Gustaw Herling-Grudziński

A milánói herceg

Ennek okán a fejedelemnek nem kell hiszékenynek és könnyen lelkesedőnek lennie, és nem szabad megijednie a saját árnyékától, hanem mérséklettel, megfontoltsággal és emberséggel kell eljárnia, nehogy elővigyázatlanná tegye a túlzott bizalom vagy elviselhetetlenné a túlzott bizalmatlanság. Fölmerül a kérdés, melyik a jobb, inkább szeretetre méltónak, mint félelmetesnek, vagy inkább félelmetesnek, mint szeretetre méltónak látszani. Erre az a válaszom, hogy mindkettő jól jönne, de – mivel nehéz összekapcsolni a két dolgot, így az egyiket rendszerint nélkülöznünk kell – sokkal nagyobb biztonságban vagyunk, ha félelmetesnek látnak, nem pedig szeretetre méltónak.

Machiavelli: A fejedelem

    I. Filippo Maria Visconti, duca di Milano, nato nel 1392 morto nel 1447. Nem szerette a portrékat és az emlékműveket, így még nagyobb figyelemmel tanulmányozza az ember azt a medalionképet, amelyen Pisanello megörökítette az arcmását. Van valami vadkanszerű a profiljában, ezt a benyomást még inkább erősíti vastag, hurkás tarkója. Pisanello nagyon jól megragadta a szem és a száj játékát: a tekintete átható, a herceg egyenesen előrenéz, ugyanakkor mintha kissé lefelé pislantana, állandóan készen állva arra, hogy elfordítsa a tekintetét, ha nyíltan szembe kellene nézni valakivel; mosolyra húzódó szája grimaszában furcsán keveredik a kegyetlenség és a gúnyos jóindulat, összeszorított ajkaiban árnyalatnyi érzékiség sincs. Kis szakáll lógó tokával, a füle is kicsi, mintha csak nyílás lenne a masszív, tömbszerű fej sima felületén. Egyenes, szabályos orr, fölérajzolva a bozontos szemöldök. A homloka nem látszik, mert eltakarja a sapka szegélye, a hegye pedig előrehajlik, mint egy szarv.
    Mellképet látunk róla, de az egész alakot is ismerjük különböző leírásokból. Ifjúkorában volt némi előkelőség a megjelenésében, de az évek múltával túlsúlyos lett a nagy test, elnehezült és ellustult. Impozáns termetétől elütöttek aránytalanul rövid ujjai, mintha gyerekkorában visszavágták volna őket. A szeszélyes természet kacska lábbal is megáldotta, így legtöbbször kénytelen volt bottal vagy az egyik udvaronc karjára támaszkodva járni. Közismert volt az a különös szokása, hogy, ha gondolataiba merülve sétált termeiben, és visszafelé is meg akarta tenni ugyanazt az utat, talpával elrugaszkodott a faltól.

    II. Pisanello festett medalionképén kívül létezik egy tollal készült medalionkép is. Latinul írta, rögtön a milánói herceg halála után a titkára, a secretarius ducalis, Pier Candido Decembrio. A reneszánsz Itáliában egyik fejezetében, Az állam mint művészi alkotásban Burckhardt „matematikai precizitással” készített „csodálatra méltó leírásnak” nevezi Decembrio Vita di Filippo Maria Visconti című munkáját, hálát adva a sorsnak, amiért ránk maradt, és vakító fénycsóvát vet a XV. századi itáliai uralkodó igazi arcára. A Tömeg és hatalomban, „a hatalom elemeiről” szóló fejezetben Canetti levonja a tanulságokat Decembrio portréjából, de erről majd a későbbiekben lesz szó.
    A kevésbé jelentős kommentátorok szerint a medalionkép szerzője Suetoniust, Hadrianus császár titkárát választotta példaképének. Valóban találhatunk hasonlóságokat köztük. E két szerzőnek nemcsak a levéltárakban őrzött hivatalos anyag állt rendelkezésére, hanem ezenfelül még mindaz, ami az uralkodás secretumát képezi, rágalom vagy eltitkolt igazság formájában. Emellett mindketten addig játszottak a tűzzel, amíg kegyvesztettek nem lettek uruknál, mert olyan gyanúba keveredtek, hogy nem tisztelik eléggé az uralkodó feleségét. Mindenesetre Decembriót már akkor is nagyra tartották, amikor műve még nem kapta meg a legnagyobb elismerést „rögeszmés elfogulatlanságáért”, azért, mert nem csúszik át se panegirikába, se leplezett gúnyiratba.
    A milánói hercegről készült írásos medalionképnek még egy irigylésre méltó erénye van az említetteken kívül. Nyilván ez indokolja Burckhardtnál a „matematikai precizitás” kifejezést: a szerző hetven fejezetet sűrített nyolcvan oldal terjedelembe, a legtöbb olyan tömör, mintha sokszoros redukció útján jött volna létre, melynek során tézisekként hangzó mondatokra vezette vissza a szöveget. Milyen kevés jól kiválasztott és kimért szó kell ahhoz, hogy ilyen sokat mondjon az ember! Kicsinyíteni kell a medalionképet, így meghatározott szabályokat kell követnie a tollnak.

