A bor varázsa

Kiss Benedekkel Faragó Laura beszélget

    – Bemutatásként a Létem, temetőm című versedet idézem:

Fejemet, ím, már fölemelem –
néztem lefelé soká, soká!
Néztem földemet, földem porát,
el amivel majd keveredem,
naponta fölhúrozott életem
rezgése hogyha végképp szűnik.

Láttam mécsvirág-gyúlást, búzavirágos
tengerszemeket, földalattjáró csont
zöld periszkóp-csápjait,
s éreztem: sütnek a vadrózsalángok,
pipacsos mezőtüzek,
mert alájuk vér
feketedett,
mert valaki
lakik a gyökerek lábujjhegyénél,
liftezve szárak szűk kürtőiben
ki föl-le jár.

Tépdess, szél! hazám ez,
viharok-nyilazta Duna-Tisza-táj,
lépteim esőjét itt issza be
a mindig szomjas homok,
ahol a rózsából is betyár
szomorodik, hol a szőlők fájdalom-feketén
boronganak,
de méz-sárga jáspist ragyogtat már
szomszédos tőkéken a remény.

Itt lengek lobogó jelképeimmel,
élek fönt lentiek magas szívén,
s nem futhatok már el soha innen.
Kócolok sörényes, buksi mezőt:
Ide zúg,
ide lejt,
ide tér minden –
munkám ez, szerelmem,
létem, temetőm!

Fejemet lassan fölemelem.

    – E gyönyörű-fájdalmas hitvallásodból kitűnik, hogy a gyökerek a Duna– Tisza-tájhoz kötnek. Itt telt gyermekkorod, édesanyádtól itt tanultad az első szavakat, itt vettek körül az első legendák. Szülőfaludnak különös neve van: Akasztó. Nem furcsa név ez a városi ember fülének?
    – Furcsa falunév. Erre én is csak később jöttem rá… Tizenhét évet töltöttem itt, de ez éppen elegendő ahhoz, hogy teljesen meghatározza a későbbi felnőttet, és idekapcsolódjon minden meghatározó élményem. Falum neve egyáltalán nem sejtet olyan borzalmas dolgokat, mint amire általában gondolnak. Az elnevezésnek az a magyarázata, hogy a települést ingoványos, vizes, lápos környék veszi körül, és amikor a társzekerek a súlyos rakományokkal falunkhoz érkeztek – a középkorban még itt vezettek föl a bácskai társzekér utak –, akkor a lovakat, ökröket bizony bivalyokra kellett cserélni; tehát tengelyakasztó! Nem öltek itt meg senkit, hanem a falunév a kocsi tengelyakasztását jelenti. De nemcsak a falunak van ilyen furcsa neve; itt folyik el az emberek által átokcsatornának nevezett csatorna is (ez a Duna–Tisza-közi csatornának a népies neve)! Amikor lecsapolták a környékbeli vadvizeket, akkor az nemcsak hasznot hozott, hanem tönkretette az addigi vízi életformát, és szikessé tette a földeket. Úgyhogy az egész vidék (Állampuszta, Solt környéke) egy hatalmas nagy szikes rész, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni… Juhokat tenyésztenek rajta mostanában. Nagy szabadságban nőttem föl (mezőn, állatok között), és jó erre gondolni még ma is. Egy emlékemet hadd mondjam el: öt-hat éves lehettem, amikor a nagybátyámmal (aki akkoriban jött haza a fogságból) mentünk haza a szőlőből, és a falu melletti ingoványnál láttunk egy lőtt szárnyú gólyát. Nagybátyám bement a mocsárba érte, megfogta és hazavittük, hogy a szárnyát majd begyógyítjuk… hadd repüljön majd újra a többiekkel! Én nagyon örültem ennek a gólyának, de majdnem egy életre megcsonkított. Ugyanis kétszer is a szemem közé vágott. Először, mikor barátommal megpróbáltuk beszorítani a venyigerakás mögé. A gólya természetesen félt, meg volt zavarodva, s addig forgolódott, amíg a szemem alá nem vágott a csőrével ijedtében. A második alkalommal pedig akkor, mikor nagybátyám beszélgetett a kerítésnél – épp azt mesélte, hogyan fogtuk meg a gólyát –, én pedig addig-addig sündörögtem a háta mögött, amíg a gólya, hátrahúzva a nyakát, megint csak megcélozta a szemem (nyilván békát látott benne, mivel csillogott), s a szemem fölé vágott. Nagyon könnyen elveszthettem volna az egyik szemem – szerencsére ez nem következett be. Később a gólya elkerült tőlünk, elvittük a vadászokhoz, s végül ők gyógyították meg.
    – Ezekből az életre szóló gyerekkori élményekből is táplálkozik költészeted. Mesélted, hogy a versírásra édesanyád biztatott. Akit sokszor és sok versedben megénekeltél. A Kenyeret anyám úgy eszik című nemcsak az anyáról, nemcsak a kenyérről, hanem az evés áhítatáról is szól:

Kenyeret anyám úgy eszik,
mint aki folyvást éhezik,
s darabkájáért, ha lehull,
pokol jár irgalmatlanul.

