Pavao Pavličić

A hajthatatlan négykerekű

Regényrészletek

    Röviden tehát, az úgy volt, hogy azon a nyáron, hatvankilencben, jó alkalmuk nyílt, hogy találkozzanak. Márta férjének idős édesanyját le kellett vinni valahová a tengerpartra, a fiatalasszonynak nem volt kedve velük menni, beteget jelentett, vagy valami más ürügyet talált, most már nem is lényeges. Márta, mindenesetre, egyedül maradt, s Karlo elment hozzá, Dubravába, a honi bányavárosokról elnevezett egyik kis utcácskába, ahol mester uramnak, az ifiasszony urának nagy háza volt. Karlo tehát beült a kis sárga Mini-Morrisba, s a Kranjčević utcából, ahol a családjával lakott, elpöfögött Dubravába, ahol Márta, most egymagában, már várta.
    Éjszaka volt, meleg, nyári este, az utcán sehol senki, és Karlo szerencsésen belopakodott a házba. Ebben a pillanatban csak nehezen tudom megállni, hogy ne mondjak valamit a körülményekről is, annak ellenére, hogy nem tudok róluk semmi közelebbit, mert a puszta tényeket közölték velem. Nehezen állom meg, hogy ne kíséreljem meg leírni a tücsökciripelést, a kertek hűvösét, és azt, hogy szénaillat lengedezett a közeli kaszáló felől. Alkalmasint pontosan így volt, s én oda vélekedem, hogy ez is fontos volt a maga módján. Tény az, hogy ekkor rettenetes dolog történt.
    Mert amikor magukra maradtak ott, amikor – végre – egymás felé nyújtották a kezük, Karlo autója hallatott magáról. Egy kissé lejjebb az utca hosszán, a háztól olyan ötven méterre volt leparkolva, s abban a szent pillanatban, amikor ők ketten egymás karjaiba omlottak, megszólalt az autókürt.
    Szuper egy sziréna volt, a Híd a Kwai folyón c. filmből ismert dal első taktusait játszotta. Karlo kedvelte az efféle marhaságokat; mért szerette, és hogy vajon ennek is sorsdöntő jelentősége volt-e, most kevésbé fontos; lényeg az, hogy a hang mindenkor azonosítható, meg hogy igen-igen harsány volt. A gépkocsi váratlanul belefogott ebbe az észbontó tülkölésbe, méghozzá olyan áthatóan és támadóan, hogy három utca ellen elhallatszott. Nem nehéz elképzelni, igen, abban a csendes és békés negyedben az emberek kihajolnak az ablakon, röpködnek a kérdések, ki ez, mi ez, igen, megjegyzik a kocsit, a vezetőjét, de még azt is, melyik házba ment be. Az autó tülkölni kezdett, a szerelmespár szétrebbent, s mindjárt tudta, nem jó vége lesz. Karlo kifutott az utcára, a kocsihoz rohant. S amint odaért, a szirénázás megszűnt. Kinyitotta az ajtót, ellenőrizte a fényjelzéseket, a kürt kapcsolószerkezetét a kormánykeréken, és nem állapított meg semmit. Vállat vont, és visszament a házba.
    S éppen csak, hogy újra átkarolta volna Mártát, a duda ismét megszólalt. A kedves zavart és haragos lett, Karlót elfogta a pánik. Nem is tudta, mihez fogjon, úgy megijedt. Persze még egyszer kiment a kocsihoz, felemelte a motortetőt, s kikapcsolta az áramot abban a meggyőződésben, hogy na, most rendben lesz minden. S noha mindketten tudták, hogy fuccs az egésznek, hogy a szomszédság minden bizonnyal látta az autót is, meg a vezetőjét is, még egyszer egymásnak estek, amikor Karlo a kerten át visszatért a házba, mert szentül vallották, hogy hajts tovább, gyerünk, a végsőkig. Igen ám, csakhogy az autó, noha már nem volt benne áram, újra rázendített.
