Pethő Anita

Minden nő

    Eleki Eleket meghívták. Újgazdag ismerősök – idős férfi, harmincas feleséggel –, születésnapi ünnepségre. Késésben volt. Mint általában, ha valahová mennie kellett. Durcásan csapkodott mindennel, ami az útjába került. Mint általában, ha késésben volt.
    – Miért nem viszi már el őket?! – zsörtölődött, ahogy elbotlott egy női cipőben. A többi is ott sorakozott még mellette. Csálén, esetlenül. Annak a kapcsolatnak mondott elváráshalmaz romjaiként, miket a másik fél nem tartott fontosnak eltakarítani. – Minden nő egy szajha – mormogta magában lefelé a lépcsőn. És a gondolat vele tartott egész nap. Szorosan magához ölelte, nehogy valami is elcsábítsa.
    Eleki újságíró volt. Kritikákat írt egy országos lapban. Tulajdonképpen gyerekkora óta ezt csinálta. Egyszer csak a kezébe nyomtak egy könyvet, és azt mondták, olvassa el, majd írja le, miről szól. Máskor meg őt kérték meg a színházi beszámolók elkészítésével, legyen az az iskola amatőr körének bemutatója, vagy egy igazi előadás valamelyik nagyszínházban. S ő soha nem mondta, hogy ne lelné benne kedvét.
    – Á, igen-igen, az az Eleki. Persze – találtak rá lépten-nyomon ugyanazok a kifejezések, ahogy bemutatták a többi vendégnek. A mulatság a szálonban (így, és egyáltalán nem másként kiejtve) zajlott a nemrég épült villában. Valami húsz-huszonöt meghívott lehetett még ott, régi ivócimborái a házigazdának, s azonfelül néhány létfontosságú üzlettárs, kik az első perctől kezdve elkülönültek a többiektől. S mihelyt az udvariasság kötelezettségének eleget tettek, el is távoztak. Eleki furcsállotta is, hogy ilyen helyre keveredett, ismerős vagy nem ismerős, ez nem az ő közege. – Áh, igen, no persze. Újságíró. Bravó – mondogatták neki a harsány és már a részegedés első jeleit magukon viselő durva férfiak.
    – Úgy van. Így kell ezt csinálni!
    – Te vagy az, aki azt a nagy botrányt kirobbantottad! Arról a kenőpénzes ügyről, ugye. Hát persze! Tudtam én, hogy te vagy az!
    – Így kell a politikusokkal bánni! Megmondani nekik! Jól befogni a szájukat a tényekkel!
    – Így kell bizony! Ti, újságírók fasza gyerekek vagytok!
    Eleki igyekezett szabadulni ezektől az álszent érzelemnyilvánításoktól. Akik csak kezet fogtak vele, fogalmuk sem volt arról, hogy az osztrigakereskedelemhez is több köze van, mint a politikához Bárhogy is, az embereknek még mindig volt hozzá mondanivalójuk. Tanácsot adtak, kit kell a kormányból megbuktatni, melyik parlamenti képviselőnek nem tetszik még a keze tartása sem nekik, úgyhogy utána lehetne nézni a magánéletének. Egy kis szaftos botrány jót tenne. Eleki azonban egyre többször pillantott egy pincérlányra. A felszolgálók időről időre megjelentek, és tálcáikon mindenféle színű löttyöt szolgáltak fel, miknek értéke valóban csak a színében lehetett. A lány azonban lekötötte figyelmét. Az első pillanattól kezdve felfigyelt simulékonyságára, ahogy az öreg, hájas, kéjenc tekintetű öregurak között végezte munkáját. Fiatal, húsz év körüli, vékonyka lány volt. Munkaruhája egy miniszoknya és valami apró ingecske volt. Távolról rendkívü szépnek tűnt. Mosolygott. Kedves volt. Talán túlságosan is kedves.
