Noth Zsuzsánna

Megoszthatatlan és megbonthatatlan

Regényrészlet

    Pedig apránként kitapasztalta, hogy hetven évet maga mögött tudó partnere egyebet is mennyire ritkán és nagy nehezen cselekszik, s akkor sem teljességgel aktust bíró merevedéssel, s a fülbe szuszogott „Megkívántalak…” sem annyira életképes, mint amilyennek hangzik. A valóra váltás hiábavaló próbálkozásaiba Zsóka egyre jobban belefáradva végleg felhagyott a felajzó kísérletezésekkel, s maga sem vette észre, mennyire önzővé vált. Mikor már csak néha és akkor is csak alig-alig érintette a szikár férfi inakra aszott testét, még mindig úgy érezte, hogy rengeteget kap tőle. No igen, adta magát, amikor úgy-ahogy és mégis csábosan elterült, átengedve érett testét a véget nem érő előjátékok orgazmusainak, s Horác, az önzetlenül serénykedő nem eszmélt rá egyszerű eszközzé, kéjadagoló automatává válására. De semmi sem zavarta meg még ezt az idillt sem, mindketten természetesnek érezték a megélteket. Horác kedvére lubickolhatott a partner orgazmusára igényt tartó gáláns férfi szerepében, Zsóka pedig felöltötte a testét-lelkét őszintén feltáró szerető szerepkörét.
    Egymás sarkát tiporják a kórházban eltöltött napok. Oly módon, hogy a betegek szinte alig vesznek tudomást elmúlásukról, sokszor az sem világos előttük, a kábult ájulásokból felocsúdva nappalra, éjszakára vagy hajnalra meresztik-e csipapatkó satujába fogott szemüket. S akiket jó ideje keményen gyógyszereznek, már abból sem igen gubancolódhatnak ki, hiába emelkednek félkönyékre, hogy munkahelyükön vagy éppen bérházi körfolyosógangjukon trécselnek. Attól függően, hogy melyik évjáratba és helyszínre álmodja be magát, aszerint szólal meg időnként természetének megfelelő stílusban. – Mit csinál ott az az ember? Varr? – lendíti a májrákos csontra-bőrre aszott balját az átellenben gunnyasztó övsömörös felé. S mivel válasz nem érkezik, felfedezését elégedetten nyugtázza: – Nagyon jól teszi! Dolgozzon is néha, ne csak a napot lopja!
    A mi boldogtalan operatőrünk sem lopná itt tovább, ha legalább annyi erőt tudna pumpálni időnként félrekonduló szíve a lábaiba, hogy ezt a rühös kórházat elhagyhassa. Első útja egyenesen a reptérre vezetne, lehet, hogy örökös készenlétre berendezkedett ládáiért se menne haza. Ha legalább valamiből, na nem ebből a silányka kosztból, amit legtöbbször érintetlenül, beszáradva visz vissza a nővér, s nem is abból a napjában lenyelt vagy az ágy alá direkt leejtett néhány pasztillából, hanem inkább ép tudatából kovácsolt önerőből visszarepülhetne Kaliforniába. Mert itt az ember három éven belül lerohad. Itt az autóbuszok és a metró szétrág mindenkit válogatás nélkül. Na már most én négy év múlva egy hetvennyolc éves pali leszek, egy vén fos, aki ha lépkedni kezd a Moszkván, csak útban van a tülekedőknek, és félrerúgják. Ilyen tumultusban ugyan ki szeret és kit? Itt csak gyűlölnek, mert elveszed előlük a levegőt és a kenyeret. Nem embernek való ez a falanszterélet. Én a repülőtéren leveszem ezt az agyongyötört csukámat, amelyet viselek, és azért ebben megyek el odáig, hátha esik az eső, ezt leveszem, beteszem egy plesztikzsákba (így mondja, plesztik), bevágom a legközelebbi kukába, fölveszem az úri piros csukámat, és egészen más ember leszek.
    Értsd meg, nem akarok teljesen kiürülni, itt annyi egy ember, ha eszik, akkor szarik is, annál semmivel se több. Itt mindenki csak csörköl – mutatja a mozdulatot szabad baljával, mintha kimeredt volna a farka –, hűtögeti a tüdejét feleslegesen, az eredmény meg továbbra is nulla.