    III. Húszéves korában, a város bevétele után kiáltották ki Milánó hercegének. Kezdetben elnéző uralkodó akart lenni, hogy megfeleljen az alattvalók elvárásainak. Kihirdette, hogy minden polgárnak szabad bejárása van hozzá. De hamarosan visszavonta ezt a nagylelkű gesztust, mert egyre nagyratörőbb tervek foglalkoztatták. Kizárólag államügyeknek és katonai kérdéseknek szentelte magát a milánói citadella falai közt. Évekig nem mutatkozott a városban, csak a környékbeli várakat kereste föl néha. A vadászatban keresett felüdülést.
    Adottságait tekintve inkább stratéga volt, mint a csatamezők vitéz harcosa. Az uralkodásának harmincöt éve alatt folytatott háborúkban személyesen nem vett részt, kettő kivételével: a Génua és a Velence elleni hadjáratban messze az arcvonal mögött várta, milyen eredményekkel járnak az általa kitervelt hadműveletek. Szerette a hadsereget, bízott abban, hogy a legteljesebb felügyelet alatt tarthatja parancsnokait, bőkezűen osztogatta nekik a kitüntetéseket és a jutalmakat, érdemeik szerint vagy gyakran más, nehezen kifürkészhető okokból. Az állandó háborúskodás alatt uralma alá hajtotta az Alpoktól a Tirrén-tengerig terjedő egész térséget, Génuát is beleértve, aztán meg Emiliát és Romagnát is; hirtelen rajtaütésekkel gyötörte és dúlta az adriai városokat, Toszkánát és Umbriát.
    Nagyrészt rendőri módszereinek köszönhette, hogy teljes felügyeletet gyakorolt a parancsnokai fölött. Igénybe vette a kémek és besúgók szolgálatait, hogy kifürkészhesse legtitkosabb gondolataikat és szándékaikat. Ellenségeskedést szított közöttük, hasznot húzott a rivalizálásukból. Ebben kiismerhetetlen volt: mielőtt kegyvesztettnek nyilvánított valakit, a legnagyobb elismerésben részesítette, ha pedig bizalmába és kegyeibe fogadta egy-egy emberét, előtte szigorúan megfenyítette. Despotikus uralkodó volt, de „szerencsére (jegyzi meg Burckhardt) kegyetlen egoizmusa nem fajult céltalan vérengzéssé”.

