Konczek József

A megszületés vágya

– lírai jegyzet az Expanzió XIII. után –

    l. Fekszem a fűben arccal lefelé. Az esti hűvös áramlás végighullámzik a füvek élén, illatos a mező.
    Ez a nyár végi éjszakai mező, így hanyatt fekve látni, pontosan és zökkenő nélkül összefügg az éggel. Az ég nem olyan világos, mint nappal, most Hold sincs még, de jól láthatók a csillagok. Rendes nyári ég, júliusi. Valahonnan keserű szag csap felém, lehet, hogy egy csalánosé, odébb kúszom hát egy fához. Gyökerei, mint felfordított emberi tenyérből a kiágaskodó ujjak közrefogják megtámasztott fejemet, így már jó.
    Végig lehet gondolni, mi is történik, így szemközt az éjszakával. Bár nem faggató kedvű. Mire ez a szemközt? Mozdulatok, színek, arcok, idomok mozdulnak lehunyt szemem mögött, kívül is, belül is zsúfolt ez a nyár.
    Gyerekkori szabadságok emléke játszik bennem, az erdő, a vízpart, a mező, a patakpart, igen, az agyaggal bekent arcunk, vállunk, ahogyan játszottunk. A falu, ahol a nyári zápor után a langyos esőtócsákban járkáltunk, az a falu majdnem ilyen volt, mint ez itt.
    Milyen régi időből emlékezem fel ezt a besározást mint jó játékot.
    Délelőtt a homokdomb alatt egy jókora gödörben víz csillogott. Tudni lehetett, hogy ez a víz nehezen került belé, mert nagy a szárazság, ki kellett bélelni a gödör belső oldalait nejlonzsákokkal, el ne szökjön a víz. Azért kell a víz, mert olyan az egész, mint az anyaméh, a benne mozgolódó magzat majd lassan kimászik a partra, megszületik és elkezd ember lenni. Szerszámok után nyúl, valamit át akar alakítani a körötte lévő talajon. Ez absztrakt játék, az egymást cserélgető kalapács, ásó, sarló, fúró attól érdekes, hogy most bármelyikük a par excellence „eszköz”, maguk a mozdulatok pedig ugyanilyenképpen maga „a munka”. Absztrakt közlést a maguk különösségében egyedi – mert kalapács, ásó és a többi – dolgokkal így közölni valahogyan megható. Ősigyekezet van benne. A megértetés ősigyekezete, olyan ez, mint a beszélni akaró ember törekvése, hogy értsük meg.
    Mi értjük. Beszéljük ezt a kép-jel, jelkép nyelvet, ami a performance nyelve itt, ebben a faluban. Az ember eszközeivel próbálkozik, küzd, törekszik, kudarcot vall, mítoszi a történet alakulása, hiszen belső lelki szükséglet, a teljesség lerajzolásának igénye alakítja a mozdulatokból éledő történetet. Egyként bólint rá a néző, a mozdulatokat önkéntelenül a nézők soraiban utánzó másik néző is.
    Mert a dolgoknak az ősképzeteinkben van egy kódja. Van egy elvárásunk, hogy a bemutatott dolog olyanképpen legyen, amint tudjuk. Ha nem is mindig pontosan, de elhajlásai, játszásai csak azért legyenek, hogy az elvárt történetet kitérőkön át is – így kis izgalmakat keltve – végül mégis odatereljék, ahol annak lennie kell.
    A sokszor legyőzött és kudarcokat elszenvedő embernek szárnya nő. Ez úgy derül ki, hogy az aktor a hóna alól kis szárnyakat dug ki, ezek aztán valamilyen módon nagyobbak is lesznek, s végül az ember megtanul repülni.
    Igen. Ez az elvárásunk. Amikorra a jó meleg sár már az aktor testére és arcára száradt, a magára öntözgetett színes festékek is továbbszínezték, és az egész valahogyan elfelejtődött közben, mivel lekötötte figyelmemet a történés, most, a bejezéskor rácsodálkozom, hogy az aktor ugyanolyan földsáros testű és arcú, mint az elején volt. Ugyanaz az ember van előttünk, aki elkezdte, most is ugyanaz, amikor már szárnya is van és repülhet.

