Kikötő

Jegyzetek éjfél után

    Apróhirdetés-szerű léteszenciák. Wehner Tibor három könyvéről. Ha a kortárs magyar írók ilyen-olyan rangsoraira tekintünk, Wehner Tibor neve sehol sem található. Még a groteszk és a filozofikus – némelyütt versbe hajló – szöveg igézetében alkotó írók (a posztmodern sátra alatt legénykedők) kánonjában sem. A jobbára a klikkszellemet erősítő, ezer dolog mellett csak az övéire kíváncsi kritika tájékozatlanságát semmi sem menti. Ha másra nem, legalább az Új Symposion-os és Mozgó Világ-os Wehner-publikációkra fölfigyelhetett volna. Tudniillik, hajdanában ezek voltak azok a karakteres orgánumok, amelyek nem ódzkodtak az avantgárd megnyilvánulásoktól. Márpedig Wehner ökonomikus, gyakorta a színházi paraván mögül elhangzó, a bohóctani elmélkedés mélyrétegét is magában hordó szótánca – ez a szarkasztikus, az öngúnyt sem nélkülöző világmagyarázat – nagyon is illik a közép-európai abszurd jegyeit viselő, ám Ionescóra és a román Urmuzra ugyancsak kitekintő modern magyar irodalomba.
    Ha csak a könyvcímeit vesszük – A japán tűzoltók (1980), A babaszemfestő pillantása (1991), Szigorúan tilos a fűre líz (1996) –, már előttünk a szövegeket, elbeszéléseket, verseket, jeleneteket, azok lehetséges lehetetlenjeit megvillantó nyelvfurfangok mint meghökkentést szolgáló „előbeszédek”. Az író nem ismer műfajhatárokat, ahogyan az aforisztikus bölcseletből – „A japán tűzoltók összenéztek. A japán tűzoltók csodálkozó japán tűzoltókat láttak” (A japán tűzoltók) – átlibben az egymással dialógust folytató Másik I. és Másik II., eme ragyogó színházi abszurd képzeletbeli, ám a valóságosnál valóságosabb világába (Micsoda), ahogyan az írói létről keserédesen regélő Ragacs című novellájában cetliről cetlire ugorva kibontja az igazságtól el nem tántorult hajléktalan alkotó jellemrajzát, mind-mind a verssel átitatott széppróza, a körkörösen lassított, részeiben egypercessé váló szöveg iskolapéldája.
    Egymásnak ellentmondó állítások, a süket által hallott égzengető csöndből – a morgensterni néma hal énekére emlékeztető dallamokból – kifejlesztett nyelvficamok, ugratások, filozofikus blődlik, szocreál-valóságok bélyegnyomatai jelennek meg Wehner léleklevelezőlapjain. Amikor azt gondolja, hogy ezeknek az apróhirdetés-szerű (önmaga által írott és néha saját magának föladott) léteszenciáknak helyük van a nap alatt, egyúttal a kétségbeesett önkeresés labirintusaira is utal. A tudatos szóveszejtés drámájában – nincsen színpad, nincsen nézőtér – megerősödő én harcaira. Sosem a nagy árral akar haladni, hanem azon a semmitlen űrlétrán lépeget, amelynek fokai még nincsenek annyira kitisztítva. Egy Karinthy Frigyes, egy Sławomir Mroźek, egy Örkény István, a filozofikus, nemegyszer a színpadra is merészkedő abszurd humor, a lét realitásában gyökerező költészet e remek hármasa – életműveik a példa – mindent megpróbált, hogy a szó kikerülvén a nyelvtan kalitkájából, ringlispíllé változzék.
    Wehner Tibor rájuk is figyelve, ám önálló világfaktorként akar beépülni a teremtés falába. Vlassics (Ragacs), aki akarva-akaratlan az író alteregója, eme gesztus jegyében rokona Kőmíves Kelemennének. Csakhogy az ő nyelvének nincs balladai fennköltsége, mint általában a tragikus hősöknek, drámai irányultsága. Ő a kijelentések szóközébe belopott abszurd csöndekkel – az eget ostromló lehetetlenségekkel – szeretne hatni. Például azzal a szeretetet kínáló és hívó apróhirdetéssel, ami így szól: „Süketnéma kutyám elveszett. Ne szólítgassák hiába. »Utolsó figyelmeztetés« jelige.” Vagy az utolsó szövegekként aposztrofált valamelyik első szöveg (-Va, -ve, -vá, -vé), vagyis az ábécé rendje szerint leltározott figyelemfelhívások bölcsködésével. „Dühödten indulni felfelé a lefelé vezető létrán.”; „Mérlegelni a végső esélyeket. A vakablak áthelyezése esetleg megold valami problémát.”