    Történetünk főszereplője időközben vesztett érdekességéből, és körbenézett a svédasztalnál. Gondolta, ha már itt van, megspórol egy vacsorát. Ám úgy tűnt, későn érkezett, csupán sajtot és salátát talált a tálakon. Gúnyos mosoly rajzolódott ki ajkai körül. Nem is képzelte másként. Látta maga előtt, ahogy a magát előkelőnek tartó társaság, amint csak lehet, mint a barmok a vályúhoz, rohant az asztalhoz, és az érezte aztán magát a legboldogabbnak, ki a libamájas tálat megkaparintva elmenekülhetett egy kis magányos zugba, hogy kincsét aztán teljes mértékben magáévá tehesse. Végül aztán talált magának egy még ehetőnek látszó rántott gombafejet, önthetett rá egy kis mártást, és leült egy csendesnek tűnő sarokba. Az sem zavarta, hogy mindenféle hatalmas pálmaszerű szobai virág eltakarta a kilátást. Legalábbis addig, míg fel nem tűnt újra a pincérlány. Mert, valljuk be őszintén, egyre nagyobb lelkesedéssel figyelte. A figyelem, a mozdulatainak fürkészése, annak az ingerültséget okozó valaminek a kiderítése töltötte el lelkesedéssel. Íme, egy megoldandó, elgondolkodtató feladat. Úgysem törődött már vele senki. Talán kiderült róla időközben, hogy mégsem mondta meg azoknak, akikkel úgy kell bánni, mint. Talán csak túlontúl mogorvának tűnt ebben az egyre jobb kedvű társaságban, s inkább kerülték.
    A lány megállt egy pillanatra. Egy másik pincér szólt hozzá. Eleki az egzotikus növények ügyefogyott takarásából gátlástalanul bámulhatta a jelenetet. De így látta azt is, ahogy egy nagydarab, durva mozgású öregúr a lány mögé perdült, és átölelte. Vén kezeit lassú, de tudatos mozdulattal a lány feszes kebleire helyezte.
    – Te a Julika lánya vagy, ugye? – rendezte le azonnal az ismerkedést, mint egy jó patriarcha, ki a környék összes zsenge teremtését számon tartotta, de úgy, hogy azok mégsem ismerték őt. – Hej, de csinos kis macskává cseperedtél. Nem hiába, anyád lánya vagy te is csak! – S a lány nem ellenkezett. Sem senki más azok közül, kik körülöttük álltak. Hisz időközben népes kis csoport alakult ki. Tisztán lehetett hallani, hogy az ifjúságról, annak előnyeiről, boldogságról beszélgettek, csupa ostoba közhelyet, hibás szerkezetű mondatot használva.
    Eleki egyik kezében még mindig a tányért tartotta, tulajdonképpen nem is evett igazán abból, amit rátett. Senkitől nem zavartatva figyelte az eseményeket. Kissé előredőlt, erőlködő testtartással, és szabad öklét összeszorította. Drukkolt a lánynak, hogy mégis kitörhessen a beteges ölelésből. A férfi undorral nézte, ahogy az a másik, mint tulajdonával, mint egy kis kívánatos csecsebecsével bánik a törékenynek tűnő testtel. Egyre feszültebben figyelt. Erei kidagadtak. Olyan kedves, csinos kis lánynak látszott, nem akarta, hogy undort kelljen éreznie, akárhányszor csak a tekintete beléje ütközik. Márpedig üldözte attól a perctől kezdve, hogy megpillantotta. Hiába beszéltek hozzá mindenféle beruházásokról vagy botrányokról, ő csak rá figyelt. Ahogy csípője ösztönösen ringott, s az ing lágysága mozgás közben kihangsúlyozta idomait. Azokat, miket most oly természetességgel engedett át egy hájas, alkoholszagú, durva alaknak, s amaz ráncos, vén kezeinek. Eleki sem volt már egy suhanc, az olyanfélék, mint az a lány is, feltehetőleg öregnek mondták volna a maga harminchét évével s őszülő, itt-ott kopaszodó hajával, egy-egy furcsa bogarával. S úgy egész életritmusa minden kényszercselekvésével együtt. Hisz még a kis pincérnőnél sokkal idősebbek is eltűntek mellőle egyik napról a másikra, nem tudván