Csetneki Gábor

Tangó a Hídon

    A Szárnyak Színháza Tangó-előadása hosszú időn át kereste optimális formáját. Eleinte nyíltszíni improvizációkat csináltunk zene nélkül Férfi-Nő címen, azután valahogyan bekerült egy tangó szám is, s végül 1996 magasságában állt össze a kanavász, amely tangózó párok történetét mesélte el. Minden páros saját tangó zenét kapott-választott, és az improvizációkból lassan leülepedett maga az eseménystruktúra. A darabot végül külső és belső terekben egyaránt játszottuk.
    Így a színházi tér, pontosabban a színházzá lett-tett tér (például kőbánya, folyópart, park, utcasarok, kert, fesztiválutca stb.) számunkra azt az eszményi, virtuális teret jelenítette meg, ahol jelet hagyhatunk, ahol számunkra fontos történetek nyilvánosság elé kerülhetnek, ahol bizonyos fénylő pillanatokat megoszthatunk nézőinkkel. Ezen történetek nélkül – vélem – kopár lenne az élet, s nemcsak a miénk. Most már úgy fest, hogy errefelé újra beköszöntött a kopárság kora. Intenzív neo-kopár, szedett-vedett kincstári díszletek között. Hogy hogyan s miként történt-történhetett ez így mindnyájunkkal, az most nem tartozik ide, hiszen e rövid kis írásban mindössze a Tangóhoz kapcsolódó emlékeimet szeretném elmesélni.

    Ez a bizonyos híd, ott az Ipolyon, ilyen hely volt, tankhíd a két ország között. Nekünk való híd volt, ahol a Tangót játszottuk 1999 júliusában az Expanzió keretében. Középen, a hídon keresztben szlovák trikolór-szalag, mögötte, szorosan a trikolór mögött a túlparti magyar falu népe. És szlovák kiskatonák szolgálatban. Tangó a hídon: országhatár-tangó.

    Azt kértem a színészektől az előadás előtt, hogy bármit megtehetnek, csak át ne menjenek. Át, mármint a trikolór mögé a túlsó, a szlovák oldalra. S ők átjátszottak, átlocsoltak, kislányt-nagymamát tangózni, táncolni áthívtak, átbújtak, lebújtak az országhatár alá (tabuhatár), s így táncolt azután a magyar oldalon a szlovák egyenruhás kiskatona is (valószínűleg szintén magyar fiú lehetett), a másik nem jött át amikor a lányok felkérték, s a tekintete valahová messze, valami belső valóságba tévedt. Olyasmit láttam azon az arcon, hogy oda ő nem mehet, oda nincs bejárása. Tabu. Határ. Tangó.
    Azt gondolom, arra az egy órára ilyen jóféle hely lett az a híd, ott és akkor. Eltelt közben egy jó pár év, s a híd azóta összedőlt, nincs már meg tehát. Csak az emlékezetben, meg a fényképeken és a videokazettákon.
    A Tangóval s más Szárnyak-előadásokkal sok jóféle helyet szereztünk magunknak így, egyszeri, végérvényes, belakható tereket. Játszottuk az AISÁ-t Csillaghegyen a kőbányában, ahol harmincméteres árnyékokat lehetett a kőfalra varázsolni. Vagy a Loire völgyében, AUVERGNE-ben, ahol a nézők fáklyafénynél lábalhattak át a folyón, hogy megnézhessék az előadást. Helyek, helyszínek, terek, ahol – vélem – nyomot, jelet hagytunk. AURILLAC-ban például a Fesztivál főutcáján kaptunk játszóhelyet egy templom oldalában. Gótikus gorgók és vízköpők nézték fentről, ahogy a szemerkélő esőben várakozik a tömeg a Tangóra. A kezdésért meg kellett küzdeni a konkurenciával. Majd, miután minden zsonglőr, akrobata és csepűrágó megmutatta, amit tudott, következtünk volna mi. De kezdésről szó sem lehetett, mert hirtelen dobosok vezette táncoló tömeg jelent meg a helyszínen, mindent beterítve és mindent kiszorítva. Ha ezek itt maradnak – gondoltam –, mi hajnal előtt nem fogunk játszani. És szóltam akkor Valakinek, hogy oldja meg a helyzetet, valahogyan. És ez a Valaki megoldotta. Beállt a táncolók közé, felpörgött, majd átvéve a csoport vezetését, dübögve kitáncoltak a zónánkból. Kezdhettünk, s kezdtünk. Kezdtük a Tangót, ahogy kezdtük Komáromban a szlovák oldalon, Temesváron, Frankfurtban egy egyetemi klubban, vagy Lyonban egy lakótelepi parkban, ahol bitumenes volt a talaj, természetes föld csak közvetlen a fák körül nyomokban. Zavaros helyszín volt zavaros helyzetekkel, igazság szerint még azt is nehéz volt eldöntenünk, hogy merrefelé játsszunk. És emlékfonalak, minden irányban, s minden irányból. Temesvár, Csepűrágó fesztivál. Vándorlás a helyek között, a helyekért. Tangó-utazás.

