Adonyi Sztancs János

Huncutkodásaink legendáriuma

Részlet egy keszülő történetfüzérből

    Ha megérzem Zsanett parfümének illatát, izgalomba jövök, ahogy rendőrkutya az indítószagtól. Követném a világ végére is. Bújhatna a föld alá, kiszagolnám, mint Labrador a szarvasgombát.
    De nemhogy nem rejtőzik előlem, hanem az írás elküldésétől számított negyedik napon maga keresett meg, és olyan közel hajolt hozzám, hogy illatmintát vehettem a hajából. Felüdültem mentolos leheletétől, miközben elbúgta: történeteimmel kíváncsivá tettem, szeretne többet megtudni rólam, pontosabban: a családomról. De maradjak az erotikus mezőben, és változatlanul írásban, e-mailen juttassam el hozzá a sztorikat.
    Mi valamennyien, megátalkodott epekedők, piedesztálra állítjuk ezt a nőt. Bálványozzuk. A szalonjára is úgy tekintünk, akár egy szentélyre. Most, hogy immár kitüntetett érdeklődésével, joggal vélelmezem, a többi rajongóhoz képest közelebb kerültem hozzá, akárcsak a ministránssá előlépett fiú az oltárhoz.
    Megmagyarázhatatlan módon elfogadom Zsanettet tanítónak, valamiféle szerelemgurunak, anélkül, hogy bármire is tanított volna. Mennyire más volt egykori egyetemi oktatóm. Tőle tényleg tanultam. Például gyakran látott egy lánnyal, és egyszer bizalmasan megkérdezte: „Komoly a dolog?” „Hát, jókat lehet vele beszélgetni” – válaszoltam, mert nem akartam a lányt kompromittálni. Ekkor a professzor szánakozón rám vetette tekintetét, majd megkaptam tőle azt a pluszt, amit csak egy jó tanár adhat. „Kedves kolléga – mondta –, nagyon fontos a lelki és az intellektuális összehangoltság, de ha nincs betyárosan megbaszva a nő, az pótolhatatlan.”
    Apropó, kérdeze mellékesen Zsanett azon a bizonyos napon, amikor megkeresett, mit szólok a legújabb sikerkönyvhöz. Őt elbűvölte. Egy középkorú író munkájára utalt. Tudomásom volt róla, hogy a pasas csapja a szelet Zsanettnak. Haragos válaszul a szíven csavartak mértékvesztésével azt találtam mondani: A könyv alig haladja meg egy vágányzári pótfüzet esztétikai színvonalát. Természetesen gyötört a féltékenység. Bárcsak szarusodhatna hamutartó bennem, amin elnyomhatnám a féltékenység égető parazsát… – próbáltam csillapítani magam.
    Mindazonáltal Zsanett kérését parancsként fogom fel. Visszaidézem hát a meghatározott szempont szerint családi takargatnivalóinkat.

