzetanyagának a kifejezésére, és éppen ezáltal a magyarságot megmentse attól, hogy egy másik nyelven kelljen a modern, polgárosult Európához csatlakoznia. Hogy ne németül legyen a magyar polgár is európai, hanem magyarul. Vagy Szarvas Gábor, aki a XIX. század második felében indított meg egy nyelvvédő mozgalmat és alapította meg a Magyar Nyelvőr című folyóiratot, a múlt század 70-es éveiben szerkesztette meg a magyar nyelvtörténeti szótárt, és rögzítette az ortológiai követelményeket, a magyar nyelv eredeti szavainak, fordulatainak, védelmének a jegyében. Akkor ő is egy ilyen magasabb küldetést kívánt betölteni. Vagy Kosztolányi, aki egész életében írta a maga nyelvvédő cikkeit. Ő a magyar irodalmi nyelvnek a felemelésére, a tisztán tartására vállalkozott, arra, hogy a magyar irodalmi nyelv valóban magyar legyen.
    Ezeknek a sorába tartozik Lőrincze Lajos. Persze más módon. Kazinczynak a nyelvújító feladata, Szarvas Gábornak a nyelvtisztító feladata, Kosztolányinak a költő és az író feladata jutott. Lőrincze Lajos a maga nyelvvédő munkájában, azÉdes anyanyelvünk című sorozatában és könyvében, vagy a Nyelvőrségen című könyvében az ő munkájukat folytatta tovább és teljesítette be. Úgy gondolom, hogy a munka beteljesítésének volt következménye, és a szűkebb tudományos vagy nyelvészeti dimenzión túl egy másik dimenziója, az a munka, amit ő az Anyanyelvi Konferencia vezetésében, az anyanyelvi mozgalomban vállalt és végzett. Ugyanis nagyon hamar felismerte azt, hogy a magyar nyelvet nemcsak Magyarországon kell megvédeni, nemcsak a magyarországi szakirodalomban, napi sajtóban, a rádióban kell szót emelni a magyar nyelv tisztasága mellett, hanem külföldön is, hiszen minden harmadik magyar külföldön él. A magyar határoktól elválasztva él. Trianon után a magyarság létszámának egyharmada került a szomszéd országok kormányai alá, vagy jutott előbb-utóbb emigrációba.
    Tizenütmillió magyarból ötmillió nem Magyarországon él. Ez a felismerés, ez az erkölcsi parancs juttatta el Lőrincze Lajost ahhoz, hogy a maga nyelvvédő, nyelvápoló munkájában az egyik legfontosabb feladatot a külföldön élő magyarság nyelvének a védelmében és fenntartásában találja meg.
    Ezért volt a sok rádióelőadás, amelynek a révén hangját olyan sokan megismertük, ezért volt a sok utazás San Franciscótól Szabófalváig és Zágonig. Ezért volt az, hogy már a 70-es években elvállalta az Anyanyelvi Konferencia vezetését, hiszen ez a mozgalom 1970-ben indult, akkor még a hazai és a nyugati értelmiség párbeszédének a megalapozását célozta. Első elnöke Bárczi Géza volt, ugyancsak kiváló nyelvész, az ő korai halála után vette át Lőrincze Lajos ezt a feladatot. Az anyanyelvi mozgalom, amely valóban nagyrészt Lőrincze Lajos személyes életműve volt, ezért vállalkozott arra, hogy a nagyvilágban mindenütt, ahol a magyar nyelv védelmére, fenntartására, életben tartására szükség van, vállalja ezeket a feladatokat. Nem akarom én itt elmondani az Anyanyelvi Konferencia történetét, talán egyszer máskor. De Lőrincze Lajos valóban életet lehelt ebbe a mozgalomba, hiszen mindenütt ott volt, mindennel foglalkozott.
    Sokszor mondták róla azt, hogy megalkuszik a hatalommal, én azonban tapasztalhattam bátorságát is. Valóban nem volt olyan ember, aki szeret kiállni a tribünre és szitkokat mondani a hatalom arcába, de amikor arról volt szó, amikor arra volt szükség, hogy valaki a sarkára álljon, és ne engedjen, akkor ezt is tudta csinálni. Emlékszem arra, hogy valamikor a 80-as évek közepén, talán 83-ban, 84-ben, a Magyar Hírek, amelyik akkor a Magyarok Világszövetségének lapja volt, közölt egy nagyon gyalázatos cikket az amerikai magyar emigrációról, politikailag elítélve – kommunista szempontból – ennek az emigrációnak a tevékenységét. Mindnyájan föl voltunk háborodva, és akkor Lőrincze Lajos volt az, aki szövegezett egy tiltakozó nyilatkozatot, többünkkel aláíratta, és ezt a nyilatkozatot elküldtük a Világszövetség elnökségének. Más kérdés, hogy a nyilatkozat nem jutott nyilvánosságra, ezt meggátolták, de mindenesetre elkészült. Tehát megvolt benne annak a bátorsága, hogy amikor ellen kell állni, amikor már nem lehet hátrálni tovább, akkor a sarkára álljon, megmondja a véleményét és kifejezze tiltakozását. Azt hiszem, hogy ez is abból az erkölcsi tudatosságból és szenvedélyből fakadt, amellyel a magyar nyelvnek a védelmét is magára vállalta. Az élete ebben telt el. Sokszor meglátogattam őt már késői betegségében a Kútvölgyi úti kórházban, rákkal gyógykezelték ott, persze reménytelenül, egyre inkább fogyott benne az erő, a teste már egy kisgyereknek a teste volt, negyven kiló sem lehetett talán. Fölkelni már nem tudott, csak a nagy szeme élt és világított a homályban, s körülötte ott voltak a könyvek, az új folyóiratok, a barátoknak a könyvei, amiket hoztak hívei, tanítványai és barátai. Ilyen volt az utolsó találkozásunk is. Adán voltunk éppen a Szarvas Gábor Napokon 1993. szeptember végén, inkább októberben, és onnan írtunk neki egy levelet. Egy levelet, amelyet az ott összegyűlt hatvan-hetven ember, főleg délvidékiek Újvidékről, Szabadkáról, Zentáról, tanárok, újságírók, egyetemi emberek írták alá, Csoóri Sándortól kezdve, aki szintén ott volt, a hazai tanárokig és tanítókig mindenki. Ebben a levélben kívántunk neki erőt ahhoz, hogy elviselje a betegséget, és kegyelmet ahhoz, hogy magára találjon és feltápászkodjon a betegágyából, noha tudtuk, hogy ez már reménytelen. Ezt a levelet még megkapta és olvasta. Megkapta délután, egy hétfő délután négy órakor, és fél hatkor halt meg.
    Kosztolányit szeretném idézni végül, mert amit Kosztolányi írt a magyar nyelvről és arról, hogy számunkra a magyar nyelv mit jelent, ez tulajdonképpen Lőrincze Lajosnak a sorsát is összegezheti: „Azt a lelket és nyelvet, amelyet rövid időre örökbe kapunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk. Áldjon, vagy verjen sors keze, ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet, de a szívet azt föl, föl, barátaim!” Lőrincze Lajos fölemelte a szívét, „sursum corda”, ahogy ezt nálunk mondják a misében. Azért emelhette föl a szívét, mert ebben a szívben a magyar nyelv ügye volt elrejtve, az, hogy ne legyünk kevesebben, eltelik tíz év, eltelik száz év, akkor is legyen legalább tizenötmillió magyar.

Elhangzott a burgenlandi Alsóőrben (Unterwarton) 1993 novemberében.