Robert Mlinarec

Baszk nappalok, andalúziai éjszakák

    Mit tudtok ti Andalúziáról, a messzi, örökké szomjas országról? S hogy mi köze Baszkföldhöz, ahová tavasszal még Isten sem jön esernyő nélkül?
    Az alábbi történetet tavaszi csavargásaim során éltem meg, nem is oly régen, mikor még nem értettem, mennyire szeretem azt a várost, amelyben fölnőttem. A kocsmai és italkimérői zarándoklások után, a Bilbao–Zágráb közti útvonalon jól kibeszéltük Javióval az élet dolgait, majd lehorgonyoztunk egy városvégi lyukban. Odabent pörgött az élet. Azon a délelőttön a polgárháborús Baszkföldről beszélgettünk. Miközben a környező hegyekről a várost néztük, Javio a bukás előtt álló republikánusok stratégiájáról beszélt. Mióta Ferdinánd hadai felvonultak a Zorrozaura utcán ötven évvel ezelőtt, mintha semmi sem változott volna: a falak és a bárban ülő emberek arca ugyanaz maradt. Csak a félig üres üvegek között vibráló tévéből kaptam valami hírt. Az öregek élénken követték a focimeccset, időnként vadul gesztikulálva kiabáltak, látszott rajtuk, hogy nagyon élvezik a közvetítést. Úgy tűnt, ez a háziak alaphangulata. Miközben kíváncsian figyeltük őket, időnként intettünk a pincérnek: „Cerveza!”, és ő, bár lassan, de mindig készségesen hozta az új söradagokat. Egy asztalnál bölcs kártyajátékosok – akik mindennap megszokásból jönnek ide, kiabálni, iszogatni lefekvésig – gyanakvóan néztek ránk, akár a tolvajokra, kik megbolygatták e rejtett hely zajos intimitását.
    Már arra sem emlékeztünk, mi vezetett ide minket, amikor az ajtónál megjelent a várt Arantxa, vele Pilár, akiről azt sem tudtuk, hogy létezik. Ahogy felénk jöttek, megláttam a félénk Pilár hosszú ujjait. Az első gondolatom az volt, hogy ez a nő – akiről csak később tudtam meg, hogy még szinte gyerek – milyen szép is lehet a konyhában, amint föltűrt ingujjal, sűrű, hosszú, fekete haját kontyba kötve, gyöngyfogai közül nyelvhegyét ételízlelésre ki-kidugva sürög-forog az edényekből párolgó misztikus ködben. Képzelgéseimből kezének melegsége térített vissza.
    – Bocsássanak meg, amiért késtem. Ha Pilár nem tart velem és sürget, nem is tudom, mikor érkeztem volna meg – magyarázkodott Arantxa. A tekintetem a váratlan kísérőre tapadt. A beszélgetés nehézkesen indult, mi történt a munkahelyen, mit csinálunk holnap, este megyünk-e valahová.
    Pilár vidám szemekkel, mosolyogva – mely mosoly sohasem (talán csak egyszer, két héttel később) tűnt el fáradt arcáról – angolul próbálta megfogalmazni gondolatait. Valami keverék nyelven beszélt, néha Arantxa tekintetét keresve, hogy segítsen azoknál a szavaknál, melyek sehogy sem jutottak eszébe.
    – If you want, you can speak Spanish to me – bátorítottam –, but slowly, please, without three hundred words per minute!
    – Really? – csodálkozott.
    – Sí, yo he hablado Espańol.
    Pilár felnevetett: – Yes, sure, but which Spanish words do you know, Roberto?
    Elfogadtam a kihívást, s elkezdtem sorolni a szavakat, melyeket ismerek, mindegyiket külön-külön kommentálva. Közben Arantxa s Javi emlékeztettek arra, hogy ismerek még néhány, az alkohollal kapcsolatos kifejezést is: cerveza – beer, cańa – tiny beer, mańana – tommorow, very important word, tortilla is tortilla, adiós – bok!, tiempo – time, ˇhola! – hi!, pinchos – sandwiches, seńor – mister…
    – Do you want to hear some Basque words? Euskera? Gizonak, bat, etxea, gora ETA!
    – Hej…
    Pilár mosoly-patakjai lecsorogtak az asztalról, le a padlóig, ahonnan visszaverődtek s szétszóródtak a térben. Sem Javi, sem Arantxa nem tudtak ellenállni hülyeségeimnek.
    – Sí, tú eres genio. You can became a barmen… or if you add few more words like luna, dolor, én el corazón, grande amor, corrida, naranjas, camino, guerra you could even start to write poesía in castillano.
    A hangulat laza volt, mindannyian többnyire baromságokat mondtunk. Pilár a maga fennkölt módján beszélt kémiai tanulmányairól, filmekről, húgairól, a távoli Andalúziájáról s a tragacsáról, mellyel csak bajok vannak. Szerintem a sárga Citroën egyáltalán nem volt annyira lepukkant. Megbeszéltük közös filmélményeinket, sok szó esett Almodóvárról, s valahol az előagyamban lebegett egy gondolat, hogy ezt a jelenetet odafönt látva az a Valaki most még hülyébbnek tart minket. Arantxa és Javi, álmosan s fáradtan a nyolcéves szerelemtől, a sörtől és a szebb holnap reményétől, szemüket dörzsölték és nagyokat ásítottak. Pilár és én eközben, kialakulófélben lévő kapcsolatunk elején fáradhatatlanul beszélgettünk. Észre sem vettük, hogy körülöttünk minden kiürült s elhalt. Még a zajos öregek és pincérek is eltűntek álmot keresve.
    Másnap Bilbao régi negyedének szűk utcáiban a kőbe bújt évszázadok nehéz szagával találkoztunk. Az utcákon alig jártak, unalmasan esett az eső, ahogyan csak a tavaszi Baszkföldön tud. A kis esernyő alatt összebújva orrom megtelt a nő vadító illatával, hónaljam pedig izzadsággal. Siettünk egy galériába. Emlékszem, szombat volt, nem túl meleg. Fiatal festők – akik megtalálták az élet valódi értelmét – képeit láttuk: koktél, bölcs arcok, viloncselló és üres duma; mindent egybevéve: unalom. Kivéve Pilárt.
    – Balfasz – mondogattam magamnak egész idő alatt –, csak a kretének lesznek húsz év után szerelmesek. – Ez Darkó barátom régi, megrágott gondolata volt.
    Egyszer csak, míg néztük a láthatóan megfoghatatlan üzenetű olajfestményeket, oldalról megcsókoltam Pilár nyakát.
    – Sorry, I’m losing my control.
    – I already lost mine – mosolygott Pilár megkönnyebbülve. Megfogta a kezemet, s elvitt magához. Úgy vezetett, mint egy őrült. Meg se mukkant útközben. Csak arra emlékszem, hogy a kereszteződések előtt mindig behunytam a szemem. Parkolók, bejárati ajtók, lépcsők, ismét ajtók… s végre a folyosó! Nem jutottunk el az ágyig.
    Ezen az éjszakán megidéztük a forró Andalúzia szellemét, testünk eggyé vált egyetemi szobájának nyikorgó ágyán. Piláromnak volt lelke. Sötét és tüzes, mint egy cigánylányé, bőkezű és gyöngéd. Halkan nyögdécselt:
    – ˇMás, más…!
    Felborult a világ rendje, amikor félbehagytuk a szeretkezést és a konyhába mentünk kenyérért, borért, csokoládéért. Vagy amit éppen találtunk. Miként odakint a vihar, úgy tombolt testünkben a vágy. Pilár úgy ragyogott, mint egy elégedett nimfa. Összeszedegette a ruháinkat.
    – Ehetnénk valami meleget is – volt az első mondat, melyet Pilár előző nap óta kimondott –, kizökkent az életrendem.
    A csodaképpen még működő Citroënnel elmentünk egy városszéli étterembe. Az estélyit viselő, grandiózus néger nő mellett bénán éreztem magam a Trapperben. Ráadásul biztos voltam abban, hogy ő fogja fizetni a vacsorát.
    – Meghívhattuk volna Arantxát és Javit, ugye? Mégis ők „tehetnek arról”, hogy mi most itt együtt vagyunk! – mondtam.
    – Oké. Te kerítsd elő Javiert. Én meg átnézem az étlapot biokémiai szempontból, hogy lássam, milyen vacsora fog leginkább megfelelni mindezek után.
    Javi két csöngés után vette föl a kagylót. Nyugtalan volt, de hangom hallatán megkönnyebbült.
    – Hol vagy, ember? Miért nem jelentkeztél? Már azt hittem, hogy azok a parte viejji marokkóiak fejbe vágtak, s a testeddel önzetlenül eteted a Biszkai-szoros kiéhezett halait! Baszod, ne csináld ezt többé velem! – voltak Javi dróton küldött szavai.
    – Minden rendben, gyere a csajoddal vacsorázni. Pilárral várunk titeket az „Ördög farkában”. Ismered a helyet? Lenn a parton… És hozd magaddal azt a csokidat, vagy füvedet… mindegy… Hogy jól aludtam-e? Egyáltalán nem aludtam! Cikizel, mi? Na gyertek! Cső!