    Itt, ezeknek a moslékukon dögöljek meg, amikor naphosszakat felém se néznek? Odaát az embernek a pénzéért, amit egy életen át kaszálnak be tőle, legalább dukál némi gondoskodás és kegyelet – helyezi pergamenbőrű jobbját a megrendült és megszeppent Zsóka keskeny térdére. – Ott legalább arra van a kórházaknak pénzük, hogy kellemesebbé tegye, megkönnyítse az átmenetet.
    Hirtelen ráeszmélve, hogy kezét eddig önkéntelenül hol pihentette, témát és hangsúlyt vált.
    – Mucikám, csak egy percig engedd meg, hogy megfogjam a cicádat! – dödögi öregesen, de szeme huncutkásan csillan, nyoma sincs benne az előbbi megtörtségnek. – Vagy legalább az egyik dudikádat – emeli a szoknya alól kilökögetett kezét a nő csücskös melle irányába, de Zsóka erőteljesen megragadja, rásimítja a paplanra és ott fogva tartja.
    – De mégis, Horác, hogy képzeled, ebben a siralomvölgyben, ezek között az élőhalottak közt – veszi a hangját egyre halkabbra –, hogyan tehetsz, egyáltalán hogyan gondolhatsz ilyet?
    – Ugyan már, Mucika! Ne csináld ezt velem. Csak azt ne hidd, hogy ezek a szerencsétlenek minket figyelnek – próbálkozik újra, s mivel eközben a nő körbesandított, és ő is azt tapasztalta, hogy nem lehetnek ők az érdeklődés tárgya, Horác ez esetben célba ér. Gyengéden és egyben erőteljesen masszírozgatja a nő melleit, felváltva. – Csak azt ne mondd, hogy benned nincs vágy. Már hogyne volna, nem is tagadhatnád. Nézd csak meg, hogyan ágaskodnak. Úgy megemelkedtek, mint a megugorni készülő csikók. Nézd csak meg! Most meg mit pironkodsz, mint egy szemérmetes süldő lány? Asszony vagy te a javából! Asszony bizony, és micsoda asszony!…
    – Nyughass már! Nyitva az ajtó, bármikor bárki beléphet – húzódzkodik a nő Horác hideg kezei elől.
    – Na és, lépjen, legalább megbizonyosodnak róla, hogy korai még a dögcédulát kitölteni. Bár nem biztos, hogy visszafoghatók ebben a rettenetes serénykedésben.
    – Ne legyél már ennyire ízléstelen!
    – Miért? Mi közük ezeknek az én életemhez? Az életem, a kezem, mindenem, de még te is kizárólag csak az enyém vagy. Én világéletemben egyke voltam, megoszthatatlan és megbonthatatlan. És bármennyire is fáj a szívem, hogy téged itt hagyjalak… – Rövidke merengés után: – Ha küldök neked Amerikából egy tiketet, meglátogatsz? Kibérelek neked egy lakást, aztán addig maradsz, ameddig jólesik. Még azt is el tudom képzelni, hogy megszereted ott, és kitelepülsz.
    – Ugyan már – vág szavába a nő –, akárhogy is kalkuláljuk, nemigen fogsz élni még negyven évig. Mit kezdjek én ott kinn egymagamban?
    – Keresünk neked egy milliomos férjet – néz föl reményteljesen a nőre, de nem sokat lát belőle, vagyis ahhoz képest túl sokat a fölé billenő, groteszk módon megnyúlt arcból, s ettől felszabadultan felkacag: – Na most, ha akarnád sem tudnád letagadni féktelen örömödet.
    – Természetesen kijövök, ha egészen a repülőig elém jössz, különben rövid lesz az életem, hogy megtaláljalak. Rajtam nevetsz?
    Mivel a férfi jobb szemét egészen összecsippentve tovább dödörészik ércesen, igent bólintva: – Áruld már el, hadd nevessek én is, hogy mi az, ami ennyire röhejes rajtam!