    Minthogy Wehner nem csupán szellemes dramaturg, a szófátyolszínházat színpad és falak nélkül is elképzelni tudó látnok, hanem kiváló író is, nyelvblődlijei és halandzsái – nemegyszer az újságnyelv és az argó határáig elmerészkedve – karaktert és jellemet formálnak. Másik I. és Másik II. ezzel a nyelvtükörből kiemelt, a Godot-ra várva-helyzetre olyannyira jellemző okoskodással akarja meghódítani a másikat: „MÁSIK I.: Nagyon nehéz megérteni, hogy ami hiányzik, az nincs. És ezért nem hiányozhat. Érted. És ha ez így van, akkor nem hiányzik az, ami nincs. De minden elveszti értelmét, ami van. A hiány is.” Ez a ketrec a wehneri alakok-hősök élettere. A helyzetet szemlélve, nem tudhatni, hogy mi a jobb: az-e, hogy a rácsok között besüt a nap, vagy az, hogy ők innen mindig, mindenhova kilátnak. (Jegyezzük meg az íróhoz igazodva: talán mert oly éles a belső látásuk.)
    Ha a Tojás, a Z Szervizszolgálat embere vagyok című elbeszélés, egy jótékony lélek, a barkácsgépkészletet házról házra járva eladni igyekvő ügynök segítőkészségének, humanitásának, az önmagára veszélyt hozó hülyeségnek az iskolapéldája – tele még realista elemekkel –, a szürrealista látomásra hajló A proszcéniumpáholy: félig (Magyar színházi tanulmányok, befejező rész) című színpadi abszurd a meg nem tartott, ám mégis működő, a gazdasági ügyintéző (vagy annak álomalakja?) által kreált előadással, amint benne egy Giacometti-lábtest elindul hódító útjára, az igenek és nemek, a vonzódások és taszítások, valamint a közéjük bekerült afrik elementáris erejű násztánca. Épp az benne az érdekes, hogy nem mindig tudni, ki a vőlegény, és ki a menyasszony, csupán a zsinórpadlásról lecsüngő vászon – az ilyenné fejlesztett mese-élet – halk surrogását hallani. És mindent elönt – szó szerint – egy különleges világmassza: a puding.
    A Beethoven-imádattól érdekes Szigorúan tilos a fűre líz – mondanom se kell, egy csöppnyi köze sincs a nagy zeneszerzőhöz – dramatikus írásai, kiváltképp a remekbe szabott, találóan szellemes AZTHISZEM első olvasópróba, és a Guta (kampánycsend) című, 15 figurát mozgató (a 16. a vízköpő) légbalett (némi politika felhanggal) hű tükrei a wehneri világszellem (egy élő-lélegző gólem) terebélyesedésének. Alig várom – szellemes novella, az Illat(felhő)misztérium közli –, hogy a csapból finom sercegéssel mákszemek kezdjenek peregni (hát persze, a kaliforniai kakukkmák megöntöztetett), és a lét mindig a megismételhetetlent ismételje, ahogyan arra jó pár művésznovella utal. 1978-ban íratott le egy papírra: „Wehnernek lenni. Úgy-ahogy. Ezerkilencszáznegyvennyolc óta.” Nem akármilyen kívánság. Ehhez az önbecsüléshez arra is szükség van, hogy az ember aforisztikus versként megírja vágyálmait is: „A népek maradjanak a helyükön, a diktátorok költözködjenek.” (Micsoda keveredés lenne, ha a népek is, meg a diktátorok is.)

