Soltész István

Katonakópék

    Ötszáz évvel ezelőtt Rabealis-nek sikamlósan nagyszerű és találó javaslata volt a Pantagruelben, ledér könyvében. Csúfondárosan ajánlotta, hogy a Párizst védelmező városfalakat női nemi szervekből kellene felrakni. Minél jobban ostromolja és rohamozza majd a támadó hadsereg, annál erősebb lesz, és végezetül bele is fulladnak az ellenséges katonák.
    Ki volt a katonakópé minálunk? Vakmerőségével, közkatonai huncutságával ezer módon provokált. Látszólag könnyedén kockáztatott, hiszen őt minden percben, mint minden katonát, a megsemmisülés kísértette. Igyekszik hát becsapni a halált. Akár lopva is szerezni örömet. Szenteket ne faragjunk belőlük. Csélcsapok, könnyen megragadják a kínálkozó asszonyi alkalmakat. Nincs otthonuk. A katonakópé a legkisebb szerelemmorzsától is könnyű boldogságot remél.
    Felgyűjtvén a történeti Magyarország területén a régi és falusi katonahumor tömegét – Nagy Olga, Burány Béla gyarapítását is –, ebből cseppentek egy nevetésre valót.

Az ebédvéka

    Történt az, hogy valamelyik vidéken az volt a szokás, hogy az ebédet ki a mezőre olyan edénybe tették, hogy belétették egy vékába, s díszesen fel a fejire, s a fejin elrendezve ügyesen vitte egy menyecske ki, hogy abból ebédeljenek. Megtörtént az, hogy egy ilyen ügyes menyecske viszi a fejin a feldíszített ebédvékát, ki az aratóknak.
    Közben szembe a határon, az úton jő vele szembe egy ügyes huszár. Amint a menyecske meglátja a huszárt közeledni, nagyot visít:
    – Jaj, vitéz úr!
    Azt mondja a huszár:
    – Mi baj, menyecske, drága, mi?
    – Jaj, hogy félek, hogy lefektet.
    – Hát hogy fektetem le, drága, magát, hászen a fejin van az a micsoda.
    – Hászen leteszem én addig!

Egy szikra, két szikra

    Valamelyik városban a katonák mentek sétálni. Egy kapitány ment előttük ügyes, szép, csinos feleségivel. S hátuk megett a két huszár mind viccelődik. Azt mondja az egyik:
    – Ej, te, én úgy megdolgoznám a naccságát, hogy szikrát vetne a feneke.
    Csöndesen mondta, de a kapitánynak jó füle volt, meghallotta. Hátra fordult.
    – Hallottam, amit mondtál. Hát vigyázz, holnap öste gyere el, s próbáld meg! S ha nem vet szikrát, agyonütlek!
    Megijedt a huszár, most mi lesz. Mind valótlanság, amit mondott. Ment nagy búsan, megszólítja egy öregasszony.
    – Mér búsul, vitéz úr?
    – Jaj, ne is kérdezze! Olyan nagy bajban vagyok.
    És elmondta a baját.
    – Hadd el, fiam, ne búsulj, segítek én a bajodon.
    Kiment az öregasszony a rétre, összeszedett egy csomó szentjánosbogarat.
    – Né, fiam, hát estéről van szó. Ezeket tedd a zsebedbe, amikor összekerülsz a nagyságos asszonnyal. A kapitány úr lesi majd a szikrát. Te kidobsz egy szikrát, aztán még egyet, s így tovább.
    Menyen a huszár, béengedik. A szobában sötét van, a huszár nekifog. Egyszercsak kidob egy szentjánosbogarat.
    – Kapitány úr! Alázatosan jelentem, egy szikra.
    Aztán kidob kettőt.
    – Kapitány úr! Alássan jelentem, két szikra.
    Aztán:
    – Kapitány úr, alássan jelentem, három szikra.
    Akkor aztán szórja marékkal:
    – Kapitány úr, alássan jelentem, tűzben az egész picsa.

