Francisco Brines

Egyenlő felek titkos erotikája

Lépjünk be hát e tér nélküli félhomályba:
a távolságot eltörli a tett,
mert az alázatos szertartás célja, hogy
elpusztítsa a test határait.
Egylényegű, de két központú lény vagyunk,
ellentétek egyesülése,
de minden porcikánkban kétféle minden élmény.
Van két erdei tisztás, hol meghallja a vak
a világ kegyelmes zenéjét,
a zenét, amely a testekben rejtezik.
Hangszeréből finom lázat csal ki a kéz,
s a nedves barlangba, a titkos
rózsaszín, világvégi házba
félelmetes, erős
puhaság veszi be magát.
Hová a fehér vérebek
árnyékba menekülnek –
a szájpadlás túloldalára,
kövekként megülnek, szín és keménység
nélkül, az éji szakadékban.
Most minden titkosan és féltékenyen intim.
Akár egy kicsi hullám, egy hús tapogatózik
ártatlan és csupaszabb hús felé.
Öltöztet minket a világ gyermekkorának
örökös reggele,
semmi nem létezik önmagunkon kívül.
Most önmagam vagyok, kétféle értelemben:
vagyok, aki teremt
tengert, madarat, csillagot,
és vagyok a kései iszkolás,
mikor a kéj kigyúl,
és jön a hullám, a dal és a tér.
S úgy érzem, minden megvalósult,
mint aki fényt ivott, vagy az élet titkát most lopta el.

A lángoló ágy
akár az idő vákuuma,
s ha megpihensz, érzed a lepedőn
az élet kezdetének enyhén fanyar szagát.

Imreh András fordítása

Francisco Brines, a kortárs spanyol költészet egyik legfontosabb alakja, 1932-ben született Valenciában. A jezsuitáknál érettségizett, majd jogi, később filozófiai és bölcsészettudományi tanulmányokat folytatott Valenciában, Salamancában és Madridban. Két évig volt Oxfordban spanyol lektor. Brines a valóság intim részleteinek költője: a mindennapi élet és halál érdekli. Összeállításunkban szereplő versét az El otoño de la rosa (A rózsa ősze) című kötetéből válogattuk, amellyel 1986-ban elnyerte a Nemzeti Költészeti Díjat (Premio Nacional de Poesía).