    A szent szegénység trubadúrja. Ambrus Sándor szobrai és grafikái a Szent Mihály-kápolnában. Assisi Szent Ferenc, rendalapító, akinek az olasz irodalom a Cantico de Solet, a Naphimnuszt köszönhette, legendás alakja a vallás- és művelődéstörténetnek, mi több, az ember átváltozásának, megigazulásának is. Gazdagból tudatosan vált szegénnyé: kóborló bölccsé, aki mindenben Jézus Krisztust követve, begyógyítója akart lenni a testi és lelki sebeknek. („Mi egyéb vagyunk mi, mint Isten dalnokai és muzsikusai, akik lelki örömmel akarják megtölteni a szíveket.”) Szent Ferenc nem tudós voltával, hanem saját bensőjéből jött – a prédikációt tűzgyújtásként megélő – poézisével ragadta magával a hallgatóságot és késztette bámulatra a Bibliában járatos paptársait. Nem véletlenül írta róla egy domonkos teológus: „Ennek az embernek a teológiája tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten a mi tudományunk hason csúszik a földön.”
    Íme, egy karizmatikus egyéniség, akinek cselekedetei – legkivált mítosszá növő lénye – nyolcszáz év távolából is hatnak. Hogy Ambrus Sándort, a Kolozsvárt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán 1983-ban végzett szobrászt (mesterei: Kós András, Vetró Artúr, Korondi Jenő) mi érintette meg olyan mélyen ebből az életből, hogy csaknem tíz évet Assisi Szent Ferencre áldozott, nem tudhatni. A hit föltámasztó lélekharangja, a szolgálat – a szolgáló erkölcs – magasabbrendűsége, az égi és földi dolgokat (sosem az összeszikráztatást, hanem az egybebékítést) alázattal közelítő magatartásforma? Vagy egyszerűen csak a képpé, szoborrá – jelképek hordozójává – váló összetett egyéniség, úgyis mint grafikai és plasztikai formatár: az összesűrítés, a lecsupaszítás, az elemi erejű elvonatkoztatás és leegyszerűsítés ösztönzője. A mítoszi jelképek – a vörös mészkőszobrot előhívó Hal (2001) és a szobrokon, grafikákon egyként hangsúlyt kapó, a kereszténység felfogása szerint a Krisztus kereszthalála által megváltott lélek előképeként értelmezhető madár – csak segítették a legenda kibontását. Ambrus Sándor mégsem illusztrálta az arctalan, ezért mindannyiunkéval rokon arcot hordozó Szent Ferenc cselekedeteit, hanem szeretett hősét kiragadva a legendákból, új – mondhatni aszkétikus – alakot teremtett.
    Ez a Szent Ferencre hasonlító?, filozófiájának a leglényegét hordozó figura természetesen másképp jelenik meg a grafika (krétarajz) vonalhálója által, mint a teret (leginkább a csönd terét) kettévágó artisztikus szobortestekben, jóllehet az egyszerűsítés – a rajzsorozat esetében csaknem az absztraktig elmenő lecsupaszítás – mindkét kifejezésforma sajátja. Azért is különbözik egymástól a két megidézés, mert a szobrászművész grafikái nem a szobrot előhívó vázlatok-tanulmányok, hanem önállóan értékelhető, a vonalháló, a kontúr, a lélekké vált test rejtelmét érzékletesen, ám ökonomikusan megjelenítő műalkotások.
    Sem a pitkrétával ugyancsak jól bánó Somogyi József – aki rajzaiban mindig valaminő plaszticitást is adott a testnek (legkivált az általa kedvelt női aktnak) –, sem az egytömb-szobraival Ambrushoz közel álló Borsos Miklós (az ecsetrajz kiváló művelője) hatása nem fedezhető föl a Szent Ferenc-grafikákon. A művész egyetlen zárt (I.) vagy ellengő (II.) vonallal – az első rajzon a T betűvé egyszerűsített kereszt-corpus jelképiségével, a másikon az angyalszárnnyá avanzsáló madárszárny szinte kozmikussá való növesztésével – el tudja érni, hogy nagyméretű (80&215;80-as) lapjain ne csupán a történelmi-vallástörténeti alak vagy annak egyénített mása jelenjék meg, hanem személyiségének megannyi jellemtulajdonsága is. Nevezetesen a sziklaszilárd hit (I.), a még a természeti lényeket is magával ragadó szárnyalás (II.), vagy a pergamenvékony test figyelmeztető aszkézise (IV.), illetve a csaknem piktogrammá nemesedő-egyszerűsödő védő-gyámolító póz (V.). Különösen az utóbbi grafikán érezni azt az átszellemültséget, ami a figurát elszakítja a földtől: a fölemelt (áldást osztani készülő?) kéz mint madárszárny egyúttal a figyelmeztetés szimbóluma: „állj, ne tovább!” A szobrász-grafikus szinte semmi-vonallal, a figurától különválasztott fej-imitáció jelenléttelen jelenlétével sugallta a testnél fontosabb lélek örökérvényűségét.