Lopótök

    A nemesi vérvonalat apai nagyapám kötötte be nagyanyám révén egészséges paraszti véráramunkba. Nemesi ükapám nagy kurvás, hacacárés ember volt. Ő vágott a seggére a harcos ősöktől megörökölt vagyon legnagyobb részének.
    Sose tudott ellenállni a tüzes boroknak és a szakajtó kosár nagyságú csecseknek. Minden tőle megesett cselédlányra 25 hold földet íratott. Ezeket egymás mellett mérette ki. A népnyelv a birtoknak ezt a részét Farok-tagnak nevezte el. A családi legendárium szerint úgy kétszáz holdnyi lehetett a Farok-tag.
    Nemesi ükanyámról a mai napig megtalálható egy festmény az egyik oldalági rokonnál. Ezen egy szikkadt, vallási és munkafanatizmusra hajló asszony látszik; bizonyosan nem az a fajta, aki kéjdoronggal ellágyítható. Annál meglepőbb, hogy a piperézést meg a simakodást kedvelte. Egy szemölcs okozta a halálát.
    Ha nem az arcán jelenik meg a hústüremkedés, aligha foglalkozik vele. De hát ott volt a jobb szeme alatt, ahol a pofacsont leginkább kiugrik a képünkből. Egy napon a tükör előtt mérgesen megállapította, hogy növekszik a rondaság. Hirtelen elhatározással úgy döntött: azonnal helyreállítja arcának arányait. Kiment az istállóba, vágott a ló farkából egy hosszú szőrszálat, rákötötte a szemölcsre, majd egy erőteljes rántással gyökerestül kitépte a vadhúst. Elrákosodott az arca. Betegségétől fogva senki sem nézhetett a szemébe. Csak az orvosának és a szolgálólánynak lebbentette fel a kalapfátylát. Végrendeletében meghagyta, hogy zárt koporsóban ravatalozzák fel. Ötvenhat éves volt.
    Ükapám szexuális gyakorlatáról annyi maradt fent, amennyit fiára, nemesi dédapámra hagyott. Midőn dédapám a fanosodó korba ért, ükapám, akárha párbajkódexből egy szabályt, úgy közölte vele: „Úrinőt előírásosan vetkőztetve, szemtől szembe gyakjuk; cselédet szoknyafelhajtással, derékban megdöntve, hátulról részeltetjük.”
    „Drága mulatság az élethabzsolás. Takarékos koldus kicsit harap a kenyérből” – intette ükapámat az édesanyja. Mindig hatott rá az anyai korholás. Ilyenkor hajlandó volt számba venni, mennyit olvadt a birtok. Az különösen fájt ükapámnak, hogy a vérrel szerzett ősi föld javarészt zsidó kézbe került. Ezt hazafiatalan tranzakciónak tartotta. Bizonyára lelki szüksége volt arra a bosszúra, amit a zsidóság ellen eszelt ki.
    Az idő szerint a közeli megyeszékhelyen csodájára jártak az emberek annak a hatalmas üvegtáblának, amely hivatását tekintve egy átlátszó fal volt. Egy zsidó kereskedő üzletének járdára néző fala. Ilyen csillogó-villogó kirakatot senki sem pipált még a vármegyében. Nagyobb volt az üvegtábla, mint az udvarházunk kapuja. Ükapám négy lovat fogatott be a homokfutójába, azzal hajtott be az üvegfalon át a boltba. Bent megfordult a fogattal, majd kihajtott az utcára. „Mennyi a károd, zsidó?” – kérdezte a jajveszékelő tulajdonostól, és a mondott összeg dupláját vetette oda neki.
    Felesége halálakor ükapám már betöltötte hatvanadik életévét. Újranősülni nem akart. „Öreg kutya már a hátsó udvarra se vágyik” – hajtogatta álszent módon, de azért mindenki tudta, ha az öreg kutya személyesen lebotorkál a pincébe bort lopózni, az olyan, mint amikor a hím állat párzás előtt felméri az erejét. Volt neki egy másfél literes lopótökje. Ha azt egy huzattal tele bírta szívni, akkor minden rendben találtatott. A másfél liter vörösbor aztán oly bizsergető bővérűséget okozott, amelyet okvetlenül kezelni kellett. Általában egy könnyen nedvesedő cselédasszonyon loncsolta le magát, de megesett, hogy kuplerájba vette be öreg testét.
    Elmúlt már nyolcvanesztendős, amikor az orosz csapatok áttörték az ezeréves magyar határt az első világháború mocskos forgatagában. Ükapám kitűnő vadász volt. Fogta hát a nagyvadakra tartogatott fegyverét, előkészíttette a bricskát, felrakott rá egy kisebb hordó bort meg egy disznósódart, és elindult ellenséget lőni. Végrendeletet nem írt. Maga mögött hagyta a családot, amely igen hamar megfeledkezett nemesi gyökereiről. Maga mögött hagyta a kúriát, amely le fog égni a második világháborúban. Maga mögött hagyta a birtokot, amelynek maradékát elveszik majd a kommunisták a második világháború után. Ükapám ebből a vadászatból sosem tért vissza.
    A lopótök azonban valamilyen csoda folytán megmaradt. Én őrzöm, de nekem már boroshordóm sincs. Időnként vizet engedek a nagyfazékba, megpróbálom belőle egy huzatra teleszívni a lopót.

