Apai őseim szepességi szászok voltak. Nem tudom, mikor kerültek a Szepességbe, de érdekes szájhagyományt hallottam róluk. Eredetileg vadászok voltak és a nevüket így írták: Luchs, ami németül hiúzt jelent. Majd az idő változásával mézeskalács-mesterségre tértek át. Ekhós szekérrel vitték a kalácsot és a fényt adó gyertyákat országszerte. Ez a Mária Terézia uralkodása alatti időre esett, amikor divatos volt a latinos névválasztás. Nekik nem kellett mást tenniük, mint a chs-t a latinos x-re változtatniuk. Nevük akkor is szimbóluma volt foglalkozásuknak, amikor még vadászatból éltek, s egyetlen betűs változtatással a későbbiekben is az maradt, amikor a fényt adó gyertyákat árulták. Szepesváralján, Dobsinán még ma is élnek Luxok, s a régiek az ottani temetőkben alusszák örök álmukat.
Anyám családjáról – főleg, ami a régmúltat illeti – kevesebbet tudok. Anyám öntudatos, rátarti asszony volt, és néha büszkén felemlegette, hogy ősei nemesemberek voltak. A nevüket akkoriban így tartották számon: zalaszentgróti Ujszászy. Az előnév, őseim élettörténetével együtt a múlt homályába veszett. Anyám már egy kovács gyermekeként jött a világra.
A család negyedik gyermekeként születtem, Ózdon. Nyilván azon kísérletezés eredményeként, hogy hátha a vállalkozást siker koronázza, ugyanis a másodszülött, a „FIÚ”, pár hónaposan meghalt agyvelőgyulladásban. A kísérlet nem sikerült, én is lány lettem. Becsületes kisgyerekként nagy fejtörést okozott, hogy én kié is vagyok igazán, hiszen a szülők a nagyobb testvéreimnek „járnak”. Miután a nagyszüleim közül csak anyai nagyanyámat ismertem, ezért úgy gondoltam, hogy így jár az, aki későn érkezik.
Negyvenévesen vettem észre a fejfáján, hogy ő akkor halt meg, amikor én pontosan két és fél éves voltam. Rátestált birtokjogát felettem nem sokáig élvezhette, és én sem azt, hogy vagyok „valakié”. Meglepően korán gondoskodtam róla, hogy ki szeressen engem. Nyilván abbéli szorongásom miatt, hogy a családban én vagyok a felesleges „ötödik kerék”. Persze akkor még nem ismertem ezeket a fogalmakat.
Ötéves koromban kerültünk Járdánháza–Vajács bányatelepre. Apám a kis bányatelep egyetlen üzletének, kocsmájának volt a vezetője. A tulajdonos a Rimamurány-Salgótarján Vasmű Részvénytársaság volt. Korábban apu az ózdi gyárban kistiszviselő volt. Nagyon örültem, hogy boltosok lettünk. Azt hittem, most már egész nap minden étkezésre csokoládét fogok enni. Azonban alaposan tévedtem. Amikor odakerültünk, semmiféle finom édesség nem volt még a boltban, kivéve a kristálycukrot. „Szegény ember vízzel főz”, így aztán meg kellet békülnöm a kristálycukorral.
Egy hatalmas faládában tartották, aminek felcsapható volt a teteje. Lopva közelítettem meg a ládát, megnyaltam a tenyeremet és a felcsapható tető alá csúsztattam. A ráragadt cukrot az udvaron nyaltam le nagy élvezettel.
Mire iskolába kerültem, mindenki ismert a telepen. Nem kellett senkinek bemutatkoznom. Kicsi település volt. Nem volt ott se templom, se pap, se orvos. Hitoktatni Arlóból járt hozzánk a káplán, méghozzá lóháton. Az első hittanórán Járdán tisztelendő úr – aki abban a tanévben kezdte meg papi működését – minden gyerektől megkérdezte a nevét. Hozzám így szólt: „Te kis majom, téged, hogy hívnak?”
Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Azonnal tudtam, hogy a megszólítás a masnimnak, fehér csipkés köténykémnek és a lakkcipőmnek szól. Mindez a mezítlábas, elhanyagolt külsejű bányászgyerekek környezetében. Zavaromat túlkompenzálva, büszkén vágtam ki:
– Engem Lux Babának hívnak.
Ez kellett még csak a majomtűzre.
– Mit mondtál? Baba? Az nem rendes név. Mi a rendes neved?
– A rendes nevem ez, Lux Baba.
– Ilyen név nincs, mert Baba szent sincs. Majd otthon kérdezd meg édesanyádat, hogy milyen tisztességes névre kereszteltek.
Egy világ omlott össze bennem. Nem elég, hogy majomnak szólított, még a nevemet is elvette tőlem. Ennek ellenére sem haragudtam meg Járdán tisztelendő úrra. Sőt. Formálisan beleszerettem hatéves lánymivoltom egész szeretetével. Sajnos csak egy évig tanított hittanra, aztán elhelyezték tőlünk. Én azonban sohasem feledkeztem meg róla. Élete végéig – ha lazán is – de tartottam vele a kapcsolatot. Már kisgyerekként rájöttem, hogy milyen csodálatos ember. Azt jóval később tudtam meg, hogy művész. Ahol dolgozott, minden faluban ő festette a freskókat és oltárképeket a templomok falára. Csodálatos verseket is írt.
Egyik páciensemtől hallottam, hogy meghalt. 85 éves volt. Halála után értékes képei, írásai szétszóródtak. Szerencsére őrzök tőle egy tollrajzot, amit nekem dedikált. Ez a kép a „dolgozóban” van. Gyakran ülök szemben a szelíd Jézus-arccal, miközben a pácienseim élettörténetét, problémáit hallgatom. Néha türelmet kérek a türelmes szemektől. Elég egy odavillantás és megkapom. Büszke vagyok rá, hogy ő lett az egyik példaképem. Ő akkor is nagyszerű ember volt, ha én kismajom, és arra is büszke vagyok, hogy olyan korán felismertem az értékeit, annak ellenére, hogy akkor még nem tudtam művészi tehetségéről.
A másik, életem legszerencsésebb találkozása Beliczky Katival volt. Kati akkor jött haza Szarvasról, ahol a tanítóképzőt végezte. Ő húszéves volt, én öt. Jelentős korkülönbségünk ellenére barátnőjévé fogadott. Mérhetetlenül büszke voltam erre a státusra. Vajácson szemben laktak velünk, és én egész nap náluk lógtam. Szüleim a boltban voltak reggel 7-től este 7-ig, nővéreim középiskolába jártak Putnokon, így én egyedül tengtem-lengtem.
Kati mindent tudott, ami nekem tetszett. Csodásan rajzolt, énekelt, kézimunkázott, műkedvelő előadásokat rendezett, ezzel összetartva a kis telep ifjúságát. Így nevelt minket a kultúrára. Egyik előadásán én Miki egeret alakítottam, ő varrta a jelmezemet is, tanította be a táncot. Azt a pár lépést a világért nem akartam megtanulni, mert amíg próbáltunk, mindig velem volt, és ettől én nagyon boldog voltam. Eredetileg orvos szeretett volna lenni, nyilván ezt az eszmét is ő vetítette belém. Könyvet írt Nyugtalan vágyak címmel, ami mintát adott nekem a későbbi könyvírásra. Nagyon szerettem őt, és élete imprinting erejű mintát adott nekem. Ma is tartjuk a barátságot, kár, hogy messze, vidéken lakik.
A harmadik, a szakmai példaképem Konrad Lorenz osztrák, Nobel-díjas tudós, aki megteremtette az etológia tudományát. Elbűvölő népszerű írásai szakmai alázatra tanítottak. Arra, hogy ha az embernek van mondanivalója mások számára is, azt népszerű formában kell előadni, megírni, s nemcsak olyan tudományos nyelven, amit gyakran még az sem ért, aki írta, s még kevésbé az olvasója.
