(távolodás a poézis útjaitól) Régiónkban a különböző művészeti fesztiválok különös jelentőséggel rendelkeztek. Az alternatív ill. kortárs avantgárd törekvéseket felkarolóakra talán még inkább jellemző ez a megállapítás. A nyolcvanas évek végétől Érsekújváron, Sepsiszentgyörgyön az Anna-tó mellett és Vácott kerültek s kerülnek megrendezésre a jelzett tendenciák keretében művészeti programok. Az azóta szaporodó megmozdulások sem változtatták meg jelentősen az összképet, hisz a résztvevők köre annak a szűk elkötelezett rétegnek a köréből kerül ki ma is, akik a mindenkori művészet funkcióváltását szorgalmazzák az eredendő életvilágra való reflexivitás jegyében.
Ha más és más funkcióval is rendelkeztek az egyes megmozdulások, akkor is egyesíti őket egy újfajta nyilvánossági forma iránti elkötelezettség. Ami rendszerint szembehelyezkedik vagy mellőzi a hivatalos nyilvánosság elvárásait, s ennek tükrében fogalmazza meg céljait. A nyelvi-kulturális- és csoportidentitás megőrzését, a különböző kultúrák közötti kapcsolatteremtés és a poézis lehetőségeinek újraértelmezését.
A váci Expanzió első öt esztendeje elsősorban a poézis útjainak sokszínűségét érzékeltette, bár itt is jelentkeztek – ha nem is ugyanolyan intenzitással és jelentőséggel, mint a másik két helyszínen – az azonosságkeresés programjai és a kommunikációs esélyek bővítésének kísérletei.1 Mindez az azóta eltelt évtizedben két jelentős fordulaton és alakuláson ment keresztül: a tematikus szimbolizációk újragondolását előtérbe helyezve és egy lehetséges közösségi létforma érvényességi igényeinek keretében.
Nem véletlen, hogy az első éveket elemezve a poézis útjait kíséreltük meg jellemezni, mert a fesztivál nyilvánossági formája leginkább azt demonstrálja: miként tehetnek szert a különböző szimbolikus formák új, intenzív jelentésre. S az is láthatóvá vált, hogy a régiónkra olyannyira jellemző küldetéses művészi szerep miként válhat ismét releváns tényezővé, s hogy átalakulása, elhalványodása, megszűnése is éppolyan jelentőségű lehet, mint adott esetben fennmaradása. A szimbolikus formák, a szerepek, üzenetek, a jelek közvetítése, a hang-kép-mozdulat komplexitásának energiái, valamint a „tiszta” poézis kísérletei érzékeltették akkor a művészeti folyamatot. Most is kitüntetett helyen szerepel a szimbolikus formák megragadására vonatkozó belátások sora, de most ezek tematikus de-strukciója, az aktuális építve-bontó avantgárd, valamint a tradícióérzékenység kerül középpontba.
(a szimbolikus formák de-strukciója: elő-képek I.) Most is egy lehetséges kiindulópont Cassirer szimbolikus filozófiája,2 csak most a heideggeri de-strukció kamatoztatása keresztezi/értelmezi újra az összefüggésrendszert. Mivel a szimbolikus struktúrák megléte, így a kultúra szimbolikája is feltételez egy viszonylagosan állandó és a tradíciókba ágazott formavariációt. Ez jelen esetben csak igen erős megszorításokkal érvényes, hisz’ a huszadik század második felét a tradícióvesztés és ellényegtelenedés toposzaival is jellemezhetjük. Ennek mintegy elébe mehetünk Heidegger intencióit szem előtt tartva, ami ugyan nem eliminálja a cassireri problémafelvetést, a szimbolikus formák érvényességébe vetett hitet, csak egy másik radikális utat kínál.