Habnyalás

    Feleségemen nem volt más, csak egy csík jellegű bikinialsó, amikor tejszínhabot vert fel a konyhában egy combmagas asztal fölé görnyedve. Aki madzagnyi bugyit hord, mindenképp borotválnia kell nemi szerve tájékát, máskülönben nem kerülheti el, hogy kigöndörödjék alóla néhány pajkos szőrszál. E tekintetben kifogástalan helyzet állt fenn az erogén zónában.
    A rugós kézi verő kis fehér pontokban ki-kicsapta a tálkából az édes masszát, véletlenszerűen bepöttyözve az asszony combját, ágyékát. Kisvártatva összejött annyi a testén, hogy elég lett volna egy nagy adag fagylaltra habkucsmának.
    „Jó, hogy nem vagyok cukorbeteg” – gondoltam, majd az asztal alá bújtam, és kutyamód letisztítottam a combját, lába közét, ágyékát. Persze a nyelvhasználatom emberi volt. Nem estem mohón neki, hogy néhány gyors, széles sávú nyalással agyoncsapjam a libidót. Hogyisne! Először csak a nyelvem hegyét érintgettem a fehér pontokhoz. Úgy éreztem, annyira kifinomult és leheletkönnyű a nyelvem, hogy egyszínűre ecsetezné a pöttyögetett pilleszárnyat is. Az asszony türelmesen, libabőrösen kivárt, tudta, értő munkás dolgozik rajta.
    Aztán nyelvemnek mind nagyobb felületét nyomogattam hozzá, és mind erőteljesebben. Komótosan, vontatottan nyaltam. A vulvát, a vulvanyílást mindvégig gondosan kerültem. Lassan kezdtem benyelni a tejszínt. Leresztettem a szemhéjamat, hogy a harmadik szememmel lássam az asszony bőnedvű orgazmusát.
    Egyszer történt csak meg, hogy a feleségem elutasította a közeledésemet. Ennek oka a cumisüveg volt…
    Első gyermekünk csecsemőkorában lehangoló étvágytalanságban szenvedett. „Addig éljen, ahány szeme van” – mondták volna ijesztően vézna testét látva szülőfalum régi öregjei. Nemegyszer rajtakaptam feleségemet, hogy bánatában halkan szipog, itatja az egereket. Attól tartott, tényleg nem életre való a kicsi. Mert nem kellett annak sem anyatej, sem tápszer. Néhány milligramm tea tartotta benne a lelket. A teát pedig csak egyetlen cumisüvegből volt hajlandó kiszopni.
    Muzeális darabnak számított ez a cumisüveg, ilyeténképpen kétszeresen is pótolhatatlan. Hogyan került hozzánk – nem tudom. Vastag falú üvegből készült, jóval a műanyagkorszak előtt. Rendkívüli becsben állott a különös régiség, hiszen a gyerek jövője függött tőle.
    Hogy az asszony miért bízta rám egyszerre váratlanul a teautántöltést, az máig nyitott kérdés, hiszen én soha nem foglalatoskodtam a gyerek körül, nem is igényelte senki. Gyakorlatlanságomból fakadó balfácánkodásom következtében valahogyan elpattant a kezemben az üveg. A felső része vált le a többitől, éppen a nyaka, amelyre a gumiszopókát kellett ráhúzi. Ami történt, felért egy élet elleni merénylettel. Azonnal kibúvót kerestem a felelősség alól.
    Kisütöttem, hogy teát töltök a csonka üvegbe; jobb kezemmel megmarkolom, ballal ráfogom a gumiszopókás nyakat. Úgy teszek, mint aki jól végezte dolgát, és át akarja adni az asszonynak az etetésre kész cumisüveget. Amikor felé nyúl, hirtelen elengedem az egészet, majd nagylelkűen megvigasztalom, amiért elbötéskedte.
    Úgy is cselekedtem, ahogy kifőztem. Csakhogy a feleségem olyan gyors mozdulattal, amilyen egy keleti harcművész mesternek is becsületére vált volna, estében elkapta az üveget. Legalábbis a nagyobbik részét. A korábban letört nyaka a konyhakőre zuhant.
    Aznap éjjel hiába bújtam hozzá. Hideg volt, mint a fagylalt.
    A habot másnap nyaltam le róla.