    IV. Az államfő szerepében is ugyanilyen kiismerhetetlen volt Filippo Maria. De hát nem is hivatkoznék rá a szerző „az állam mint művészi alkotás” leírásában, ha csak múló hatalmi szeszélyeire hagyatkozott volna. Az utolsó Visconti soha senki előtt nem árulta el gondolatait. De elhitette környezetével, hogy ezek mind magányos elmélkedésben születtek, akárcsak egy sakkjátékos húzásai. Kerülte a világosságot, őrizte a titkot. Senki se tudta, mit várhat tőle, félrevezette a magabiztosakat, váratlanul kiállt a kétkedők mellett. Minden szabályt megszegett, mintha pont ezt tekintette volna a vélt bizalmasai számára felfoghatatlan saját szabályának. Sajátosan fejezte ki magát, úgy tetszett, minden szava álarcot visel. Olyan leveleket írt monarcháknak és hercegeknek, pápáknak és nagyköveteknek, amelyek végén homályba borította és elmaszatolta azt, amit az elején kimondott. Még a világ hatalmasságai előtt sem tartózkodott a csúfondáros komédiázástól, mint ahogy alattvalói előtt is könnyedén, zökkenőmentesen váltott át kegyetlenségből a durvaságon való tréfálkozásba.
    Decembrio idézi IV. Jenő pápának írt levelét. Ebben arról számol be, a megtört bűnös grimaszát vágva, meghamisítva az igazságot, hogy a sír szélén áll, és azt várja a szentatyától, hogy rója ki rá akár a legszigorúbb penitenciát is, csak hogy üdvözülhessen bűnös lelke. A pápa kirótta a penitenciát, s élve az alkalommal arra kérte, vezeklésképpen engedjen át neki néhány várat. Válaszában a herceg gúnyosan nyugtázta, hogy sikeres volt a színjáték: bár a milánói herceg többre becsüli a lelket a testnél, a lélek és a test megmenekülésénél is előbbre valónak tartja állama érdekeit. Canetti szemében legfőképpen „a hatalom átláthatatlanságát és kifürkészhetetlenségét” személyesíti meg Filippo Maria: „Úgy viselkedett, mintha még önmaga elől is rejtegetné a titkait.” Egy biztos: inkább félelmetesnek akart látszani, nem pedig szeretetre méltónak.

    V. Bár félelmetesnek látszott, őt magát is hatalmában tartotta a félelem. Burckhardt képtelen magába fojtani a kiáltást, olyan nagy hatással van rá Decembrio műve: lám, hova vezette „a félelem szenvedélye” ezt a magas pozícióba került rendkívüli tehetséget!
    Személye biztonságát szigorú és bonyolult előírásokkal bástyázta körül. A Porta Giován, a vár falai közt volt a legkevesebb oka az aggodalomra, ezért ritkán és nem szívesen hagyta el. Mindenkit, aki csak belépett a citadellába, több száz szempár követett. Atermekben tilos volt közel menni az ablakokhoz, mert attól félt, jeleket lehet váltani a külvilággal. Minden bejelentett vendéget vagy látogatót gondosan megmotoztak. A hercegnél előszobázó, berendelt udvari méltóságokat vagy fogadta, vagy nem, így akarta kibillenteni őket lelki egyensúlyukból. Ha előfordult, hogy a látogató elhagyta a várat, majd eszébe jutott, hogy elfelejtett valamit, és vissza akart menni, újabb belépési engedélyért kellett folyamodnia. Állandóan rostálgatták a személyzetet, csak kevesen voltak feljogosítva arra, hogy átlépjék a herceg termeinek küszöbét. Aki útban a hercegség székhelyére bármiféle járvánnyal sújtott területen haladt át, negyven napot töltött karanténban, mielőtt bekopoghatott volna a citadella kapuján.
    Mert „a félelem szenvedélye”, amiről Burckhardt ír, nemcsak a hatalmat és az államot fenyegető összeesküvésekre, lázadásokra, pártütésekre érzékeny. A milánói herceg makacsul elhessegette magától a halál gondolatát; rémülettel töltötte el, képtelen volt szabadulni a halálfélelemtől.

    VI. Nem hagyta, hogy bárki is meghaljon a várban; a halálos betegeket kivitette falai közül. Semmiképpen sem volt szabad szóba hozni a herceg előtt a halált; hallgatással átkozták ki.
    Már gyerekkora óta félt a magánytól és az éjszakai csendtől, nem tudott aludni, ha nem virrasztottak fölötte vigyázó szemek. Megrémítette a megállított idő; az éjszakai őrjáratot összehangolta az óramutató járásával, és ha úgy érezte, megálltak az emberi mutatók, izgatottan hallgatózott, és úrrá lett rajta a rémület. Álmatlanságban szenvedett. És ha ez gyötörte, gyakran járt föl-alá órák hosszat, mint egy nyugtalan vadállat a ketrecében, nem feledkezvén meg arról a különös szokásáról, hogy hol a terem egyik, hol másik falától rugaszkodik el a talpával. Éjszaka többször is helyet változtatott, a különböző pontokon felállított ágyakat cserélgette. Éjszakai madarakat helyeztetett a felső szobákba, hogy szárnycsapásokkal reagáljanak minden gyanús neszre. Ugyanakkor nem tudta elviselni a hollókat és a varjakat, a „halálmadarakat”, és mind egy szálig kiirtatta őket. Undorodott a kiszáradó fák látványától, a citadellában tudták, hogy gyorsan ki kell vágni ezeket, facsemetéket ültetve a helyükbe.
    A villámtól és a mennydörgéstől félt a legjobban. Decembrio leírja, hogyan viselkedett egyszer viharban: a nagy hatalmú herceg a terem egyik sarkában, a sebtében odaállított paraván mögött kuporgott.