    2. Használta ez az Expanzió-mozgalom – vagy minek mondjam? – a visszasejtesedés szót is. Az ipolytarnóci őslelet meglátogatásakor az élet ősemlékéhez visszavándorolva, képzeletben visszafelé végigélve a történetet, hogy aztán onnan idáig, magunkig eljuthassunk megint. Az időutazáshoz az érzékeny képzelet jó útitárs volt, s ez a visszasejtesedés meg ez a megszületni akarás, a történet teljességének birtokbavevési vágya már jelezhette bárkinek, aki látta, nézte, élte, érezte, gondolta, hogy messzire vezető szándék cérnaszálai mozdulnak itt, játszanak finoman, mint az idegszálak, hogy a gondolatot gyengéden befogva elvezessenek – lehet, hogy pontosan – egy ilyen nyári éjszakához, ahol az ember hanyatt fekve, karjai kosarán túl a fa gyökérkosarában védett koponyával olyan nyitott lehet a gondolatra, mint egy szabadvers. Alakulása belső logikáját nem az a gondolkodás irányítja, amivel az ember merev logikus tényekkel bánik (szinte fel-felvérzi velük magát, vállalni kell persze azt is), hanem félelem és a megtámadtatás lehetősége nélkül így, a barátságos nyári falusi éjszakának átengedve arcát biztosan tudja, hogy mint az álom színes kártyaképei, maguktól, a létező isteni belső igazság szerint kialakul valami, amit végig kell gondolni, úgy, hogy nem gondolkodunk. Végiggondolódik az ember által.
    S ez – mindig ugyanaz. Képzeteink abból származnak, amit megéltünk, amit másoktól tudunk magunkról és a mégtöbbekről, s ez az, ami álomképeket is rajzolhat, néha elhomályosulttá, rejtetté téve önmagát, így a spontán élményt adja, ajándékozza. Materializmuson nevelkedett életem azért mégis szívesen elhiszi, hogy valami titkosabb, valami még fel nem derített és fel nem deríthető van abban, ahogyan művészien eljátsszák a társak – végül is – azt, amit tudunk. Magunkat. A létezésünket. Ez szertartás, alapvetően tudjuk, milyen határai vannak mindazon képeknek és képzeteknek, amelyek elénk kerülhetnek, mégis jó megélni, ahogyan megtörténnek, ahogy hagyjuk történni őket. Miért? Azért, mert a közös lélegzést mondják aközben? Vagy nem is azért? Vagy nem is fontos, miért? Hiszen az a legnagyobb szabadság, ha nincs szükség a racionális válaszra. Jó ez a nyitott, korlát nélküli éjszaka. Szellőzik az agy, úgy dolgozik, hogy alacsony fordulatszámon, örömmel dolgozza ki a gondolatot.
    Jön egy kutya. Minden félelem nélkül közelít meg, megszaglássza az arcomat, aztán odébb bóklászik, orrával kíséri a fűben a szagnyomot. Amikor mezei egeret vagy más apró állatot szimatol, akkor szokott így. Ahogy engem tudomásul vett, úgy tudomásul veszi a nyom haladási irányát, teszi a dolgát, ahogyan benne is valami nem éppen tudatos, de azzal azért legalábbis egyenrangú belső program parancsol neki. Ehhez az is kellett, hogy tudja, hagynom kell a megszaglászásomat, neki ez a dolga, mint ahogyan nekem az, hogy mozdulatlan és szó nélkül hagyom, hiszen nekem valami képzetemnek kell lennie róla, mióta töltjük együtt az életünket ebben az életben. Az ipolytarnóci lábnyomok óta. Nem éppen én, meg nem éppen ez a kutya, de az idő DNS spirális létravonalán fellépegetve egy-egy ember és egy-egy kutya egymáshoz rendelve, egymásra következő létezőket átkötve egymással elvezet máig.
    Nem messze tőlem Mikola fekszik a fűben, ő hanyatt, azt hiszem alszik. Holnap hímes mintázatot fog a templom kövére építeni, virágszirmok és kövek, a játék szent üzenetté válik, amikor szavakkal is díszíti a képet. S az, hogy így az időben is mozogva korlátolatlanul szabad éjszaka tárul elém, lehet, csak annyi a logikus, hogy amikor leírom, újra ott tudok lenni bármelyik helyszínen, emlékezhetem arra, ami akkor még nem történhetett meg, de innen nézve tudom, hogy meg fog történni. És ezt mind végiggondolni akkor is, most is jó volt.