    Nemsokára ismét együtt volt a társaság. Kis Pi – ahogy már kezdtem becézni, persze nem a matematikára gondolva, pusztán csak a rövidítés kedvéért – többet fecsegett, mint előző alkalommal. Arantxa cinkosan kacsingatott, értve, honnan kapta kolléganője a lendületet. Az est a hedonizmus jegyében telt el. Ezek azok a pillanatok, melyekre az ember akkor is emlékszik, ha éppen semmi sem működik. Jó kaja és pia, séta a parton, egy nő, ki vevő a hülyeségeidre, mi kell még? Sokáig beszélgettünk az episztemológiáról, és Javi mesélt első filozófiaprofesszoráról, aki meggyőződésből kizárólag kubai szivart szívott, és aki a legnehezebb ontológiai kérdéseket dobta a bámuló gimnazistáknak, aki második világháborús motort hajtott, s aki évente egyszer nyiratkozott. A csajszik vigyorogtak, de mi nem nevettünk. S akkor Javi – elindulva az autók felé – sodort egy hosszabbat, és odaszólt hozzám:
    – Pi kedves. Most boldog vagy, mi?
    A lányok Pilárhoz mentek, mi pedig a holmimért, ezzel megejtve az újabb költözés utolsó rituáléját. Pinél megittuk az előző napról megmaradt két üveg bort. Ezt Amaia – Pi lakótársa – is észrevette, amikor néhány nappal később rábukkant az üres üvegekre az erkélyen. (A lányok mindig a szomszédból szereztek piát.) Javi és kedvese, azzal a kifogással, hogy holnap munkanap lesz, magunkra hagytak…