    Talán mondani sem kell, akkor – bizony – semmi sem történt közöttük, és nem is történhetett. Amikor harmadszor is kiszaladt a Mini-Morrishoz, Karlo visszakapcsolta az áramot, beült a kocsiba, elfordította a slusszkulcsot, begyújtott, és elment. S még akkor is – egy ilyen helyzetben is – hajlamos volt azt hinni, hogy valami meghibásodásról van szó, s hogy majdcsak magától helyrejön minden, mint életében mindig. Még mindig nem esett gondba túlságosan, nem aggódott annyira, amennyire minden más ember aggódott volna, mint mondjuk – példának okáért – én.
    Másnap azonban elmesélte nekem az egészet. Mindenekelőtt elment egy autó-villanyszerelőhöz, hogy megállapítsa, hol a bibi, s ekkor még a kürtöt is kicseréltette. Többé nem akart semmit sem kockáztatni. S töviről hegyire elmondott mindent. Bevallotta Mártát, hogy igen, elment hozzá, meg hogy ez az egész história amolyan zsarolásízű: olybá tűnik, mintha az autó ezt-azt tiltana, más dolgokat viszont megengedne neki. Mintha bosszút akarna állni, vagy most nyújtja be a számlát korábbi szolgálataiért: ha ez a kocsi egyszer kirántotta Karlót az adósság kátyújából, máskor pedig egyenesen az életét mentette meg, akkor most úgy szeretné tán, hogy gazdája továbbra is engedelmeskedjék akaratának. Hogy úgy éljen, ahogy az autója helyesnek tartja.
    Tudom, ostobán hangzik, s hogy merő képtelenség úgy beszélni egy gépkocsiról, mint élőlényről, melynek vágyai és kívánságai vannak. Amiképpen tudatában vagyok annak is, hogy olvasóm nagy adag hitetlenkedéssel és – meglehet – némi iróniával fogadja, amit írok. Én azonban nem szólhatok másként, csakis így, köntörfalazás nélkül, mégpedig azért, mert sok olyasmit is tudok, amit eddig elhallgattam, s ami feljogosít, hogy így írjak. (…)
    Karlo most jól tudta, hogy az autó nem helyesli a Mártával való kapcsolatát, s azt, hogy ez van, titkolni kell a kocsi előtt. Ezért aztán igyekezett levezekelni bűnét, amikor mégis engedett a szerelem csáberejének, amikor – tehát – találkozott Mártával, mert hiszen nem tudott nélküle élni. Csakugyan nem tudott: a szerelem lángja fennen lobogott, a vágy alig elviselhetően perzselt. Ugyanakkor az autó is mind világosabban adta tudtul, mit gondol az ügyről, ha szabad így mondanom. Az autó büntetni kezdte Karlót mindazért, amit művel.
    Karlo persze többé nem autóval járt Mártához. Sőt, szokásba vette, hogy mielőtt kedveséhez indult, a kocsit kihajtotta jó messzire, valamely elhagyatott helyre, ha netán tülkölni kezdene. Én meg ettől annyira kiborultam, hogy magam is eljártam oda, és meglestem, mi történik. No, tanúsíthatom tehát, hogy az autó – legalábbis kezdetben – tényleg reagált. Amíg Karlo elvolt valahol Mártával (motelekben, parkokban, az asszonyka barátnőinek lakásán találkozgattak), az autó tülkölt, villogtak a fényei, egy ízben pedig megengedett a kézifék, a kocsi megindult a meredek utcán, s egy fatörzs állította meg. (…)
    Csak egyet tehettek: hogy megszökjenek. Hogy elmenjenek valahová, és újra kezdjék az életüket, most már együtt. Márta készen állt erre, minden fenntartás nélkül: kész volt faképnél hagyni a szakiját, s azt tartotta, joga van rá. Habár keresztény lélek volt és hitt a házasság szentségében, tudta, hogy többet nyújtott a majsztramnak, mint amennyit tőle kapott. S azt is, hogy a Karlo iránti szerelme annyira nagy és szép, hogy megölni egy ilyen szerelmet jóval nagyobb bűn, mint véteni a házasság intézménye ellen. Ami Karlót illeti, ő is könnyen lemondhatna feleségéről és gyermekéről, noha más okból: azért, mert világéletében nemigen gondolt a bűnre és a feloldozásra, hanem a könnyebb oldaláról fogott fel mindent. Mégis nehezére esett a döntés. Egyszerűen, mert félt az autótól, félt a bosszútól.