elviselni ebben az uniformizált évszázadban a különös cselekedeteket. S mégis, mindezek ellenére küzdött, küszködött az ellen, hogy megint csalódnia kelljen. Nem akart tőle semmit, csupán üdeségét, kedvességét, simulékonyságát csodálni. Hitt abban, hogy valami fehérség rejtőzik még lelkében, s nemcsak a ruhájában, de mindkettő egyre piszkosaban, egyre inkább teli foltokkal bukkant fel képzeletében. Mintha bizony a nagy erőlködéstől már hallucinálni kezdett volna. Látta, ahogy a lány még jobban belebújik az ölelésbe. Csillogó szemekkel ránéz, oda, a sarokba, a szobanövények mögé, és hiába is tesz a férfi bármit, hiába rejti valami hatalmas zöld levél mögé arcát, a lány még mindig ránéz, és egyre inkább csak ránéz. Mintha már ott állt volna közvetlenül Eleki előtt. Az ölelésre egyre kéjesebben válaszol teste, izeg-mozog benne egy darabig, keresi a megfelelő pozitúrát. Majd hirtelen úgy dönt, hogy inkább maga irányítja az öreg kezeit. Végig az egész testén. Lassan, lassan, de céltudatosan, mint aki évtizedes tapasztalatból tudja, mi jó neki. S még mindig csak Elekire tekint. A kezek pedig megtalálták a helyet, hová irányíttattak, egyenesen a rövidke szoknya alá, a két vékony comb közé. A lány arcán kéjes mosoly jelenik meg. Mindenki más is mosolyog, és kedves. Talán túlságosan is kedves.
    Eleki egészen addig mozdulatlanul ült egy levél mögött, talán észre is vették néhányan, de annyira nem volt már senki tudatában annak, mi történik körülötte, talán csak nevettek rajta egy kicsit, hogy nind a', hát ez meg bújócskát játszik, méghozzá egyedül, hogy nem került végül is kínos helyzetbe. Aztán hirtelen elkapta fejét, míg végül a két fal összetalálkozását eléggé megnyugtatónak találta ahhoz, hogy erőt merítve belőle visszaforduljon.
    A valóságban eközben nem történt semmi változás. A kis társaságban, testtartásukban jelentős változás nem állt be. Addig, míg az öregurat fel nem lelte felesége, és magával nem ráncigálta, szó nélkül, jelentőséget nem tulajdonítva férje túlzott közelségének egy másik nőhöz.
    Eleki elkomorodott. Nem sikerült. Megint elbukott egy angyal. Valaki, akit angyalnak hitt. Csupán mert oly kedvesen mosolygott mindenkire. De mily ádáz lett a mosoly, mily sötét, gonosz egy pillanat alatt. Már nem is vádolta az öregurat. Nem tehetett róla, kihasználták. Mindig minden nő csak kihasznál. Mert van-e különbség nő és nő között? Feltette magában a kérdést. Mert ugyan az a másik is, kinek léte még mindig ott lebegett a lakásban, az is csak addig volt vele, míg érdeke úgy kívánta. Aztán egy napon továbbállt.
    Később közelebbről is megnézhette magának a lányt. Így már nem tetszett neki. Úgy érezte, kifejezetten csúnya. Egy hülye kis liba, aki ha csak teheti, vihog, és a haját igazgatja. Ösztönszerűen hátrább lépett, hogy még véletlenül se kelljen hozzáérnie. Aztán kis híja volt, hogy ne kapjon karja után, ne húzza magához, és ne akarja magáévá tenni. Azonnal. Durván, állati, barbár hévvel. Mert úgysem lenne másra jó. Úgy adni meg, amire vágyik, hogy közben fájdalmat okozzon neki. A túlzottan kedves és simulékony volta olyannyira felingerelte, hogy legszívesebben már csak azért is megtette volna, hogy kiabálni, kapálózni, karmolni lássa és hallja, érezze a kétségbeesett tiltakozását, és mégis megtegye. Mert hogy odasimult az öreghez! Akár még tőle is várta volna a folytatást. De nem is érdemelne mást, mint amire vágyik. Az ilyen egy sem érdemelne mást. És minden nő ilyen. Mert minden nő egy szajha.
    Majd búcsúzás nélkül hazament.