Arra neveltek, hogy teljesítsem a kötelességemet legjobb tudásom szerint, tegyem meg a magamét, és ne a más bírálatától várjam elsősorban az elismerést, hanem magamtól. Így tanított meg közelebbi és távolabbi környezetem a kudarclegyőző mentalitásra. A siker, az elismerés nem az én dolgom.
Tízéves koromtól Egerben jártam gimnáziumba, később Pestre jöttem egyetemre, és akkor kaptam édesapámtól az első és utolsó levelet, amelyben a bibliai tálentomról szóló példabeszédről írt nekem. Hát én igyekeztem azt nem rejteni véka alá, amennyiben az rajtam múlt. Szegény apám milyen boldog lett volna a televízióban a napokban vetített film láttán, amely rólam szólt és ez volt a címe: Talentum.
Egyetemi éveim igen viharosak voltak. Vidéki gyerekként, 1947-ben fogalmam sem volt a világ pálfordulásának lényegéről. Kis buta, vidéki liba voltam. Amikor bekerültem a Nékosz medikuskollégiumába, nem tudtam, miről szól a „Hej, te bunkócska, te drága…”. Azt meg egyáltalán nem értettem, hogy miért kell éjjel kettőkor a megelőzően hosszasan vitatott politikai filozofálgatás után dalra fakadni. Cserfes kislány voltam, és őszinte döbbenettel érdeklődtem meg a többiektől, hogy ők ezt komolyan gondolják-e akkor, amikor már mindnyájunknak ágyban kellene lennünk. A sok ismeretlen fiú egyszerűen tegezve szólított meg. Mi még a gimnáziumban magáztuk a fiúkat, azok is minket. Itt pedig… Ilyen esetekben sértetten azt mondtam: „Maga még be sem mutatkozott, és máris tegez engem?” Nem is beszélve a minden reggeli 7 órás misére menetemről. Két héten belül kirúgtak a kollégiumból népünk öntudatos fiai.
Mire nagyjából megértettem a környező világot, már el is múlt, amit sehogy sem akartam megérteni. Persze ez azért nem volt ilyen egyszerű. Rájöttem, hogy az ember nem 60 kg emberhús, amiből 5 dkg romlott és azt egy szikével ki kell onnan piszkálni, és akkor minden o. k. Erre neveltem húszéves klinikai munkám során a jövendő orvosokat: hogy az ember pszichoszomatikus lény, és nemcsak szív, vese, gyomor, de nem is két lábon járó nemi szerv.
Soha nem jutott eszembe, hogy disszidáljak, pedig az ötvenes években kutyául éreztük magunkat kis hazánkban. Örökös szorongás attól, hogy valami koholt vád alapján elvisznek valahová, mint ahogy az több barátunkkal történt. Szegények voltunk, mint a templom egere, de engem a pénz soha nem nyűgözött le eléggé. Én mindig embereket gyűjtöttem magam köré, és nem forintokat. Amiért nem mentem el, annak több oka is volt, de a két legfontosabb részint az, hogy magyar vagyok, részint az, hogy bárhová mennék, magamat magammal kellett volna vinnem, akkor meg minek mentem volna?
Amikor megindult, negyvenéves szünet után a pszichológusképzés, átnyergeltem a magam jobbik oldalára. Engem mindig az ember és a vele való jótét lehetősége érdekelt. Korábban viszont a gyógyítás eszmevilága mindig csak a testre vonatkozott. Így volt ez legalábbis azóta, hogy az orvostudomány hétmérföldes csizmával haladt a bizonyítható kórokozók felfedezése felé. Csakhogy az emberi pszichét nem lehet olyan egyszerűen górcső alá tenni, mint egy szövetdarabka mikroszkopikus részét.
Boldogan szereztem az információkat és lelkesen kezdtem el dolgozni klinikai pszichológusként, hogy sziszifuszi energiamozgósítással megpróbáljam elfogadtatni – legalábbis részben – orvossal és beteggel egyaránt azt a látásmódot, hogy az ember: emberből van.