    3. Mondtam Mikolának, hogy nekem is van egy elképzelésem, amit majd egyszer talán megcsinálok, de most még érlelem magamban, formálgatom, s még nem érzem, hogy meg kellene csinálni.
    Pedig nem azon a néhány tucatnyi fehér cérnán múlik, s mégcsak nem is azon, hogy egy fizikus kiszámítsa: a levegőben kifeszített, több kilométer hosszú fonalnak mekkora szélellenállással kell megküzdenie a saját súlya, terhe viselésének gondján túl ahhoz, hogy ne szakadjon el. Ne szakadjon el, sőt még erőt is át tudjon adni, akkor se tépődjön ketté.
    Ez a cérna azért mindenesetre olyan lenne, mint kisgyerekkoromban a cérnás kiskosárban lévő nagy guriga, amelyik cukorsüveg alakú volt, s később láttam is ilyen cérnát, amint több ezernek tűnő őrjöngő-kattogó-ordítozó gép egy hatalmas betoncsarnokban ráncigálta, lökdöste a cérnát egymásnak, köztük meg pettyes fejkendős asszonyok sétátálgattak ide-oda, mint otthon a kiskertben, nyugodtan, ez a világ természetes rendje, ilyen ordítozó gépzajban az elszakadó cérnaszálakat a szájuk mozdulatával összekötötték-harapták-tépték, s hadd fussanak tovább az orsók.
    Az már régen érdekes volt nekem, hogy a cérnaszál szakadtakor az összekötözés után az asszonyok milyen természetes módon kapnak a fogukkal az elszakítani való cérnához. Az emberi civilizáció tetőfokán, a gépek korában a szájukkal. Mint amilyen egyszerűen valamikor régen, valamikor, amikor a kutyákkal való szövetség is kezdődött, az ember még talán beszélni sem tudott, csak kiáltásai, vészjelzései voltak egyértelműek. No, azért az egymáshoz bújás, a mormogás, a sugdosás, a dörmögés éjszakai hangjai is meglehettek már akkoriban, gondolom.
    Szóval, kellene egy igen hosszú, több kilométer hosszú cérnaszál. A spulniról újabb és újabb részeket összeerősítve csinálnánk majd egyszer egy igen hosszú szál cérnát. Azért, hogy áthúzhassuk az országhatáron, és odakössük apám szülőfalujának a templomtornyában a harang nyelvéhez. Aztán ez a cérna faluhatárokon, mezőkön, patakokon, kaszálókon, szántóföldeken, dombokon, völgyeken, az Ipolyon is át elérkezne ide hozzánk, ahol vagy a lányom, vagy majd az unokám egyszer finoman meghúzná ezt a cérnát, hadd konduljon meg az a harang ott messze.
    És úgy is lehetne, hogy itt meg az én szülőfalum templomtornyában kötnénk a harangnyelvhez azt a cérnát, s a két templomharang felváltva gilingalangolhatna egymásnak, ha egyszer az ember meghúzza az egyik oldalon. És ezt a cérnaszálat nagyon őriznénk, el ne szakadjon, és bármikor lehessen egymáshoz üzenni egy mozdulattal. Mert a harangok tudnak beszélgetni egymással. S ez a cérna olyan volna, mintha arra kérnénk a harangokat, hogy beszélgessenek egymással. Mondják el egymásnak azt, amit úgyis tudunk, az életünket, azt, ami történik velünk, és tudjuk, hogy milyen határok, a történés milyen határai között lehetségesek a történések, s biztosak lennénk benne, hogy az elképzelt történeten belül játszanának ezek a harangszók, harangbeszédek, és jó volna tudni, hogy beszélgetnek. Úgy lenne jó, ha soha nem tűz vagy más vész jelzése volna a beszédjük, hanem csak szép ballagós, csendes, jó harangbeszéd, például olyankor, amikor a nyári meleg zivatar után az ember csatangol a tócsákban, vagy például ilyenkor is, amikor feje alá font karokkal fekszik a szabad, illatos éjszakában és elgondolja, hogyan is van ez a mi játékunk, mire is jó ez az egész.