A fiatalasszony anyja

    Volt egy fiatal házaspár. Olyan jól egyeztek, olyan jól éltek, csak az volt a baj, hogy a fiatalasszony édesanyja ott lakott velük, s annak az volt a szokása, hogy örökké sírt és sírt. Azt mondja a fiatalember a feleségének.
    – Édes feleségem, csináltassunk egy nagy bölcsőt nekie, tegyük belé, s próbáljuk meg, ringassuk, hátha akkor nem sír.
    Megcsinálták a nagy bölcsőt, dehát ő csak sírt. Következett az ünnep, szerettek volna a templomba menni, de hát kire bízzák? Ki fogja ringatni?
    Tőlök nem messzire voltak valami katonák. Gondolta a fiatalasszony, ő megszólít egy katonát, legyen szíves, ringassa az édesanyját, amig ők a templomban lesznek. Úgy is tettek, megszólították a katonát, ígértek neki ezt is, azt is, és a katona szívesen ajánlkozott.
    Elmentek a templomba. A katona a bölcső mellé állott, és igazságosan kezdte ringatni a mamát, de minden hiába volt.
    A mama csak sírt. Egyszer megharagszik a katona, s azt mondja nekie.
    – Mama, hallgasson már el, ne sírjon annyit nekem!
    De a mama csak sírt, sírt, sírt. Egyszer a katona megrázza a bölcsőt, s:
    – Mama! Elhallgat, vagy nem?
    Ő nem, csak tovább sírt. Akkor a katona megrázta a bölcsőt, amúgy istenesen:
    – Mama, hallgasson el, mert ha nem, én rögtön megbaszom!
    Aztán, hogy az öregasszony csak sírt tovább, a katona megint fenyegeti. Erre a mama:
    – Maga, vitéz úr, csak mondja, de nem teszi meg.
    Hát erre a katona, hogy ne mondja csak úgy, meg is tette.
    Az öregasszony úgy elaludt ebben a nagy jólétben, nagy nyugalomban, nem kellett nekie se ebéd, se vacsora, se ringatás, csak aludt, s tán még most is aluszik, ha föl nem ébredt.

Levél a háborúból

    Megtörtént ez Széken, így mondták, a tizennégyes háborúban, hogy volt egy menyecske, hogy ugye befogadott egy-egy idegen katonát, jóban volt vele. Csakhogy lehet, valami baj is történt közben. Egyszercsak ír az urának levelet:
    – Szeretett kedves uram, tudatom, hogy minden éjjel keeddel álmodom, s már félidős vagyok.
    Az ura írja vissza a levelet:
    – Azt elhiszem, hogy álmodtál velem, az anyádnak a hunderit, de ébren más lehetett addig melletted!

A vonatok

    Vót egy katona. Gyütt haza szabadságra. Akkó ugye gyalog gyüttek. Hát ráesteledett. Be akart kéredzkedni egy szállásra. De az ember is odavót valahun, akkó gyütt haza, egy ágy vót, mint szegín helen, aszondták neki:
    – Szó se lehet rúlla! Nincs hel! Menjen máshová!
    De messze vót ám a legközelebbi szállás! Tán öt-hat kilométerre is. Nyáridő vót! Nyitva vót az ablak. Mikó azok kitették, a katona fordút egyet a szállás körű, oszt sutty be, az ablakon körösztü, oszt be az ágy alá. Sötét vót mán, nem látták. Hát oszt amazok is lefeküdtek. Aszongya az ember az asszonynak:
    – Hallod, hé! Gyere, vonatozzunk egyet!
    – Én nem bánom – mondja az asszony. Hát oszt beleváttak a vonatozásba. Nyikorgott az ágy. De oszt hama vége lett. Aszongya az ember:
    – Hát ez elég gyorsvonat vót!
    Egy kis idő múlva aszongya az asszony:
    – Hallod, hé! Bírsz-e? Gyere, vonatozzunk még egyet.
    Hát ez mán egy kicsit hosszabb ideig tartott. Ez vót a személyvonat. Aludtak oszt egyet. Hajnalban megen ekapta az ember az asszont, betette neki. Hát ez mán soká tartott, mint a tehervonat. Mondták is:
    – Ez mán olyan vót, mint a tehervonat!
    Regge oszt kenek fő, gyün ki a katona is az ágy alú.
    – Hát maga? Hogy kerüt ide?
    Mongya oszt, hogy:
    – Messze vót minden, kísü este, hát csak beléptem az ablakon.
    – Hát hun aludt?
    – Hát az ágy alatt.
    – Oszt birt aludni?
    – Hát birtam vóna én! – aszongya a katona. – Csak az a sok vonat ne zakatót vóna.
    – Hát micsinát?
    – Hát micsináhattam vóna? Aluni ugyse lehetett tüllük, kézi hajtányon mentem én is utánuk.