    Hogy képzelte ezt a bosszút, fogalmam sincs. Úgy gondolta tán (hiszen az én fejemben is megfordult ilyesmi), hogy az autó csak úgy magában, vezető nélkül, bárhová szökik is Mártával, egyszer utánajön, megtalálja, és elgázolja. Vagy Mártát üti el? Netán Karlo kisgyermekében tesz kárt? Vagy hogy magát Karlót fogja mindörökkön kísérni, fáradhatatlanul gáncsoskodva, szüntelenül büntetve. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a barátom félt. Tudom, mert mondta, de még inkább abból, hogy magam is megsejtettem.
    Akárcsak Márta, egyébként. Ő babonás képzelődésnek látta az egészet, s szeretett volna a végére járni. Én pedig bizonyos voltam benne, hogy ez bekövetkezik, s egyértelmű döntést fog követelni Karlótól. Tisztában voltam vele, Márta nem lesz hajlandó állandó gondban, rettegésben élni Karlóval, tudtam, mindenáron be akarja bizonyítani, hogy mindabból, amit Karlo (velem együtt) hitt, gondolt, egy szó sem lehet igaz. Tudtam, Márta bátran harcba száll, mert – egyszerűen – ilyen volt.
    S valóban, amikor rászánták magukat a szökésre (akkor pedig már szeptemberre járt, vénasszonyok nyara, eszményi idő utazásra, nagy kalandozásokra), az asszony egy látszólag apró, ámde – tekintettel a körülményekre – igazában mindent eldöntő feltételt szabott Karlónak. Hogy szöknek, jó, ezt megbeszélték, Karlo sem ellenezte. Márta azonban úgy akarta, hogy azzal az átok sújtotta autóval, Karlo Mini-Morrisával keljenek útra.
    Németországba szándékoztak menni. Ott Mártának is volt valakije (nagynénje, vagy ilyesmije, akárcsak Karlónak bácsikája), s ott ellennének egy darabig, amíg föl nem találják magukat. Akkoriban ott munkaerőhiány volt, tán nekik is akadna valami. Karlo azt javasolta, utazzanak a papa Opeljával, indítványozta, üljenek be a mester úr nagy Fordjába, de Márta hajthatatlan maradt. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy igenis, Karlo kocsijával menjenek, hogy megtörjék a varázs, hogy legyen már vége egyszer.
    Én tudtam mindenről, s elfogott a félelem. Többé el sem tudtam képzelni, mi történhet a továbbiakban, innen kezdve cserbenhagyott az irodalmi logikám. Ez már nem irodalom, annál sokkal komolyabb dolog volt. Mi legyen a teendő, tűnődtem magamban, lebeszéljem Karlót az egész vállalkozásról, bátorítsam-e, vagy semleges maradjak-e inkább? Nem tudtam, mitévő legyek, ezért végül csupán elnéztem hozzá, a Kranjčević utcába, hogy mielőtt útnak indul, elköszönjek tőle.