    Idegen városban ébredni, idegen országban, új lakásban… Csak most veszem észre a furcsa mintájú tapétákat. Kikecmergek a takaró alól, még kótyagosan keresem a vécét. A szobaajtón egy üzenet vár:

Roberto Nagy!
    Elmentem az egyetemre. 13:00-ig visszajövök.
    Ha kimégy, a pótkulcs a konyhaasztal fiókjában van.
    Szeretlek akkor is, amikor horkolsz.
                                                                3,14
    P.S.: Ma megjönnek Amaia és María, a szobatársaim.
    Légy jó!

    Frizsider–kád–ágy volt az útvonalam ezen a reggelen. Megismertem Amaiát, a gyönyörű baszk nőt, akinek – a kádban megpillantva egy pancsoló idegent – tátva maradt a szája, de szerencsére nem sikoltott. Később megkérdezte, angol vagyok vagy amerikai. Nem lehet gyakori, hogy idegeneket talál a fürdőszobában…
    – Nem tudom. Minden reggel, amikor fölkelek, azon gondolkodom, milyen nyelven szólaljak meg. Végül mindig horvát nyelven teszem.
    Laza napok következtek. Pilár megmutatta a várost, hosszú part menti sétákat tettünk, közben beszélt a narancsültetvényekről, az izzó földről, a forró napokról s az alig valamivel enyhébb éjszakákról.
    – Ott élnek csak igazán! – sóhajtott. – De nincs munka. Észak–Dél, Nyugat– Kelet, ismered már ezt a sztorit. Menjünk el Sevillába, hogy lásd gyermekkorom utcáját, utána meg mehetünk a partra, akárhova… Jössz?
    Hallgattam. Éberen álmodoztunk Andalúziáról. Néha éjszakánként fölkeltem, Pilár izzadságtól nedves, forró teste hozzám simult, a falon ott lógtak Pilár meséjének oly élő képei. Szerettem a történeteit. Az izzadságát is.
    Andalúzia… Föld, melynek a vandálok csak nevét és hevességét hagyták az utókorra, a maurok ellenben gyönyörű kőcsipkéket és mély női szemeket, a cigányok pedig gitárokat és a szabadság érzését.
    A végén Pilár s én nem mentünk sehová. Helyette Javival egy reggelen újabb csavargásba kezdtem, és többé nem tértem vissza. Néhány évvel később, amikor a véletlen a távoli Észak egyik városába vetett, megkérdezték tőlem, jártam-e már Andalúziában?
    – Nem, nem voltam, de emlékszem arra a földre.

Orcsik Roland fordítása

Robert Mlinarec 1966-ban született Zágrábban. Szülővárosa egyetemének bölcsészettudományi karán diplomált filozófia, etnológia és informatika szakon. A Horvát Irodalmi Társaság és a Horvát Művészek Körének tagja. Több hazai és külföldi lap munkatársa. Műveit angol, magyar, német és szlovák nyelvre fordították. Zágrábban él. Verset és prózát ír. Művei: Georginine suze (1997), Film od pet sekunda (1998), Quattro stagioni (több szerzővel közösen, 1998), Tkači snova (1999), Sve o vjetrenjačama (2002). Magyarul a következő folyóiratokban jelentek meg művei: Fosszília, Symposion, Vár Ucca Műhely. A fordítás a Tkači snova (Álomszövögetők) című kötetből való.