A pap három tiltása

    Vót egy legín. Jánosnak híták. Hazagyütt a katonaságtú, munkát nem kapott, csak őgyelgett a parókia előtt. Kimén a plébános úr, azt mondja neki.
    – Hát, János, maga de dologtalan.
    – Hát, plébános úr, mos gyüttem haza a katonaságtú, munkát nem kapok.
    – Jó van, János, fölveszem magát kocsisnak.
    A plébános úr három föltételt adott, hogy azt be kő tartani:
    – Nem szabad cigarettázni, nem szabad bort inni vagy pálinkát inni, meg nem szabad a lányokho járni!
    Ecce oszt a plébános úrná nagy ünnepség lett. Búcsú. Összehítta a papokat, apácákat, mindet. Hát vót egy kis fiatal apáca. Kimén, nézi a papnak a gazdagságát. Az istállóban a János ott szomorkodik.
    – Maga mé olyan szomorú?
    – Hogyne vónék szomorú, mikó nehéz feladatot adott a plébános úr.
    – Mit?
    – Hagyja, nem lehet azt emeséni se.
    – Meséjje mégis e, hátha tudok rajta segíteni!
    Hát oszt mondja János.
    – Nem szabad bort, meg pálinkát inni, nem szabad cigarettázni, meg nem szabad a lányokhó menni.
    – Ó, János! – aszongya a kis apáca – ne szíjjon maga cigarettát, ne igyon maga bort, meg pálinkát, igyon pezsgőt! Ne foglalkozzon maga egyszerű lányokká, foglalkozzon maga apácákkal.
    Hát akkor osztán János vérszemet kapott. Megcsipte egy kicsit az apácát. Összenéztek, aztán elővette ott az istállóba. Elhúzta a nótáját az apácának vagy kétszé. Az oszt hordta ki neki az tán a süteményt, meg a pezsgőt, meg mindent. Megvót Jánosnak a nagy öröme.
    Eccer osztán gyün a húsvét. Aszongya a plébános úr:
    – János, meg kő gyónni! Nohát, ittá-e bort, pálinkát? Cigarettáztál-e? Szítál-e szivart?
    – Azt nem ittam, hanem ittam egy kis pezsgőt.
    – Ó, János, nem nagy bűn, ezé megbocsájt a jó Isten. Hát foglalkoztál-e nőkkel?
    – Egyszerű nőkkel nem foglalkoztam, csak apácákkal.
    – Hát hogy? Mint?
    Ez meg oszt meséli, hogy ekkó, meg ekkó megbántotta az apácát.
    Mérges lett a plébános úr nagyon. Kihajút a gyóntató székbű, oszt pofon vágta a Jánost:
    – Hát te hogy merted az Isten lányát megbántani?!
    De megharagudott a János is. Az is kihajút a gyóntató székbű, oszt ü is lehúzott egyet a plébános úrnak:
    – Hát te hogy merted az Istennek a vejit pofon vágni?! – aszongya.

A legkisebb lány

    Volt egy család, három lánnyal. Odavettek valami tiszteket kvártélyba. Az egyik tiszt megszerette a legkisebbik lányt. Az apa, az anya s a két nagyobbik leány elmentek templomba, a kisebbik otthon maradt megmelegíteni az ebédet. Ahogy elmentek, jön haza a tiszt, kezd jajgatni, jaj, jaj, jaj!
    – Mi az, tiszt úr kérem, mi baja van?
    – Jaj, úgy bedagadt a nagyobbik ujjam a csizmába, úgy fáj, hogy nem bírok magammal.
    Lehúzta a lány a csizmát és kérdezi a tisztet.
    – Tegyek rá vizes borogatást?
    – Nem, nem, arra kérem, hogy az ujjamat a maga lába szárához értessem, attól talán megenyhülök.
    – Tessék, értesse oda – mondta a lány.
    A tiszt odaérteti, még feljebb, egészen fel, ahová kellett, a lány meg örült, hogy segíthet, meg nem is esett rosszul.
    – Hogy érzi magát?
    – Már nagyon jól, elmúlt a baj, köszönöm, hogy segített.
    Jönnek haza a szülők s a két lány a templomból, de biza, baj volt, mert az apa orrára rászállt egy darázs, megcsípte, s az feldagadt. Mondja az asszony.
    – Hívjunk doktort, nézze meg, mit kell tenni.
    Közbeszól a kisebbik lány:
    – Jöjjön, édesapám, dugja ide a dagadt orrát a lábam közé, egészen fel, biztosan lelohad. A tiszt úrnak is lelohadt a nagy ujja, amikor odatette.