Narancsot anyám úgy eszik,
mint aki közben vétkezik,
mint aki lop, bár nem zsebes,
s fél, hogy valahogy rajtaveszt.

Anyámat a gondok úgy eszik
harapja, rágja mindegyik,
tépdesik, bár csak csöpp falat,
hogy rajta naggyá hízzanak.

    – E vers elégtétel volt édesanyádnak? Aki nemhiába biztatott az írásra?
    – Édesanyámnak öcsémmel együtt nagyon sokat köszönhetünk. Ugyanis szüleim korán elváltak, és anyám nevelt föl bennünket. Ő énekesnő szeretett volna lenni, valóban nagyon szép hangja volt. De ahogyan ez gyakran lenni szokott, csak varrónő lett belőle. Ezzel tartott el bennünket – de még a nagyapámékat is az ötvenes években. Édesanyám az egész családért helytállt, ugyanakkor nagyon érzékeny lelkű asszony volt. Igen hamar fölfedezte, hogy fogékony vagyok a dalokra, ritmusokra. Ő maga is igen sok verset tudott – habár csak hat osztályt végzett. De meg kell itt jegyeznem, hogy környékünkön általános volt a versek ismerete, éneklése, hiszen itt született Petőfi. Ez igencsak éreztette hatását. A költőnek nagy hatása, nagy kisugárzása volt a környékbeli egyszerű emberekre. Mindenki – így édesanyám is – sok verset tudott, s ezeket én is korán megtanultam tőle. Ahogyan barátaimtól és az irodalomtörténetből tudom, kevés költő kapott biztatást gyerekkorában szüleitől. Nekem ebben is szerencsém volt, mert az első indítást édesanyám adta. De szerencsés voltam tanáraimmal is; már az általános iskolában, Akasztón volt olyan tanárom, akihez bizalommal fordulhattam – hiszen már akkor próbálkoztam a versírással. Szavaltam is sokat, úgyhogy közeli kapcsolatban voltam a verssel. Később, amikor Kalocsára kerültem a gimnáziumba, ott egy igen tapasztalt tanár, Cziráky Imre lett az osztályfőnököm, aki maga is íróember volt, hajdanán a délvidéki magyar íróegyletben tevékenykedett. Úgyhogy jó barátságba kerültem Imre bácsival. S akkor odahelyeztek egy igen fiatal tanárt, Békési Imrét, aki nevelőtanárom lett, és ő ismertetett meg a legfrissebb kortárs irodalommal. Juhász Ferencnek például az idő tájt jelent meg a Tenyészet országa című nagy gyűjteménye. Békési tanár úr beszabadított a könyvtárába – saját kulcsom volt hozzá –; úgyhogy amikor kimenőm volt, én nem az érsekség felé vettem az irányt – mint mindenki –, hanem a könyvesház felé. Mondhatom, minden összejátszott ahhoz, hogy elmélyülhessek a költészet mesterségében és rejtelmeiben.
    – Kérlek, énekelj valamit édesanyád kedves népdalaiból – hiszen köztudott rólad, hogy szeretsz és tudsz is énekelni!
    – Valóban, szinte jobban szeretek énekelni, mint beszélni, úgyhogy nagyon szívesen előadok egyet azokból az alföldi pásztordalokból, amelyeket nagyon szeretek:

Kerek kút, kerek kút,
széles vályú rajta.
Oda jár a babám
itatni a vályúra.
Lovát ő itatja,
magát csinosítja,
két kerek orcáját
vélem csókoltatja.

Lehajtom bús fejem
a babám ölébe,
hullajtom könnyeim
rózsás kötényébe.

    – Énekléseddel nagy nyugalmat varázsoltál magad köré, így, ilyen végtelen lassú parlandót csak egy pusztai ember, csak egy sík vidéket ismerő ember tud énekelni! Úgy tudom, van egy választott hazád is, amely épp az ellenkezője az Alföldnek. Szent György-hegyen van egy szőlőd, s te is szerelmese vagy a Dunántúlnak. A Forrás különszámában Hamvas Bélát idézted az Öt géniuszból: „Ha az ember Somogy felől a Balatonon át közelíti meg a Badacsony-vidéket, »úgy látszik, az előbbihez képest világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. A tárgyak körvonala élesebb. A légkör mintha elektromosabb lenne. Ez nem a Kárpát-medence… Ez az Adria fehérebb, tisztább, melegebb és világosabb tája…«”. S álljon itt egyik idevaló versed, az Öreg tőkék közt:

Öreg tőkék közt fiatalodva
ülök a Szentgyörgyhegyen.
A Szentgyörgyhegyen
mindig fúj a szél,
hogy aki dolgozik sajogva,
melege
ne legyen.
S a zöld kendőjű hegyek is körben
– a Szigliget,
Badacsony,
Gulács –
hűsítenek, mint pásztoróra hevében
egy ismeretlen lánykacagás.
Még csak reggel van.
A völgyek metszett
gyümölcstáljait harmat füröszti.
Harsog a Nap és
egyszerre
én is dalolni kezdek,
mint a forrásvíz, számon
pogány kedv ömöl ki.
Igen, a harc a gazzal
nyúvasztja derekam,
tenyerem kérgét, persze,
hólyagok poloskázzák,
persze,
persze,
persze –
de kinek dala van,
magához vonja azt
a pólyázó magasság!
Éneket választ ki a lélek,
miként a mirigy verejtéket!