    – Á, semmi, semmi, csak innen a párnáról nézve nem látszik más belőled, csak mellgömböcskéid alsó hajlata, és ezek közül emelkedik ki két barlangsötét orrlik, mélyében a fekete csillámszőrökkel, és a kakastaréj frufrud. Na mindegy, azt te is láthatod, hogy itt nem gyógyítanak, de még csak nem is ápolnak, hagyják ezeket az emberroncsokat napokig, de az is megeshet könnyen, hogy hetekig, egészen az elmúlásukig saját mocskukban kuporogni. Nem vesznek senkit emberszámba, ezek a nyomorultak, természetesen velem együtt csak roncs bácsi mind. Amint talpra tudok állni, isten veled, szülőhaza! Ugyan már, mi kössön engemet annyira ide? Ezek a rigmusok, hogy szülőföld meg anyaföld, számomra csupán szép szólamok. Egy százszázalékos kozmopolitára ezek nem hathatnak akkora erővel, hogy hajlandó legyek ezeknek itt kifingani. Hagyjad már, mi az, hogy haza, nekem ott a hazám, ahol házat veszek vagy bérlek, beszélek angolul, németül és franciául, csak elboldogulok valamelyik nyelven. Tudod, ki hajtja itt le örökre a fejét… Mintha én tehetnék arról, hogy ebben az országban se kötszerre, se gyógyszerre, se megfelelő végzettségű és számú nörszre nincs pénz. Ilyet én még nem hallottam sehol, pedig éltem már néhány helyen. Hogy itt egyáltalán semmire soha nincs pénz, hogy itt súlyos betegeket üres szólamokkal gyógyítanak. Na, most őszintén, hogy van ezeknek az orvosoknak merszük ehhez a kuruzsláshoz? Hiába igyekszik a család, mit számít itt ennek az embernek, aki már szinte az egész máját kifosta és kipisálta, hogy délutánonként bejön hozzá a lánya, és beletuszkol a kiszáradt torkába néhány falatot ebből a nyamvadt, vérszegény párizsiból, amit szó nélkül letett mellé a nörsz, ahelyett, hogy megpróbálná megetetni valami számára elfogyasztható étekkel, mondjuk valami hígabb pürével, amit esetleg le tudna nyelni, és nem mardosná a gyomrát naphosszat az éhség. Á, nem azért, mintha nem lenne mindegy az egész, abból se hasznosítana sokat, ha már a saját szerveit is úgy nyomja ki magából, mint ahogy a nyitva felejtett tubusból kicsorog a mustár. De legalább egy kicsit jobban érezhetné magát. Na, mindegy, ahelyett, hogy emberséggel átsegítenék a túlvilágra, ezek mintha azt várnák tőle, hogy felpattanjon és szteppeljen, egy kemény műtét után, az ő korában, egy kiadós betegségben. Ha csönget, felé se néznek, ha meg befosik, úgy rángatják alatta a gumilepedőt, úgy legorombítják, mint egy vásott gyereket.
    – Mit segíthetnék rajtad? – csuklik el váratlanul a nő hangja.
    – Hagyjad már, ugyanúgy, ahogy a születés egyes-egyedül a magunk kínja, ugyanúgy a halállal is egyedül kell megbirkóznunk. S én tulajdonképpen nem a haláltól rettegek, mert az az életnek a legtermészetesebb része, amint megszületünk, egész életen át nem teszünk mást, mint szépen, egyenletesen lépegetünk a halál felé. Értsd meg, drága Pucikám, én nem a haláltól félek, mert a halál közelségét megszoktam az indiánok közt, mármint megtanultam azt, hogy ne rettegjek tőle, hanem attól viszolygok, hogy ezeknek a hullarabló sintéreknek a keze közt múlok ki. Kinti körülmények közt fel tudnának úgy javítani, hogy élhessek még néhány szép évet. Mert emberi számítás szerint nem lehet túl sok hátra számomra, csakhogy én ezt a keveset szeretném emberibb közegben lepergetni. Mert az öregkornak az a legnagyobb hátránya, hogy nagyon közel esik az emberhez a vége.
    Az eget rendszeresen uraló tűzgolyó néhány komótos föl-le bucskázása után Horác kissé megerősödve kezdte azt a látszatot kelteni, majd megerősíteni, hogy visszavándorlási terveit nem dédelgette hiába. Ki-kikapaszkodik behorpadt fekhelyéből, és, még ha rövidke időre is, de áttelepszik bal oldalról a második betegtársa ágyának egyik sarkára. Nem mintha beszélgetőpartnert keresne a szűkszavú, gömbölyded cigány emberkében, akit társalogni eddig még nemigen hallott, csupán fuldokolni és csónakszerűen bő bőrpapucsában csoszogva osonni fáradtlila csíkos frottírköntösébe burkolózva. Sunyin pillantgatva hol jobbra, hol balra, nehogy rajtakapja a nővér a szökésen és a folyosó végi gyászosan álldogáló poros datolyapálma alatti pöfékelésen. Mert mit bravúroskodik egy ilyen ágrólszakadt tüdőtályogos, örüljön, hogy egyáltalán tud még levegőt venni. Bár ezt még egyszer sem hallotta, mióta bent fekszik, és rokonai meg a gyerekek is csupán csak sejthetik, hogy nem lehet valami hétköznapi eset, ha hetekig kórházban őrizgetik.
