feLugossy László

„Végrendelet”

    Nem emlékszem, hihetetlenül nem emlékszem, de nem zavar és nem foglalkoztat igazából, mint amikor az antifilozófia után kezdtem érdeklődni, és rájöttem egyből, hogy ezt nekem nem kell tanulnom, ezt csak szeretni kell, meg élni, mert az évek elrejtenek, mint egy hajótöröttet egy ismeretlen sziget, hozzávetőlegesen persze, mintha a gyakorlatban alkalmazhatatlan lennék, de nem akarom lázítani a szívem, mert tudom, hogy mennyire üres és használhatatlan egy belőlem készült tárgy, mintha megvakulnék sírás közben, de nem felelek magamért, már magamért sem felelek, elevenen megnyúzott sejtés az énem, óh, fehér mágia, energia-tenger, az igazságot nem kell kimondani, ahogy a kevésből több lesz, és saját nimbuszom előtt belém tágul egy kísértés, látom kimerevített aurám vérben fuldoklását, könnyű és süket ellentétek tartózkodnak mögöttem és a Szent Változatosság anyává lesz tőlem, miközben nincsenek alkalmak kiharapott markokban égni, hogy ne csak tagadás légy és kietlen szűz, a mámor iskolájában kegyelemdöfésre tanít egy örök éber, mivel saját kultuszom feltűnően megélhetetlen, egy elsötétített szobán keresztül hajszolom magam, mert bizonyos értelemben nincs modorom, mint egyes nőknek, de nem hallucinálok, mert a szubvalóság a tökéleteshez képest még minden lehet, s bár ösztönöm egy jóleső pillanatban megszűnik, mint egy olyan vadállat, amely már félig kihalt, és mennyi sóvárgás van a megmenthető halhatatlansághoz viszonyítva, és ezt nem kérdezem, csak úgy mondom, mintha magam helyett beszélnék, ó, édes körülmények csapontó erényembe fecskendezlek benneteket, mert így kábulok el, és ahogy a percek múlnak, egyre jobban elítélem magam, mert még ezt is át kell élnem, rokonszenvezve a véggel, vagy egy idegen és ideiglenes ébredéssel, pusztán az ellentmondás miatt, de nem a nemjelentés helyett, mert ne legyek különös csak kiszámíthatatlan, ragyogó és remek eszmény, egy szabálytalan felejtés, mert láthatatlan és anyagtalan a valónak a nagyobb része, ahogy megnyílik az idő a pillanathoz képest, és sorsa elől senki sem menekülhet…
    …Mert vannak dolgok, amikhez semmi közöm, de vannak dolgok, amelyek belőlem fakadnak. Egyedül vagyok, végérvényesen egyedül, önmagamat redukálom, a nemcselekvéssel cselekszem. Most nem hazudok, mert nem hazudhatok, szembe kell néznem helyzetemmel, ki kell iktatnom magamból az öncsalások szirénhangjait agyam halvány idegsejtjei közül, ahová mélyen bebarázdálta magát a sötét, és ki kell lépnem a Semmibe, hogy részt vehessek a Teljesség és az Üresség mindent eldöntő nagy találkozásában. Kicsit viszolygok kilépni a Semmibe, és relatív hervadásomból égzengést készítek, érzem, hogy nem találok szavakat egy képre… Mintha egy nagyon elvont végrendeletet csinálnék ebben a pillanatban, amely csak a következő pillanatra érvényes csupán, mert ennyire röpke csak a jövőátvitel. A túlvilágról nézve eltűnik agyamból az időre jelölhető minden torzulás, minden rá vonatkoztatható erőszakos értelmezés, érteni akarás, és marad pusztán a jövőbe érés kimerevített fázisa, a múló percek felett való lebegésem kiszolgáltatott varázsa.
    Egy igazi közeg után vágyom, áhítozva a valóságos jelenlevésre, közben pedig le kell építenem vágyaimat, meg kell szüntetnem énemet, személyiségemet le kell rombolnom az alapokig, mert az éntelenség és a vágytalanság helyzete, az a minden idők kezdete. Minden átlényegülés, lényegében soha vissza nem térő átmenet, ideiglenes halál, valójában a Semmi köze, egy velejéig romlott világban egy érzékeny közeledés az érzéketlenséghez, pontos jelzések az elmúlás körül…
    A halálom után, gondolom, már nem lesz magömlésem csak spermám, és ebből kifolyólag a becsvágyam is megszűnik szépen, marad csupán a lelkem, és egy üres színpad díszleteként végzem magam, ahol körülöttem a valós események mindig megteremtenek majd valamit…
    Óh, Uram, engedj közelebb magadhoz, kérlek…

    (Magnószöveg: módosított változata elhangzott a „Végrendelet” című performance alatt 1994-ben, melyet Szirtes Jánossal közösen mutattunk be.)

feLugossy László–Szirtes János: Koholt napsütés Hétvégi expanzió, 1989, Vác

feLugossy László–Szirtes János: Halott költő Expanzió V., 1993, Vác