Dukay Nagy Ádám

birtokviszony

terénynek – triste

megadom az ügynek
a komolyságot hajnalodik
kapjanak húst és vért

az álmok – ne csak beszéljünk
róla masírozzon ki az éjből
minden gyilkos katona

jussanak levegőhöz az
arctalan áldozatok megadom
az ügynek a komolyságot

hogy tőlem szabadulhassanak
kigombolom az arcom
csak ettől óvni ne akarjon

önkéntes jótevő senki –
ne akarjon vigyázni rám
ne készüljön megmenteni

megadom az ügynek ami illeti

Képlet

Amikor iszunk, gyerekek leszünk újra.
Már nem ugyanúgy, igaz,
nem úgy engedetlenek.
Álmunkban óceánok mélyére bújunk,
ha szerencsénk van, találkozunk.
Hajnalban aztán fölfelé nézünk: „hideg van” –
öngyilkosként jövünk a partra,
s a fövenyt tisztán találjuk.

A strand mégis hiába,
bennünk párás uszoda visszhangzik.
A túloldalról vízbe csobban valaki,
érintésével játszik a csarnok,
ahogy bordáink mögött is hasonló barlang tátong,
amikor nem iszunk és öregek maradunk.

Névsor

Kavicsokat mozgatunk majd
csupasz lábfejünkkel a parton –
bőrünk akkorra
rugalmatlan lesz:
ruháink ráncai
és apró csontgombok
hagynak nyomatot
soványka, szürke testünkön.
Az egykedvű révész
nem sejti, nem kérdi,
merről jöttünk,
kik lehetünk,
csak ápolt körmeinket,
katonás frizuránkat,
s a fölszínen futó,
vékony falú ereink
igyekvését nyugtázza.

A mögöttünk hagyott
penészes göncökről,
kitörött, kivett fogaink
tátongó, eleven hegeiről
mi hallgatunk.
Meztelenül, szűk tüdővel
várunk sorunkra fegyelmezetten –
s hogy ideátról majd mi hiányzik,
nem vesszük akkor lajstromba