    Igaz, felesége nem annyira e fura kis emberkéért aggódik, ahányszor csak bedöcög hozzá rezgő sonkáin, mindannyiszor valami értékmegőrzési turpisságról szóló litániával traktálja, sűrűn körbepillogva, nehogy illetéktelen fülekbe is beférkőzhessen. – A pulóverodat és a nadrágodat mindig tartsd magadon vagy az ágyban a párnád alatt. Sosem lehet aztat itten tudni. Ha nem tartod rajta a szemedet, bárki elemelheti. Az a szekrény ott kint, egy pattintás bicskával, de bicska nem is kell, egy rántás, lent a lakat, belenyúlhatnak. Nehogy itt állj nekem egy szál gatyában – ez persze amúgy is képtelenség lenne, mert vetkőzni még nemigen látta senki –, amikor bejövünk érted!
    Klaffog és csoszog vissza a vackára, hiába is titkolja, hol járt és mi ügyben, bűzlik a Munkástól, mint a klozett, és sokkal karcosabban fuldokol, mint mielőtt elhagyta a kórtermet. Pedig már csak félig ülve tud aludni, és éjszaka is csak tíz-húsz perceket egyik khö-khö-khö-kham-kham kráktól a másikig. Feje az ágy láb felőli vaskorlátján, mélyen berepedezett sarkai besüppedve a párnába.
    Egyik ilyen tilosban csellengése után elégeli meg Horác a cigány igen látványos önpusztítását, kikecmereg nagy elszántságától ösztökélve az ágyából, és átbilleg leülni Feró ágyának lába felőli végébe, annak felhúzott kurta és görbe lábainak öbölkelyhébe, rá se rántva arra, hogy alszik-e már, vagy csak éberen hever lehunyt szemmel, kiereszti kemény, telt hangját:
    – Menj a kurva anyádba, ha ennyire hülye vagy!
    – Ki? Ki? Ki? Ki? – mered rá Feró tágra nyílt olajbarna szemmel, talán egyedül a szeme az, ami ezen az emberen szépnek mondható, olyan, mint egy ámuló kisgyereké. – Én? – bök húsos középső ujjával mellkasa közepére.
    – Ki más, te hülye balfasz! Baszd meg a kurva anyádat! Meg akarsz dögleni? Hiába beszélnek neked az orvosok, hogy ne fújd folyton azt a fos Munkást?
    – Hát mit szíjjak? – ámulva, egyáltalán nem érzékelve a kérdés bárgyúságát.
    – Ha szívni akarsz dögölj meg otthon békével! Ne itt kavard fel kilenc másik szerencsétlen proli szerény kis dögledezését!
    Lángoló arccal, lobogó és lángvörös, gubancos lófarkos fejével, klaffogó fapapucsban robog be a nővér (ha Horác mesélné, akkor itt most nörsz szerepelne) habogva.
    – Mi történik itt?! – lihegi izgatottságából nagy nehezen kigubancolódva, elfúló hangon.
    – Észre akarom téríteni ezt a nyomorultat, még mielőtt itt a szemünk láttára megdöglik.
    – Nem lehetne ezt csendesebben és finomabb szavakkal? A másik kórteremben folyik a nagyvizit, a főorvos úr vonul ágytól ágyig, a többi osztályos orvos meg nővér utána síri csöndben, az ajtók tárva, minden szavát tisztán lehet hallani.
    – Nem mondhatom neki se halkabban, se finomabban, mert ez az ember nem érti másképp, csak így.
    – Akkor kérem, hogy halassza későbbre, amúgy is hallgathatok eleget amiatt, hogy felöltözve és fordítva fekszik az ágyon. Hiába mondom el számtalanszor, hogy az otthon megszokott körülményekről, ahol se párnája, se takarója, nem tud hirtelen átállni egy számára szokatlanul kényelmes életre.