Ami biztos, biztos

    Szállásóva vótak az egyik faluba katonák. Szömet vetett a kapitány az egyik menyecskére. A menyecskének az ura reggel elment és este gyütt haza a munkából. Majd az emberek kezdték maguk között beszégetni, met kiderült, hogy a menyecske a kapitánnyal összeszűrte a levet. Mondják oszt neki a munkába:
    – Hallod-e! Így és így áll a helyzet! Tudsz-e rúlla?
    – Nem hiszem, az én feleségem, az mikó hazamék, a nyakamba ugrik, körülcsókol, vacsorával vár.
    – Éppen ez az! Ekkó csap be!
    Hát, majd az ember hazaér, bántja a dolog.
    – Hallod hé! Valami itt nincs rendjin!
    – Micsoda? – kérdi az asszony.
    – Azt beszélik, hogy te a kapitánnyal jóba vagy! Jár hozzád napközbe, mikor én oda vagyok dógozni.
    – Ugyan hé! Hát hogy gondóhatsz ijet? Látod, mennyire szeretlek. Meleg vacsorával várlak, csókot adok, mikó hazaérsz…
    Hát a végin sírva fakad az asszony:
    – Hát tudod, úgy történt, hé, hogy ez az ember fő van fegyverkezve. Kardja van! Lőfegyvere van! Begyütt és azt mondta, hogy őneki aki nem engedelmeskedik a fegyverit hasznájja! Hát mit vót tennem? És mögtötte velem.
    – Mögtötte?
    – Hanem – aszongya –, ha te meg akarsz védeni, maradj itthon a munkábú máma! Védjé mög!
    Az ember elhatározta, hogy má csak azé is, hogy meggyőződjön, itthon marad.
    A ravasz asszony elszalad a kútra, a kapitány éppen má gyütt akkó.
    – Csak gyüjjön egész bátran. Itthon az uram, csak legyen eréjös.
    Az asszony hamarább hazaért a vízzel. Aszt mondja az urának: készüjjön el mindönre, gyün a kapitány. Hát az ember aztán fölugrott, amit csak keze ügyébe tudott kapni, fejszét, baltát, vasvellát, ásót, lapátot odakészitett minden szerszámot, amivel majd megvédi az asszonyt.
    A kapitány berugja a kaput, az udvaron már káromkodik.
    – Aki neköm nem engedelmesködik, agyonlövöm. Szétvágom karddal!
    Az ember erre megszöppent szögény.
    – Jaj, asszony! Hová bújjak?
    – Hát ne bújj e! Védjé mög! Vagy búj bé az ágy alá. Mos megin magamra hagysz?
    Az ember be az ágy alá gyorsan. A kapitány, ahogy odaért, durván nekiesett az asszonynak, a látszat kedviér. Föllökte az ágyra.
    – Aki neköm nem engedelmeskedik, agyonlövöm!
    Elment a kapitány, fölemeli a lepedőt az asszony.
    – Hé, itt vagy? Há gyere ki, mán elment!
    Kibujik az ember. Hallgat.
    – Há – aszongya –, látod-e, hogy mijen goromba? Mijen erős? Nem fété, hogy rád szakad az ágy velünk?
    – Dehogynem!
    – Hát oszt… mit csinátá?
    – Vót itt ész, asszony! Négykézláb átam. Hátamat nökifeszitöttem az ágy ajjának, és úgy tartottam! Ami biztos, biztos!