Sz. Szász Endre

Zeusz hét napja

Részlet

Robert Graves emlékének

    Árnika kezet csókol Nikolettnek. Az visszacsókolja. A kezét. És nézik egymást, és sírnak.
    – Mit csináltatok Mohendzsodáróval? Hol jó anyám hamvait fújja a gonosz szél… Hol jó apám felnégyelt tetemén tobzódnak a dögmadarak. Megvan még a város?
    Nikolett hallgat. Mélyen hallgat.
    – Nikolett, kérlek… Választ várok.
    És válaszol.
    – Árnika. Nemes indus nimfa, kit cigánynak mondanak. Városodat eltöröltük… Szavam igaz szó. Eltöröltük. És amit meghagyott az ár, elvitte a rengés, amit meghagyott a rengés, elvitte a tűzvész. Mohendzsodáro nincs többé… Érd be ennyivel, Árnikám, mert szent az élet, és nem játék.
    – Nikolett. Nemes breton nimfa. Én ennyivel beérem. Ne haljon meg többé senki.
    Apámért s anyámért / Mit nem cselekednék? / Tengernek a habját / Kalánnal lemerném. (Népköltés)
    Köszönöm, hogy meghallgattad énekem. Krisna súgta azt.




    – Jer a házba. Jó lakomára – mondja Artemisz.
    – Úrnőm. Elébb a sírtemplom. És ha adnál egy szál virágot, azt megköszönöm.
    Aszphodéloszt hoznak, és megindulunk a sírhoz. És hűvös az éj, és magasan jár már a Hold. De a barlang egy kicsivel melegebb. A leghátsó teremhez megyünk, halk szél susog a függőkövek közt. A láthatatlan isten hangja az, érezzük a jelenlétét. Nikolett letérdel, mormog magában. Mi nem mormogunk, mert mi görögök vagyunk. Mi imádkozni nem tudunk, csak fohászt és himnuszt mondani.
    Csend van a sírboltban. És meghalljuk elménkben, meghalljuk szívünkben a breton nimfa imáját:
    Aludj, néném, örök álmot. Ne váltsad meg a világot. A világ már meg van váltva. És nagyon jól van kitalálva.
    Adjon az Úr édes békét. Ne sajogj szív, aludj békén. De sose feledd… Szerelemből lett a világ. Szerettél valakit, főistent szerettél, és belémentél a gyilkos gerelybe. Heszperiszt dobták volna, de téged ért. Ne vádold Heszperiszt, hogy elhajolt. Az életösztön súgta azt. Az égre kérlek, vigyázz minden lépésére, és óvjad őt…
    Néném. Szolgatársad vagyok. Én még élek. Nem imádlak leborulva, mert csak a láthatatlan urat illeti dicséret, aki volt, és van, és lesz. Csak az Urat illeti dicséret. Arethusza^*… C’est la vie… Ilyen az élet.
    És feláll, és veti a szvasztika jelét a szent szarkofágra. És azt mondja, szép munka. És a nimfa, aki azt alkotta, legyen áldott. És szép az arany arcmás. Alkotója legyen áldott. Szép a perzsa selyemköntös. A nimfa, aki szőtte, legyen áldott. A méhecskék, kik viaszt és mézet adtak a balzsamozáshoz, mind, mind legyen áldott! És menénk a házba.
    És Artemisz, Heszperisz meg Nikolett tanakodnak, mennyi lehet éjfélig? Két fertályóra, vagy tán négy? Nem tudni. De az bizonyos, a kicsiket le kell fektetni. Az asztal köré, mert ez az új módi. És aki elalszik, hadd aludjon. Aki ébren marad, részt vehet a társalgásban. Igen. Igenigen.
    És két kicsi nimfa hozza a malacsültet. Csak úgy illatozik a finom, zamatos hús. Van azon fokhagyma, bazsalikom, bors, minden. Csakugyan, bors nélkül nem lehet élni. Talán lehet mégis, de nem érdemes. És ezt tudják az indusok, tudják a kínaiak, és alaposan vissza is élnek vele. Nem baj. Majd kitaláljuk, mit adjunk érte cserébe. Aranyat nem, az már pénzgazdálkodás lenne. Abban meg mi a pláne? De még sőt, és olybá.
    Hanem valamit, ami nincs nekik, hehe. Eolhárfát, eolsípot. Rézdobot, gyapjú verővel. Kürtöt, trombitát. Phoibosz Apollón lantját. Orpheusz különleges khitáráját. Hehe. Hangszerek ötletével fizetünk a borsért.
    Ezt egész jól kifundáltam.