    A családnak azt mondta, üzleti ügyben utazik, csak a legszükségesebb dolgokat vette magához, s azon az estén így indult sorsa elébe. Nem mentem be, a ház előtt vártam, zaklatottan, mert előre éreztem, hogy ezt az ügyet magam sem úszom meg szárazon. Akkor még az a lehetőség is eszembe villant, hogy az autó, miként ha pokolgép volna benne, egyszerűen a levegőbe repül, amikor Karlo elfordítja a slusszkulcsot. De hát mindenképpen kötelességemnek éreztem, hogy ott maradjak, no és ha durran, vigyen el az ördög engem is, ha már nyakig benne vagyok a slamasztikában.
    De nem durrant. Nem történt semmi. Sőt, még a motor sem gyújtott be. Még egy pár próbálkozás a kulccsal, de hasztalan: ha legalább üresben kurblizott volna, de nem, az autó egyetlen hangot nem hallatott, egyetlen életjelt nem adott magáról.
    Karlo fölcsapta a motortetőt, s idegesen belekotort a motorba (hej, pedig remekül karbantartotta az utóbbi időben, önnön sorsaként dédelgette), idegeskedett, mert úgy volt megbeszélve, hogy ő megy el Mártáért Dubravába pontosan este tízkor, sietni kellett hát. Babrált, matatott benne, a végén nem csinált semmit. Az autó bedöglött. Áram volt, minden volt, a motor azonban mégsem akart begyújtani. Sohasem feledem, ahogyan Karlo akkor kidugta fejét a motortető alól, ahogyan gondterhelten rám nézett, s megszólalt:
    – Ez rossz jel.
    – Nem tudom – mondtam.
    S Karlo Josipović, a széltoló, ez egyszer valóban komolyan fogta fel helyzetét. Túlságosan is szemmel láthatónak és túl veszedelmesnek találta most már az egész ügyet. Nem maga miatt félt, ebben bizonyos vagyok, Mártáért, a gyermekéért, a világ meglevő rendjéért aggódott. Ekkor határozott. Vagy legalábbis azt hitte, hogy ő határoz.
    Elment telefonálni, felhívta Mártát. Elmondta, a kocsi nem gyújt be, s ez azt jelenti, hogy le kell mondani tervükről. Hogy ez rossz jel.
    Márta azonban, úgy látszik, keményen válaszolt. Még hogy visszatáncoljanak? Nem, olyan nincs, s már majd ő megmutatja, mennyire nincs igaza Karlónak. S lecsapta kagylót.
    Karlo ekkor visszajött a kocsihoz, ahonnan én, hideglelősen reszketve, noha enyhe este volt, el sem moccantam. Gondterhelten rám emelte tekintetét, vállat vont.
    – Nem tolnál meg? – kérdezte végül.
    No persze, ez amolyan utolsó, kétségbeesett kísérlet volt. Mert, ha ez az autó maga a sors, s ha az elsőrangú karbantartás ellenére sem gyújtott be eddig, akkor itt semmiféle megtolás nem segíthet. Akkor ez nevetséges és értelmetlen. De hát azért bólintottam, mi mást tehettem volna. Vagy mégis? Vagy talán – végül is – a vállalt szerepem döntött el mindent? Mert én lendítettem meg a kocsit teljes erőmből, ámbár megtehettem volna, hogy nem tolom meg. Ma sem tudom, helyesen jártam-e el. Meglehet, pont az én közreműködésem kellett még, hogy az történjen, ami a végén megtörtént.
    Meglöktem tehát a kisautót, nem nagy kedvvel, és nem is igen bíztam benne. De – láss csodát – egynéhány méter után a motor begyújtott.
    Karlo rám pillantott az ablakon át, szomorkásan elmosolyodott (igen, biztos vagyok benne, hogy szomorú volt, bár ma sem tudom, miért), majd búcsút intve elhajtott. Akkor láttam utoljára.
    Később aztán rekonstruáltam, mi történt akkor este, és szinte teljesen bizonyos, hogy sikerült összeállítanom a mozaikkockákat, mert hát a feladat nem is igényelt valami kivételes leleményességet. Különben maguk a puszta tények eleget mondanak még akkor is, ha mindegyiket nem tudom teljességgel megindokolni. A tények pedig a következők.
