Egy elemi részecske jogai

Body-art, személyes kollázs, gondolathulladékaim felhasználásával^*

    Elemi részecske vagyok. Észrevétlenül haladok át a lakótelepen. Az életnek immár csak oszlásnak indult maradékai láthatók. A napsütötte, tavaszi délutánban piszkos gondolatok és kilukadt versek hevernek szerteszét. A házak közt, a betontüskék tövében, az elhagyott kis parkban: már bokáig ér a szemét. Kiürült flakonok – festettek-e képet velük? –, zsírosan csillogó konzervdobozok – egy lusta gazdag, vagy egy zaklatott szegény volt-e, aki tartalmukkal jóllakott? –, régi újságlapok, ruhafoszlányok, elaggott csukák. Megannyi titok, sejtés, gondolat. Jó húsz éve jártam erre, mint „handabandázó” kölyök, s most úgy tűnik, ugyanezeken a szeméthalmokon bucskáztam át minden délután. Lám, egy lezuhant mosógép roncsai. Ki tudja, mióta porosodnak itt rozsdás csontjai? Egy éve talán? Éppen olyan, mint a felrobbant motorú társa, melyben tábortüzet raktunk tizenkilenc éve ugyanitt. A „termékszerkezet” ugyanaz marad. Hiába váltottak a nagy és termelékeny szemétgyárak és szemétforgalmazók többször is arculatot. Hiába, az időben minden egyformává rohad. (Ezért nem mindegy, hogy mit teszünk láthatóvá életünk során.) Mennyi kacat! Mennyi régi verssor, emlék, csók és elveszett pillanat. Mindet használta valaki. Ez maradt utánuk. Ez marad belőlük is. „Belefészkelem magam” a piszokba, elbújok alá, és otthonosnak kezdem érezni az életet. Nincs ebben semmi különös! Bármihez nyúlok ebben a nyúlós, ragacsos halomban, metaforává válik az érintésem nyomán.
    Hol is kezdjem?
    Európa térképe, rajta alvadt ételmaradék. Párizs, Berlin, Róma és Budapest. Sétálok a bolygón. Jól ismerem. Becsukott szemmel is tudom, merre találom medencéit, kertjeit és játszótereit. Sétaterem a kozmosz egyik jelentős hulladéktelepe. Újrahasznosítható ércek, ásványok sűrű és rendetlen lerakata. Jómagam – a hulladéklakó – a reciklikus civilizációk egyik haszontalan képviselője vagyok. (Isten mindig felhasználja a maradékokat, az elmúlt, tönkrement világok hulladékait. Az ő kollázsa: az univerzum. Nota bene! Ha véletlenül (!), valahol (!) a kőolajért zajlik háború a bolygón, tudnunk kell, hogy több millió éves élőlények maradványainak bomlástermékéért, azaz a „vegytiszta” szemétért harcolnak és halnak meg az emberek.) – Azt hiszem, értelmetlen megpróbálkoznom a látható, a felszíni jelenségek értelmezésével. A mélyére kell hatolnom!
    Egy véres gézdarab a sarjadó füvön. Itt hever. – Mintha valaki gondosan bekötötte volna a Föld egyik, apró, szivárgó sebét. – Nem egyszerű szemét, inkább figyelmeztetés. Talán egy menekülő, megsebzett gyilkos dobta el.
    Egy újság valahányadik oldala. A terrorizmusról elmélkednek a betűk. Minden sor a terror eszköze. Öngyilkos merénylők a szavak.
    Egy csorba kés. Gondolatban feltárom a bolygót, mint boncmester a márványlapon pihenő halottakat, és táplálkozom. Ha igaz emberré akarnék válni, magamnak kéne felboncolnom a saját testemet. Csak így érthetném meg az anyag (?) – időben és energiában működő – rendszerét, mely felettem uralkodik. Csak így tudhatnám meg, ki is vagyok: metsző fájdalom, gyötrő szükség, szárnyaló szellem vagy csak a hússá sűrűsödött kíváncsiság?
    Egy megvakított televízió. Hunyorogva nézem a háborús híradásokat. (A tudósításokkal a szemét alá söprik az ágyat is.) Szörnyülködöm. Hiába. A sátán ex propriis munkálkodik. Az ő szemével látom a halottakat. Az ő fülébe kiabálom bele, hogy elég! Észre sem veszem, hogy ő hív utcára, amikor ellene tüntetek. Gyarmatosított, munkát ad, oktat (a butaságra is megtanítható vagyok) és elandalít. Már észre sem veszem. Már észre sem veszem, hogy kitavaszodott, és megmelegedett a még február végén felbontott söröm. Nem érzékelem az időt, és nem fáj, ha műtenek. Altatásban vagyok.