    – Vizit, vizit, meg még hogy itt kényelmes – mutat teátrálisan körbe, aztán legyint lemondóan széles tenyerével Horác –, mit nagyzolnak ezek, rá se hederítenek az emberre, csak motyognak fölötte valami latin blablát, és már ott sincsenek. Mit vizit? Önámítás, öntömjénezés! Rongyrázás. Hódolat a pénznek, ezeknek a szegény proliknak az utolsó filléreiért.
    Miután felmérte Horác siralmas állapotát és reménytelen helyzetét, Zsóka számot vetett magával, vagyis azzal a ténnyel, hogy sem neki, sem Horácnak magának nem sok öröme származhat abból, ha a férfi még akármennyi ideig is, de ránézésre mindhaláláig ott nyomja a kórházban azt a hepehupás ágyát. Mert akármilyen mélységekig is lelkesedik az Operatőr zsenijéért, ha segíteni nem tud rajta, elhagyni kegyetlenség lenne, hazavinni magához és ápolni meg amiatt nem tudja, mert egy ilyen ember alig van otthon, és nemcsak napközben, hanem a gyakori éjszakai forgatások miatt egyáltalán. Könnyen még keservesebb helyzetbe is kerülhetne. Tán mindkettőjüknek jobb lenne, ha minél hamarabb átsiklana a túlvilágra. De ennél a gondolatnál eleredtek a könnyei. Hüppögött, szipogott, trombitált papírzsebkendőibe jó pár órát, aztán, miután elszánta magát az egyetlen épkézlábnak tűnő megoldásra, beletörődve a megváltoztathatatlanba, beledőlt egy abroncs szorítású, fejgörcsös délutáni álomba.
    – Úgy gondolom, kedvesem, bár lehet, hogy rosszul ítélem meg a helyzetedet, de én csak egy módon tudok rajtad segíteni. A döntést viszont rád bízom, mégiscsak a te életed. Csupán arra kérlek, várd meg az éjszakát. Mind a negyvenet feloldom ebben a pohárban…
    Nem mintha nem érezte volna Zsóka, hogy nincs sok köze a férfi életének alakulásához, hisz eddig is csak egyszerűen fürdött benne, amikor csak tehette, Horác arcán meg még csak döbbenet sem mutatkozott, csupán az elnéző „csacsi gyerek” kifejezés és egy kis ámulat, ami a nő eddig előle elkendőzött lelkierejének szól.
    – Beteszem a szekrénybe a felső polcra, ott, az ajtó mögött nem láthatják meg. Tényleg kimondhatatlanul kedvellek – simít végig Horác mások számára tán riasztóan koponyaformára horpadt, száraz arcán – nagyon sok kellemes órát töltöttünk el együtt…
    – Te csak ne szerénykedj, te rossz szuka! – Játékosan dorgálva, rá se hederítve a nő véresen komoly búcsúzkodó szándékára. – Még hogy kellemes órát! Röhögnöm kell. Mit gondolsz, hányszor élveztél el a nyelvem járására? Te, te, te baszós! – Végre rátalált a szerinte legmegfelelőbb szóra, ezt önelégült nevetéssel nyugtázza.
    – Ne beszélj ilyeneket, vagy legalábbis halkabban! Muszáj az egész kórháznak hallania a bolondságaidat?
    – Még hogy bolondság! Akkor persze nem intettél le, hogy ugyan hagyjuk már abba, amikor sorozatban beleélveztél a számba. Te csak ne szégyelld a temperamentumodat! Sok asszony megirigyelhetne, ha egyáltalán sejtelmük lenne róla, hogy üzletszerűen megjátszott kis orgazmusukat megtölthetnék gyönyörökkel. Ha nem hazudnának még önmaguknak is, ha csak egyszer el tudnák engedni magukat, hogy elveszítsék érzéseiken uralkodó önkontrolljukat.
    – Jó, jó, jó, ezt már mind-mind megbeszéltük számtalanszor. Csupán azt szerettem volna elmondani, hogy pontosan azért, mert szeretlek, és nagyon is ismerlek, azért ajánlom, hogyha elérkezettnek érzed az időt rá, lépj ki szép csendben a ringlispílből. – Az utolsó szavaknál görcsbe rándul a torka, és elfúl a hangja.
    Horác, mintha csupán valami íztelen vacsoráról lenne szó, úgy bólogat egykedvűen, kissé a fogai közé becsippentett alsó ajakkal, majd felemeli a nő bal kezét, és röpke csókot lehel rá. – A csoszogó hétszentségit! – mordul a folyosó felé lopakodó Feró irányába. – Ennek is hiába beszél az ember…