    Karlo Dubrava irányában száguldott abban reménykedve, hogy még nem késett el, odaér tízre, merthogy – ugye – tíz órában állapodtak meg Mártával. Ugyanakkor Márta – úgy látszik – eltökélte, hogy bebizonyítja, mennyire nincs igaza Karlónak. A motyóját begyömöszölte a mester úr Fordjába (a majsztram nem volt otthon), s rohant a Trečnjevkára, hogy saját kezűleg gyújtsa be azt a Mini-Morrist, melyet Karlo a végzetének nevezett, s ekképpen megszabadítsa emberét a varázslattól. Ő is sietett tehát.
    A sebesség, mellyel egymással szemben rohantak, ha összeadjuk, alighanem olyan száznyolcvan kilométer lehetett óránként.
    Ezzel a sebességgel ütköztek össze a Maksimiri utcában, azon a nyílt útszakaszon, amely az Állatkert és Dubrava között húzódik. Melyikük okozta a balesetet, senki sem tudja, mert mindkét járművet a felezővonalon találták. Frontálisan ütköztek, s mindkettő teljesen összeroncsolódott.
    Aminthogy Karlo is, Márta is a helyszínen szörnyethalt.
    Akkoriban – de később is – gyakran eltűnődtem rajta, mitől függ az ember élete, létezik-e sors, mi módon ad hírt magáról, és mi a jobb: előre látni a sorsunkat, vagy nem tudni, mi lesz. No és én, morfondíroztam magamban, mit csinálnék én, ha nekem is úgy megnyilatkozna, mint Karlónak, milyen magatartást tanúsítanék, elviselném-e, túlélném-e? S persze – mint mindenkiben – bennem is fölmerült önnön létezésem törvényszerűségének kérdése, a véletleneknek (vagy jelzéseknek) az a hosszú sora, amelyek összességükben tették, hogy egyáltalán világra jöjjek és eddig életben maradjak. Az is eldöntésre várt, hogy ez a törvényszerűség valóban törvényszerűség-e, s ha tényleg az, hogyan felismerni, ha már nem nyilatkozik meg mindenkinek olyan félreérthetetlenül, mint Karlo Josipovićnak.
    Valószínűleg úgy van, gondoltam gyakorta, hogy mindenkinek odaszól a sorsa, csakhogy más, leplezettebb, rejtélyesebb módon, de mindig csökönyös kitartással. Valamiféle sors, okoskodtam ki, alighanem rólam is gondoskodik, hiszen erre nézve világos jelzéseket kaptam, méghozzá igen korán. S ezért mindannyiszor, amikor körülnézek – amikor fölemelem a fejem erről, amit írok – föltolul bennem a kérdés, ugyan miben bújhatnak meg az én sorsom jeladásai. Egy hársfa van az ablakom alatt: a hársfagallyak elrendeződésében? Könyvespolcomon a könyvek sorrendjében? Az utcán autók suhannak el: a suhanásuk ritmusában?
    Vagy talán ennek a számítógépnek a billentyűzetében, amelyen írok? Mindez tán oda volt beírva öröktől fogva, és eleve úgy volt rendelve, hogy én pont ma, január hatodikán, végigzongorázzam az összes billentyűkön, s elmeséljem Karlo Josipovićnak, a sors kegyeltjének történetét.

Borbély János fordítása

Pavao Pavličić (Vukovár, 1946), a jelenkori horvát prózairodalom (regények, elbeszélések, tárcák, műfordítás) egyik legtermékenyebb alkotója az 1970-es években tűnt fel írásaival. Különösen bűnügyi tárgyú és fantasztikus regényeivel meg elbeszéléseivel vált népszerűvé olvasói körében. Večernji akt című, több kiadást megért regénye annak idején NIN-díjat kapott. Zágrábban él és dolgozik.