    Az egészet elrontottuk. Hadd kezdjem azzal, amivel be kéne fejezni. (Ne pazaroljuk a karaktereket, sem szikkadó, nyomdafestékes mivoltukban, sem átvitt értelemben. Vö.: Az irodalmi üveggyűjtemény után nem fizetik ki a betétdíjakat, ám igény mutatkozik a SZÖVEGVISSZAVALTÓ intézményére.) Le kéne vágni magunkat a köldökzsinórról! El kéne gondolkodnunk végre azon, hogy miféle Entitás részeivé lettünk, észrevétlenül, tisztán és gyermekien önfegyelmezetlenül.
    A fák nyugodtan tűrik, amíg az idő leszámol velük. (A kihalt fajokat nem siratja senki, az Univerzum nem hiányolja a kihunyt, magába roskadt gázgömböket. Minden csupán esély, s a lehetőség sem mindig azonos önmagával. Ha lehetőséged adódik arra, hogy egy gyönyörű nőt magadévá tegyél, lehet, hogy csak az önmérsékletre kaptál egy utolsó esélyt.) És így tovább! Ne beszéljünk a maghasadásról, a relativitás elméletről, a számítástechnikáról. Beszéljünk a művészetről!
    Erőnek erejével a művészetről beszélgetünk. Március huszonegyedikén az Operett kávézóban béke van. Unalmas, kávéillatú, cigarettafüstös béke. A fáradtan mosolygó pincér bambán babrál a sörcsapon, komótosan vizsgálja, elég szénsav jön-e a csövön. Ömlik a hanzli, lágyan és szerelmesen csurog a hab. Szép. Én is nagyon szép vagyok. Színész barátom – neki a hangja szép – hív telefonon, és gyönyörű, selymes orgánumát is átvérzi a riadalom. Másodpercenként robbannak a bombák, mindenhonnan lángok csapnak fel, hatalmas a füst, hadarja zaklatottan.
    Szép lehet. Felelem lelkesen. Bagdad szép. A tűz is. Bush elnök úrnak nagyon szép nyakkendője van. Egy Lopakodó arányai is igen tetszetősek. A halottak arca megszépül a ravatalon. A ravatalok is fenségesek. Még szép, hogy megvetjük a háborút. Művészetről beszélgetünk. (Művészeink és beszélgetőtársaink pedig nem szólalnak meg. Produkálják magukat a publikum és a szponzorok előtt.
    Hallasd a hangod, vagy szégyelld magad!)
    Egy levéltöredék, a papíron egy rúzsos száj töredékei:
    Tisztelt Filiszterelnök úr! Mélységes megrendültséggel értesültem arról, hogy a halántékába épített fúrótorony idegen és agresszív hatalmak fennhatósága alá került. Mindazonáltal örömmel tölt el, hogy a gerincvelő kitermelése akadálytalanul zajlik, s a nagy, mellkasi csontbányák is fokozták a termelést. Remélem, a külszíni fejtés nem akadályozza abban, hogy begombolkozzék. Öltözzön fel, hideg van odakint! Maradok továbbra is, haladéktalan tisztelettel és sk.
    Egy duplavé. George While Bush. George War Bush. Rájöttem, hogy nem védekezhetünk. Egyetlen fegyverünk, a méltóságunk, már elvétetett. Hiába tüntetünk, hiába válunk ikonoklasztákká mi is. A tiltakozás a játék legfontosabb eleme. Mint az autókban a duda. Immár a könyvek is az Entitás vagyonát gyarapítják tovább. A gondolat nem érdekli, csak a „kézzelfogható” haszon. Sok éhes szájat kell táplálnia a halálmadárnak. Termeli a fiókáit, ahogy a húst a húsüzem. Mit tehetünk? Ha táplálnak, eszünk. Meg kell másznunk a grafikonjaikat. (Bevallom, engem már nem hoznak izgalomba a rekorderek. Ha egy úszót látok, már nem érdekel, hogy mennyi idő alatt tempózza végig a neki kiszabott métereket. Csak azért izgulok, hogy fel ne robbanjanak az izmai, mielőtt célba – ? – ér. A tőzsdét sem értettem soha. Valami olyasmi lehet, mint a ködre festett akvarell. Nagyon szép!) Minden telefonhívással az Entitás gazdagodik. Minden percemet elrabolhatja, amit vele töltök el. Le kell mondanom arról az álmomról, hogy tisztességes polgár legyek. Nem engedi a becsületem. Az a sorsom, hogy ingyenélő legyek? Szemét alak vagyok.