    Ám ez a hídon való játék másként is emlékezetes. Mint kiderült, ez volt az utolsó Tangó, mielőtt felbomlott volna az akkori csapat. Valahogy jelképes volt az is, hogy a játék végén hirtelen zivatar kerekedett, s mindenki fedezékbe vonult. Az előadás után öt perccel már üres volt a híd. Még talán a trikolór-szalag is lekerült valahogyan a nagy sietségben
    Ám volt már olyan, hogy esőben játszottunk. AMBERT-ban történt 1997-ben, a városka főterén. Fanyalgó magyar kultúrnyik ismerősünk csak ennyit mondott Ambert kapcsán: „unalmas kisváros, öt perc alatt bejárod”. Lehet, így van. De a vasútállomás előtt egy kis aranyozott szobrocska látható, valamely illusztris helyi erő szobra. Nos, az illetőnek emberfeje, madárteste és szárnyai vannak… És ebben a városkában esett meg velünk, hogy esőben játszottunk. Előadásra készülődtünk a forró, fojtó hőségben. A város felett sűrű tömött felhők sorakoztak, a széllökések felkavarták a port, a pincérek sietősen zárták a napernyőket a teraszokon, s mi elkezdtük a Tangót, versengve az elemekkel. Mennydörgött, villámlott, majd zuhogni kezdett az eső. Ponyvákkal leterítettük a hangfalakat, s ment tovább a játék. A nézők a környező kávézókba húzódtak, onnan figyelték, hogy az őrült magyarok mint tangóznak kint az esőben, ronggyá ázva, kurjongatva. A darab végén azonban, amikor maguk is beszállhattak, egy csomóan kirontottak közénk, s beszálltak a táncba. Kiabálva, hujjogatva, éljen az eső, kiabálták, éljen a szél, éljen a vihar, éljen a színház, éljen a Tangó, éljen a Szárnyak, éljen a Szabad Magyarország, vivent la Hongrie libre, kiáltozták; és közben arra gondoltam, és ma sem gondolhatok másra, mint hogy megérte, megérte idejönni, megérte, hogy csuromvizesek vagyunk, megérte az emigráció hét szűk esztendeje, ha most ez meg tudott velünk, és éppen VELÜNK történni. Hogy erre a Tangóra, erre a megszólításra mindig emlékezni fogunk, valamennyien, akik megélhettük. Arra, hogy úgy lehettünk ott és akkor, hogy helyünk lett azon a helyen, mégpedig a Szabad Magyarország képviselőiként. Aztán persze behívtak mindnyájunkat a kávéházba, igyunk velük. (S futott eközben számos párhuzamos külső-belső történéssorozat, amelyek átszőtték és árnyalták az estét, de ez végképp szétfeszítené a kereteket. Mindenesetre beivódtak ezek a pillanatok.)
    Innen visszanézve, négy-öt év távlatából, úgy fest, valami ilyesmiről szólt ez a Tangó is ott, az azóta összedőlt tankhídon is, az országhatárt jelképező nemzetiszalag előtt, bánatával és örömével, erejével és fiatalos hetykeségével.
    S nyilván felmerül az emberben, hogy vajon másnak is ilyesmiket jelentett-e mindez? A nézőknek, a régi Szárnyasoknak? Ami volt, megvolt. Elmúlt. Emlékezetre méltó dolgok, hívságok; mégis, ezek az én emlékeim, ezek az események megestek, s jó őket ezúttal elmesélni.
    Esett az eső, az emberek sietősen távoztak, kiürült a híd. Bent ültünk a buszban, szendvicset majszoltunk, pihentünk kicsit, s aztán már mentünk tovább, a fesztivál következe helyszínére, Nagybörzsönybe. Dombi Kati szólója a kis templom oldalában, Deák Varga Rita Metamorfózis-játéka a templom belső terében, s végül egy tűzperformance a templomkertben.
    Nem vettem, nem vettük észre, hogy ez itt a végállomás. Ez volt az akkori társulat utolsó fellépése.
    Mindenesetre emlékezetes nap, emlékezetes előadás volt ez – gondolom, nem csak nekem. A jelenlét és az emlékezetes tisztes kivívott helyszíne.

    (A Tangót 45-50 alkalommal játszottuk. Az ipolydamásdi előadás szereplői: Berényi Eszter, Barna Gábor Botond, Dombi Katalin, Deák Varga Rita, Kiss Tamás, Lukács Zsuzsa, Lipka Péter, Pavelcze István.)