    – Szent György-hegyre úgy találtam, hogy az egyetem után, amikor már megjelentek a köteteim, Szigligetre jártam nyaranta az Alkotóházba. Nagyon megtetszett az a környék, s mivel gyerekkoromban a szőlők között, a szőlők örömében-fájdalmában éltem, ezért természetes volt, hogy a másik szőlővidék, a híresebb, a badacsonyi, megfogja a lelkemet, s nemcsak mint költőt! Elkezdtem keresni a környéken egy öreg szőlőt, s egy olyan kis présházat, amit föl lehetne újítani – vagyis hát olcsóbb az ára. Akkoriban volt egy kis örökségem, s anyósomék-apósomék is támogatták az elképzelést, hogy legyen hova lemenni a gyerekekkel. Vagy fél évig nézegettem az apróhirdetéseket, bejártam egy csomó helyet, a falubeliektől is érdeklődtem, amíg végül megtaláltam az én kis présházamat. Amikor megláttam, azonnal fölkiáltottam: ez az! Ezt kell megvenni! Az az érdekessége, hogy a Szent György-hegy alsó lábánál van, hátunkat a Szent György-hegynek vetjük, az egyik ablakunk a Csobáncra néz, a másik Szigligetre, és az én dolgozószobám pedig a Badacsonyra. Mint alföldi gyereknek nagyon fontos volt még az is, hogy minden ablakból más hegyre lehessen látni; s ez igencsak sikerült, hiszen ebből kettőn még várrom is van! De a leglényegesebbet még nem mondtam: a hegy lába alatt több négyzetkilométeres lapály terül el, s gyerekkorom tájára emlékeztet: csatorna húzódik rajta keresztül, és ugyanúgy van rajta nádas, mint a szülőfalumban. Tehát itt nemcsak Szent György-hegyiként érezhetem otthon magam, hanem akasztóiként is.
    – Nemcsak a gyerekek nyaralását szolgálta ez a szép vidék, hanem a költői munkálkodásod legfontosabb színtere is lett…
    – Igen, szeretek itt dolgozni; a diófa alatt nemcsak a jó társaság jön össze, és nemcsak halat sütni és énekelgetni szoktunk, de verselni is igen jól lehet alatta! Tervem az, s most ezen munkálkodom – hiszen nemcsak a verseket, hanem a bort is szeretem (sőt, azt még jobban) –, hogy a magyar történelmi borvidékek jellegzetes borait megéneklem. És nemcsak egy ciklust, hanem egy teljes verskötetet akarok ezekről a jó magyar borokról összeállítani. Már a címe is megvan: Borok dicséreti!
    – Befejezésképpen kérlek, a készülő új kötet már meglévő versboraiból emelj ide nekünk egy jó pohárral!

Szentgyörgyhegyi olaszrizling

Itt élek nyáron,
a Szentgyörgy-hegy alatt,
a bazaltorgonák sípjai alatt,
és mivel fölöttünk lebeg az Isten:
az Isten lángszóró szeme alatt,
ahol a szőlőlevelek miriádjai:
zöld fülek, hallgatóznak,
hallgatják leendő boruk titkát.
Mennyi fickós tűz lobog boraidban,
Szentgyörgy-hegy elfekvő elefántja!
Mily szárnyalásra készteted a lelket,
tüzes olaszrizling,
Szentgyörgy-hegy első bora!
Barátom boltíves pincéjében
munka után ha
hersegő testedet harapjuk jó fogakkal,
hogy szikrázik tőled az élc, a szellem,
hogy harsan pajzán történetekre
a legyőzhetetlen, szilaj nevetés!
Olaszrizling!
ha zöldesfehéren csillámlasz
a metszett kehely-poharakban,
felejti az ember a fáradtságot,
s ha kimegy pösölni
a csillagokkal kivert éjszakába,
hetykén veti meg lábát,
s úgy nézi szemközti fényeidet, Badacsony,
mint aki e tájat immár
el sose hagyja,
mint aki örökkön,
s örökkön mámorban él.

    – Köszönöm a „finom”, ízes bordalt, s versedet énekkel viszonzom. Édesanyád kedves akasztói dalával:

Sűrű sötét felhők vándorolnak az égen,
maradásom nincs ezen a vidéken.
Rá van írva, föl a vándor felhőkre:
szerettelek babám, s el kell válnunk örökre.

De nagy bánat érte a szívemet vasárnap;
más kislánnyal hirdették a babámat!
Még pénteken, nem hittem el valóban,
hogy nem jössz el babám vélem a kézfogóra.