    Egy híres villalakó portréja. Sztárlett Ohara.
    Régi tárgyak felett tűnődöm. A százhúsz éves kávéőrlő, anyám gyűjteményéből, még ma is működik. Ha összetörném, nem a tárgyat pusztítanám el, hanem az idő egy manifesztumát. Sokkal inkább: egy darabot az időből! (Az idő az anyagban működik – őröl és őröltetik.)
    Aztán két porzsáknyi gondolat:
    Egy.) Nem érdekel a tárgyak önmagukban való szépsége vagy funkciója.
    Birtokba akarom venni a jelentésüket!
    Kettő.) A műalkotások időtlenek, a saját korukhoz viszont valamennyi illeszkedik. (A tehetség sehogyan nem viszonyul a társadalmi berendezkedéshez, ahogy a műalkotás sem a szoba berendezéséhez.)
    Lomtalanításkor bandukoltunk Krúdy háza felé, s mélázva néztük a kapuk elé kihordott, törött, poros tárgyak tétlen és haszontalan gyülekezetét. (Bandukolni – ezt a szót is ott találtam, egy háromlábú hencser alatt.) Húsz éve még finom, szép és értékes holmikat dobáltak utcára a „lakosok”. Masszív, élettel telt darabok voltak, melyek talán azért szolgálhattak végig két, három emberöltőt is akár, mert készítőjük is tömör, értékes emberanyagból vétetett. Nem álltak oly bőviben az időnek, mint manapság. Muszáj volt maradandót alkotniuk.
(Itt az ideje egy áltudományos közbevetésnek: Az idő nem más, mint az – anyag –, az elemi részecskék, kvantumok és húrok egyfajta együttállásából fakadó, azt kísérő rezonancia. Mivel e konstelláció – az anyag állapota – természetéből fakadóan változik, e változás – érzékelésünk silány voltának köszönhetően – az idő múlásának képzetét kelti bennünk. – Nemcsak Bagdad, az idő is újjáépíthető. A Kozmosz magasról tojik ránk és a matematikára.) Aztán dédanyáink szemetét felváltották anyáink lomjai. Ma még silányabb ócskaságokért dobálják ki mindazt, amiért korábban kidobták az értékes attribútumokat.
    Egy kérdés: Mennyi időbe is telt, amíg a vasércből kicsírázott a páncélozott löveg?
    Egy hónap: április. Tavasz van. Erős és szerelmes rügyek duzzadnak a fák ágain. Zöldes derengésben ébred az erdő a nyár előtt. Ha messziről nézem a tájat, a látványa majdnem olyan, mint az ókorban lehetett. Amerre a szem ellát, csak az egybefüggő, értelmetlen, mégis mindenek feletti élet tapasztalható. Ha a fát felboncolom, egy sor érdekes tárgyat kapok. Balta- és kapanyelet, ágyat, asztalt és képkeretet. Ha – ezt a különös absztrakciót – tovább folytatom, a darabokra tört tárgyak maradványai felett tűnődve megérthetem a szemét költészetét. Az ember felboncolja a Földet, a bolygót – az ember elvonatkoztat a Természettől. Ez még nem művészet. Ez még csak a kezdet.
    A művelet sikerült, az eredmény helyes, de ez még nem azt jelenti, hogy jó számrendszerben gondolkodunk. Az egyenlet elején, talán, felfedezhető volna egy apró számítási hiba. Meg kéne tudnunk, hogy melyik inerciában haladunk. Ki kéne kapcsolni egy percre minden rádiót, számítógépet, televíziót. Le kéne állítani a motorokat. Egy nagy-nagy csendet kéne kérni! Ennyit megérdemel egy hősi halott.
    Az utolsó, heroikus tárgy. Egy lukas, piros gumilabda. A Föld. Vajon hány fehér pöttyöt tudnék rá felfesteni, hogy a labda alapvetően piros maradjon, azaz ne legyen teljesen fehér?

    U.I.: Lassan a Természet is leszereli vegyi és biológiai fegyvereit! A háború véget ér.

Csikós Attila

^* A body art olyan művészeti, kifejezési forma, melyben a művész saját testét tekinti tevékenysége (akciója) fő eszközének. Ezt a cikket az ENSZ felhatalmazása és a NATO engedélye nélkül írom, a cikk mégsem igazságtalan.