Ennek tükrében fontos jeleznünk azt a fenomenológiai de-strukciós beállítódást is, amivel Heidegger a husserli megalapozást, előfeltevés-mentességet bírálta, miszerint magának a „vissza a dolgokhoz” maximának az értelme is teoretikus, dogmatikus alapokon nyugszik. A fenomenológiai kritika nem ellenvetés (Wider-legen), nem ellen-bizonyíték (Gegen-beweise), hanem a bírálat alá vont tétel megértése a honnan ered szempontjából.3 A kritika kiterjed a „tudományra mint magatartásra”, ami nem elméletek megalapozása és szabályozott módszerek alkalmazása kellene, hogy legyen, hanem a jelenvalólét önmagához és a világhoz való viszonyát kellene, hogy reprezentálja.4 Ez utóbbit teljesítheti a művészet is, de semmiképpen sem abban a formájában, amit az elit és populáris dichotómiája sugallna. Sokkal inkább az előremutató jelenvalólét prezentációkban kell keresnünk a mozgásformák lényegiségét a különös tematizációkkal összefüggésben, mivel ezek folyamatosan destruálták azokat a szimbolikákat, amelyekre többek között az Expanzió „kiterjeszkedései” is irányultak. Azaz első lépésben nagyon óvatosan megfogalmazhatjuk: a tematikus rendbe szervezés, mint azt az V. A zene, majd a VIII. A Lakoma és a IX. A Neoizmus fesztiváljai is érzékeltették, a személyes megnyilatkozásoknak többnyire csak hívószavául szolgált. Az alkotások önérvényessége alapvetően az autonóm és önmaga határait lebontó és újraépítő munkákban jelent meg (Szabados György, Lois Viktor, Bp. Szerviz, Grencsó Kollektíva, Szombathy Bálint, Kántor István, Németh Péter Mikola, Opál Színház, Szárnyak Színháza).
Különféle kérdezési módok nyelvi tapasztalataként is felfoghatjuk a fentebb jelzett alkotói megnyilatkozásokat. A kérdés élményétől elrugaszkodva Heideggerrel együtt, mi sem azt tesszük fel, hogy „Adódik valami?” (Gibt es etwas?), hanem azt firtatjuk, hogyan adottak a fenomének fenomenológiailag eredendő módon, tehát nem teoretikusan (genetikusan, szisztematikusan) faggatjuk az egyes értelemkonstituciókat (a megtisztított tudatban, mint Husserl), hanem miként azok önmagukat adják.5
Természetesen azt is tudjuk, hogy a tökéletesen előfeltevésmentes és a minden mástól elvonatkoztatott önadottság nem létezik, ekképpen nem „küszöbölhetőek ki” a tematizációs programok a közösségi kulturális-művészeti együttmozgásokból. Ami azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy a világban-való-lét (In-der-Welt-Sein) szerkezetére mutató beállítódásokra való összpontosítás szinte önműködő módon de-struálja az előre fölállított szimbolikákat, aminek a későbbiekben is tanúi leszünk. A nyelv így maga a megélő-kifejező világszerűt-megelőző világszerű, s ekképpen a feladat az élményszerű életösszefüggések explikációja. A fenomének maguk jelenvalóak és a nyelv ősjelentéseire utalóak: a tanúsítás, közlés, tudtul adás és a mondás eredendő funkciói kerülnek előtérbe. Ennek tükrében mi is ezt próbáljuk tetten érni a következőekben néhány példa kapcsán. S immáron azt is rögzíthejük, hogy a X. Expanzió cezúraként lép fel, mert az előzőek még ha Vác több helyszínén megrendezett események is voltak, egyfajta ismétlődés kereteit mutatták fel. Míg az ezt követőek mozgásukban, távolodásukban más formatartalmak reprezentációira irányulhattak.
(a tematizációk de-strukciója: képek 2.) Alapvetően helyes intencióként értékelhetjük a két alkotó-szervező (Bárdosi József, Németh Péter Mikola) azon koncepcionális döntését, ami a dinamikára, a változás és útkeresés motívumaira szerette volna felfűzni a következő ki-terjeszkedéseket. A már fentebb jelzett X. Remete Fesztivál (Vác, Márianosztra, Zebegény) első lépéseként, a keresztény tradíció individualitást kibontó jellegzetességére épített. A magány és transzcendens érintettség lehetősége egyáltalán nem a mindennapjainkat meghatározó magatartásminta, miként az egzisztencia sajátos létmódváltozásaira reflektáló meditáció is inkább divathullámok áldozata, mintsem lényegi módozata jelenvalólétünknek. Azonban az intenció és lényegi megjelenés távolságát nem hagyhatjuk látókörünkön kívül, mert akkor csak egyszeri pszeudo eseményként regisztrálhatjuk ezt a történést is.