    Pán átadja a helyét az asztalfőn. Áldozunk Hesztiának, Hérának, Démétérnek, Gaiának. És Artemisz szól, emelt hangon:
    – Bölcs Nikolett! Indus nimfa, breton nimfa! Ki megjártad Londreszt, Coventryt, Stonehenge-et. Nemes nimfa, ős titkok tudója. Lépj körünkbe, szűk körünkbe. A Kör tereád várt!
    És rábólintunk mindahányan, és ezzel meg is volt a szavazás. És Nikolett fejet hajt, és szvasztikát rajzol a levegőbe. És felemeli a kupáját, szent vörösborral.
    – Körödbe beléptem. Míg élek, vigyázlak. Ne érjen csalódás, ne érjen gyalázat. Ne érjen jégverés, nyílzápor se bántson, utazzad körül szép, igaz világom. Légy áldott, szent Kör!




    És iszunk, és jó minden. És kínáljuk, nemes utazó, egyél. Azt mondja, az nem úgy van. A kislányok hozzák a szalmazsákjaikat, és azután, ha Artemisz engedi, igazságosan szétosztja a húst. Hozza csak mindenki a tányérját.
    Na jó. Úgy is lett. A lánykák körbebástyázták az asztalt az ágyaikkal, és elhevertek, mint a kis hercegnők. És Nikolett előhúzza a tőrét. Delhi munka, fehérbronz, gyöngyházberakással. Adom a gránitot, Cserfes egy érdes márványt, és megfeni a tőrt alaposan. És imigy szól:
    – A kisnimfáké a két comb, hogy jól tudjanak táncolni.
    Levágja, és félreteszi.
    – Aisztészé és Ekhióné a két mellső comb, hogy jól tudjanak vívni, lándzsát vetni.
    – Artemisz itt a ház feje. Övé a malacfej. Zeusz itt a ház nyaka. Övé a malacnyak. Ládd-é, húsos, szalonnás.
    Mindezeket félreteszi.
    – És ha megengeditek, itt ez a kis karaj, tarja, meg ez a kis gerincecske. Hadd együk meg Pánnal, régi szerelmünk emlékére.
    És kacagunk, és a tőreinkkel kocogtatjuk az asztalt. És Pán olyan büszke, hogy az tiszta csuda! Látjátok, ő az én tanítványom! És Ekhión is büszke a nagybátyjára. Látjátok, Pán nem hazudott! Az indus királynőt elhanyagolta, és Nikolettel bújt a bodoárba.
    – Habár Pán, egyet nem értek – súgja a fülébe. – Azt regélted, alul vörös, felül szőke… Merthogy a haját hennázza. Most meg dióbarna. Hogy is van ez?
    És Artemisz dorgálja.
    – Na de Ekhión! Azt hittem, benőtt már a fejed lágya… Nikolett nem szobacicus, hanem szent körünk tagja!
    Nikolett a szoba közepére lép. Kihúzza szép, sudár alakját. A dereka formás, a keble domború. Megigazítja hosszú, sötét haját.
    – Ekhión, jer. Lépj közelébb, és tedd a tenyerembe a tenyered. A jobbat. A balt a derekamra. És nézz a szemembe, és nézz a hajamra.
    Ekhión szót fogad.
    – Ősz szálakat találsz ott. Ötvenéves vagyok, és a hajam festem. Barna sáfránnyal. És humd bé a szemed.
    – Úrnőm, te harmincnak látszol! És forró szíved egy húszévesé!
    Nikolett gondolatbeszédre vált:
    Te bájos, nemes kis herold… Szavaid örömmel töltik el a megfáradt szívemet. Légy jó, és légy türelmes. És talán… Egyszer, talán… Idővel… Megláthatod, hogy van, ahol még mindig vörös vagyok…
    Ekhión elpirul, és elpirulnak a süldőleánykák is. De még a kisebbek is somolyognak. Somolyognak szemlesütve.

^* Arethusza a négy Heszpenida egyike. Kirké, a tizenöt éves Kirké dobása végzett vele. Kirkét előző nap száműzte Artemisz. (A szerző jegyzete)