    A szobrász – ez a kis, de a műtárgyakat nagyon is szervesen egymásba kapcsoló tárlatból határozottan kitűnik – ugyancsak jó „mesterképzőbe” járt. Amit nemcsak a Brânçusi absztrahált világához – egytömb-szobraihoz, őskori jelképeket hordozó figuráihoz – közel álló Holdkő (1992), ez a zöld-kék erezetű, földpátból csiszolt kavics-madár mutat, hanem például a rézdomborítás fortélyát alighanem Hunyadi Lászlótól elleső művész Szent Ferenc-profilja is. Jóllehet a Holdkő – formáját tekintve, szellemiségében, plasztikai egyszerűségében – az impozáns megmunkálású Hal rokona (ez utóbbi kaphatott volna-e méltóbb helyet, mint a Szent Mihály-kápolna oltára?), a tárlat fő vonulatától – bár ennek ellentmond a bibliai eredet – egy kissé elüt. Ezek a kisplasztikák, noha méretük egy csöppet sem indokolja, a csikóstőttősi szoborkert, Ambrus „magánmúzeumának” darabjaihoz állnak a legközelebb. Pontosabban, ott éreznék legjobban magukat.
    Az igazi, a kiállítás fókuszát képező Szent Ferenc-szobroknál – ahogyan a krétarajzok, ezek is sorozatot alkotnak – ugyanúgy észrevehető az egyszerű formák felé való törekvés, mint a grafikáknál. De lehet-e a már kezdetben is ökonomikusan „díszített” palástot, tömböt stb. még tovább „légneműsíteni”? Ha igen, akkor az időben első megformálás (I. – 1993) és a sorozat záródarabja (V.– 1999) között talán észlelhető is a különbség. Az első, a kisplasztikák együttesében méretre legnagyobb szobor – remekmű. Az oszlopként megjelenő palást (a figura csuhája) csak az artisztikusan csomózott, vertikális mélyedésben belesimuló kötéllel bontatott meg, hogy tekintetünk azonnal a pengeél (arc nélküli) fejre emeltessék. Nemkülönben a (madár)szárnyként is funkcionáló, fölemelt kézre, amely szimbólum-erővel bír. A gyöngédség megtartó erejét jelképezi.
    A többi kisplasztika is szépen formált, hatásos, mert a tömbbe mindig valami bele van rejtve (a II. – 1995-nél az átkarolás lendülete mellett jól észlelni a palást enyhe felületi redőjét is; a III. – 1996 profilból pedig egy imára kulcsolt kezet, illetve madarat formáz), de a sorozat V. (1999) darabja egészen kivételes súlyú. Ambrus egy talált tárgyba – egy megszenesedett vízimalom-fogaskerékbe – ültette bele „fázós”, megfogyatkozott, behorpadt mellű és hasú hősét. A megfáradt Szent Ferencnek nem a stigmáit látni, hanem – tartása jelzi – tollkönnyű testének a világból való elvágyódását. A fa és bronz, a barna-fekete fa és a barna bronz együttesét fölmutató szobor (object) plasztikájában ott az idő múlása. A megfáradt test és az évtizedek alatt megfáradt (idő színezte) fa-fogaskerék ugyancsak mutatja ezt.
    A magyar képzőművészetbe ezzel a kiállításával berobbant Ambrus Sándor kisplasztikáit nézve, óhatatlanul eszünkbe kell hogy jusson: milyenek lehetnek nagyméretű, tán köztereit is kívánó szobrai?

Szakolczay Lajos