S itt mindjárt be is kapcsolhatjuk a végesség és végtelenség filozófiai antropológiai fogalmainak jellegzetességeire és az eltérő utak lehetséges kimenetelére vonatkozó újabb támpontjainkat. Heidegger a híres 1928-as davosi vitában a következő három kérdést intézi Cassirerhez: 1. Milyen úton juthat el az ember a végtelenséghez? Milyen módon részesülhet az ember a végtelenségben? 2. A végesség privatív meghatározásaként kapjuk meg a végtelenséget, vagy pedig önálló tartomány a végtelenség? 3. Mennyiben feladata a filozófiának, hogy lehetővé tegye megszabadulnunk a szorongástól? Vagy pedig éppen az-e a feladata, hogy az embert radikálisan kitegye a szorongásnak? Cassirer első válasza a formákat, a közvetítőket jelöli meg, hogy amennyiben az élményeket, a dolgokat, az ittlétet objektív formává alakítja az ember, akkor ugyan nem válik teljesen mentessé végességétől, de ezt új útba vezeti ki, s megalkotja immanens végtelenségét, saját maga által teremtett szellemi világát. Másodjára azt emeli ki, hogy ez nem privatív meghatározás, hanem önálló tartomány, a végességnek totalitásként érintett telítődése. Az utolsó válaszban pedig arról vall Cassirer, hogy a filozófiának oly mértékben kell engednie, hogy szabaddá váljék az ember, amennyire az egyáltalán szabad lehet, radikálisan megszabadítva az embert a diszpozícióként értett szorongástól, ami Heideggerrel egyetértve végtelen folyamatot jelent.
Három reflexiót fűzhetünk az expanziós művészeti gyakorlattal összefüggésben mindehhez. Az immanens végtelenség kialakítása a formák által, talán ez lehetne az első kihívás. Ezt jelzik majd a tematizációknak olyan szimbolikái, mint a XI. Híd, ahol a végtelenként vagy végtelen körforgásként regisztrálható folyó és az átjárást biztosító híd egybelátása és eseménnyé avatása jelenik meg a tér és idő organikus egybeszerveződésének igézetében. Miként a sajátos szellemi tartomány paradoxitása is egyszerre jelezte a létezést és a létezéstől való távolodást. A Komjáthy Jenő Abderra toposza nyomán kialakítandó és az asszociációs térbe vonható XII. Abdéra: Ipul / Ipoly / Ipel / Eipel Fesztivál víziója már a jelenvalólét inautentikusságát és otthontalanságát is megidézte (Heidegger), s akkor hiába van meg az a bizonyos sajátosan szellemi tartomány, ha a meggyökereztetés immáron nem lehetséges. S végül a XIII. Táltos-Sámán Fesztivál is érzékeltette a fentebb jelzett egzisztenciálfilozófiai és a vissza-nem-hozható pszeudo magatartásformák éles kettősségét.
S most ismét két fontos elemet emelünk ki a lehetséges tanulságokból, amik a szimbolikus formák kreációja, kutatása, végtelenné tételéből és a heideggeri antropológiának kulcstételét szemügyre véve megfogalmazódhatnak. Az ember az a transzcendens lény heideggeri kontextusban, amely nyitott az egészében vett létezőre és saját magára, de szabadsága ellenére nyilvánvalóvá kell, hogy váljék számára semmisége (nem pesszimizmus, búskomorság!), és a filozófia azon feladata, hogy visszavezesse az embert sorsa keménységébe, abból a rest aspektusából, amelyben pusztán a szellem műveit használja.
