Mezőcsáti haloványos

Kemény Lajosné Veres Lídia látásmódja

    Kemény Lajosné Veres Lídia nyolcvanhét évesen kezdett rajzolni, olyan korban, amikor már minden nap ajándéknak számít, s az emberek többségénél a tevékenységet felváltja a csendes szemlélődés. Ám az ő esetében az elfáradás helyett éppenséggel az alkotóerő kivételes, úgyszólván példátlan kiáradásáról beszélhetünk. Három esztendő alatt csaknem félezer képet készített, mondhatni egész életművet hozott létre. Elismerésünket azonban elsősorban nem is a képek mennyiségével, hanem a művek látásmódjának elevenségével, a kifejezés meglepő eredetiségével vívja ki.
    Tudjuk, a naiv művészek zöme időskorban kezd alkotni, amikor egy élet során felhalmozódott tapasztalat világképpé rendeződik bennük, s az élmény, a visszafojtott mondandó robbanásszerűen megteremti a maga közvetlen képi kifejezésmódját. A naiv művészek esetében ugyanis nincs távolságtartás az alkotói én és a megidézett világ között.
    Veres Lídia alkotásmódja viszont mélyrehatóan különbözik a naiv alkotók szemléletétől. A különbség lényege az, hogy a naiv művészekre jellemző közvetlen kifejezésmód Veres Lídia munkásságában a művek elenyészően kis hányadára, például a virágokat, állatokat megjelenítő statikus, harmonikus, poétikus (idillikus) sugallatú művekre vonatkozik, az alkotások többségében a hivatásos művészetre jellemző alkotói távolságtartás, áttételesség érvényesül.
    További meghökkentő különbség, hogy a képek témáját nem saját életének élményei, hanem a restaurátor és műgyűjtő fiának lakásában található festmények és képzőművészeti könyvek, fotóalbumok képezik. A mezőcsáti dolgos, örökké tevékenykedő parasztasszony, fiához költözvén, elfoglaltság és társaság híján nem tudott mit kezdeni szabad idejével, és fellázadt a kínzó tétlenség ellen. S fia, aki tudta, hogy anyja gyermekkorában szépen rajzolt, kimondta a felszabadító varázsszót: „Akkor rajzoljon, anyu”.
    És Kemény Lajosné elkezdte másolni a képzőművészeti monográfiákban, árverési katalógusokban, fotóalbumokban talált képeket. Nem mindegyiket, csak azt, ami megragadta. S akkor történt meg a legnagyobb csoda, Lidi néni csak látszólag másolt, valójában szuverén módon alkotott. A festményreprodukciók csupán az alkotáshoz szükséges nyersanyag szerepét töltötték be. Ezek a már előzetesen művészetté formált élmények, mintegy témát, motívumot adtak számára, lendítőerőként szolgáltak.
    A művészet egyszerre tehetség és mesterség kérdése. Rejtély, hogy Veres Lídia mindenféle előtanulmányok nélkül, magától értetődő természetességgel alkalmazza a hivatásos művészet számos eszközét. Ebben bizonyára rendkívül erős belső látása segíti őt. A művészi ábrázolásnak persze vannak olyan eszközei, módszerei is, melyeket a profi képzőművészek is csak hosszú gyakorlattal sajátítottak el. Veres Lídia azonban helyes arányérzékkel érzi saját határait, és ösztönösen elkerüli a részletező ábrázolás buktatóit. Munkái között így is találunk tanulmányszintű, felemás megoldású rajzokat, amelyek nem emelkednek a műalkotás szintjére, ám remekműveket is, meglepően sokat, amelyeken minden részlet a kifejezésnek rendelődik alá, s a kompozíció minden eleme egyetlen, zökkenésmentes ritmusláncolatba rendeződik.
    Végtelenül eleven beleélő képességgel hangolódik rá a kép által sugallt élményre, és ösztönös, lényegre törő képi gondolkodása természetes könnyedséggel tárja fel a mű kompozicionális, formai és színbeli rendjét. Megnézi a mintaként szolgáló képet, megvillannak benne a mű erővonalai, s ha mégis néha elvéti a komponálás menetét, észreveszi, és nyomban korrigálja. Ily módon mérhetetlenül kitágítja alkotásainak témakörét és kifejezésmódját is. Az elvonatkoztatás különböző szintjein, grádicsain szédülés nélkül, bátran lépked, s jut el a konkrét ábrázolástól a mind elvontabb stilizációig, az oldott folthatású tájmegjelenítés különböző változataitól a szerkezetes összefüggésekre összpontosító architektúrákig. Ám valamennyi stílusváltozatot rokonít egymással – az ily módon csak reá jellemző – képalakítási mód: a kompozíciós erővonalakat a lényegre egyszerűsítő tömörség és nagyvonalúság. Minden fölösleges, a kép ritmusát, szerkezetességét zavaró részletet elhagy. A tárgyi formákat emblematikussá, dekoratív vonalakká, foltokká egyszerűsíti. Színegyüttesei finoman hangoltak: „Nem szeretem, ha túlságosan zöld vagy piros, jobban szeretem, ha inkább haloványos” – avat be bennünket a színekkel kapcsolatos alkotói tapasztalataiba.
    Kemény Lajosné Veres Lídia képei a spontán alkotásmód és a profi képalakítás határmezsgyéjén jöttek létre, magától értetődő természetességgel s egyben egyszeri, kivételes csodaként. Bizarr hasonlattal élve, Veres Lídia úgy alkot, mint az előadott alapműre szabad improvizációkat rögtönző dzsesszzenész. Kilencvenévesen is sablonoktól mentesen, frissen, újító szellemben munkálkodik. Műveiből életbizalom és bensőséges szeretet sugárzik.

Kerékgyártó István