Itt elsősorban a XIV. Vár Fesztivál tradíciókeresésének pozitív intencióira utalhatunk, s hogy milyen nehéz a majdnem nyomtalanul eltűnt szellemi és szent helyek egzisztenciális érvényességét újrateremteni. S ezen a helyen ismét leszögezhetjük, az előző expanzálások eseményeit is ideértve, hogy a sok kiváló alkotás (Haász Ágnes, Mocsári Mária) és bemutató (Bárdosi József–Gaál József, Opál Színház, Bálványos Társulat) és az önmagát érvényesítő egyedi megnyilatkozás (Csorba Simon) ugyan kimozdította a résztvevőket a szellem rest aspektusából, ám együttes élményük, ha a folyamat egészére tekintünk, akkor inkább a széttöredezettséget a jelenvalólétek külön-reflexióit erősítette, mintsem a tematizáció szimbolikájának élővé tételét. Így most már nemcsak a poétikai formák, hanem a tematikus szimbolizációk de-strukcióját is megvilágíthattuk, rámutatva a műalkotás külső irányformáinak meghatározásából adódó jelenségekre, s lehetséges új utak megkezdésére.
(az expanzió ön-destrukciója: az utó-képek előtt 3.) Még nem kezdődött meg a XV. Expanzió Kilátó Fesztiválja, de már írhatunk a tervekről, pontosan annak egy lehetséges olvasatáról. Természetesen egy kilátóhoz is el kell jutni valahogyan, ám nem mindegy, hogy jól bejárt kerülő úton vagy radikálisan új csapást vágva közelítünk az áhított magaslati ponthoz.
A nietzschei próféciára is emlékeztető heideggeri megnyilatkozás az élet keménységéről a második utat kínálja a kilátóhoz való eljutáshoz. S ez a megoldás valóban egy lényeges ponton eltér Cassirer meglátásától, ami lehetőséget látott a nyelv szimbolikus formái révén való közvetítésre az individuumok között, s alapvető vizsgálati szempontként a nyelv ősfenoménjeinek kutatását jelölte meg.6 A nyelv faktumát vizsgáló Cassirer valóban azt a tendenciát előlegezte meg a maga sajátos komplex formatartalmaival, a szimbolikus formákkal (nyelv, mítosz, egzakt tudományok), ami rendkívül gyümölcsözővé válhat a kultúrakutatás perspektivikus igényeinek megvilágításakor, hogy miképpen képezhet a nyelv hidat emberek között. Ez az ú.n. hosszabbik út. A már ismert vagy megismerhető jelek felkutatása és eligazításuk igénybevétele az úton (elkerülve a rossz kereszteződéseket), s közben mítoszok mesélése, dalok mondása, az egykori történetekre való emlékezés: a maga megszabott rendjében. Ha mindez egy komplex és életfeladatként megélt alkotó-kutatómunka keretében történik, akkor egyre többet tudhatunk meg a már valamelyest ismert út természetéről.
Azonban a másik út, a radikális (Heidegger), amely még nem létezik, csak feltétele tulajdonképpeni jelenvalólétünknek, a lét szétforgácsolódására rákérdező ember kérdésességét is döntő szerephez kell, hogy juttassa.7 Mivel a „filozófiának mint az ember véges foglalatosságának az a lényege, hogy annak az ember végessége olyan módon szabja meg korlátait, ahogy az más emberi alkotóteljesítményre nem jellemző. Mivel a filozófiában a tét az ember teljessége, s ami az emberben a legmagasabb, a filozófiában a végességnek egészen radikális módon kell megmutatkoznia.”8 Ha ezt a radikális megmutatkozást elő tudja mozdítani az Expanzió, akkor van lehetőség újabb lényegszemléleti móduszok kialakítására a jelenvalólét más és más hozzáférésmódjaiban. Ám ez talán már egy előre el-nem-gondolt történésfolyam keretében mehetne végbe, ahol csak a nyitott és véges létünk kiindulópontjait ismerjük, s ezt egyesítjük különböző szabadságprogramokkal.