    VII. És mégis… Mindennek ellenére, vonja le Burckhardt a következtetést, „méltósággal, elegánsan halt meg”; s mi több, „szándékosan siettette halálát”.
    Két évvel a halála előtt megvakult a jobb szemére, majd rögtön utána a balra is. Úgy szégyellte vakságát, hogy úgy tett, mintha látna, a személyzet fülbe súgott magyarázataira hagyatkozva.
    Végül, az 1447-es évhez közeledve már hangosan kezdett beszélni a halálról. Követelte, hogy keressenek neki olyan sírhelyet a vártól nem messze lévő templomban, amely elég nagy egy ilyen méretű testnek, és állandóan rajta taposnak a hívek.
    Nem sokkal azelőtt, hogy betöltötte az ötvenötödik évét, megbetegedett. Augusztus első napjaiban romlott az állapota. Orvosa véleménye szerint megmenthették volna, ha eret vágnak rajta. De nem egyezett bele, sőt követelte, hogy zárják le a sebét a lábán, ahonnan szivárgott egy kis rossz vér. „A szíve mélyén (mondja Decembrio) vágyott a halálra. Jobbnak tartotta az életnél most, hogy vakság sújtotta és így megviselte a sok háború. Augusztus 13-án este, elunván a jelenlevők üres fecsegését, a komornyik segítségével a másik oldalára, a fal felé fordult, és egy bizonyos idő elteltével kilehelte a lelkét.” A medalionkép szerzője szerint halála „lelki nagyságról és emelkedettségről” tanúskodott.

    VIII. Másnap reggel ravatalozták föl a holttestet a vár két felvonóhídja között, majd hatalmas gyászmenet kíséretében vitték át a milánói székesegyházba. A főoltár előtt pihent a ravatalon. S mivel az augusztusi hőségben már bűzlött az oszlásnak induló hatalmas test, a „zajos temetési ceremónia” után el is távolították a ravatalról és eltemették. A milánóiakat „felbátorította hercegük távozása”, haladéktalanul népgyűlést hívtak össze, s ezen „boldogan kóstoltak bele a szabadságba”. A „szabadság” szóval ér véget a milánói herceg medalionképe, melyet udvari titkára készített.
    A szabadság hírnöke volt a Szent Ambroziánus Köztársaság, amelyet a fejedelem dolgozószobájából, a despotizmus és a rabság eszköztárából kiszórt papírokból gyújtott tűz fényében kiáltottak ki. Három évig maradt fenn. Aztán az utolsó Visconti egyetlen lányát nőül vevő Francesco Sforza ült a hercegi trónra. Míg elődje és apósa Machiavellihez hasonlóan úgy gondolta, „sokkal nagyobb biztonságban vagyunk, ha félelmetesnek látnak, nem pedig szeretetre méltónak”, ő az ellenkezőjét vallotta – többre becsülte az alattvalók szeretetét a félelmüknél. Végül drágán megfizetett érte.
    De nem a Machiavelli művében megfogalmazott dilemma a legfontosabb az én kicsinyített medalionképemen, amelyet a milánói hercegről készítettem. „Úgy viselkedett, mintha még önmaga elől is rejtegetné a titkait” – írta róla Canetti. Talán lehetett egy nagy titok, amit még önmaga elől is rejtegetett az uralkodó: a vegytiszta hatalom terméketlensége, a vágyott, féltve őrzött és egyre erősebb hatalomé, amivel nincs más célja, csak birtokolni akarja. Talán valami ilyesmit súgott az előérzete Filippo Mariának, amikor napról napra, éjszakáról éjszakára be volt gubózva a rettegés pókhálójába. Talán ezt a keserű titkot tárta fel végül önmaga előtt, amikor önként hívta a gyűlölt halált, és a másik oldalára fordult, a puszta fehér fal felé.

Pálfalvi Lajos fordítása

Gustaw Herling-Grudziński (1919–2000) lengyel emigráns író, két évet töltött orosz börtönökben és az Arhangelszk környéki jercevói lágerben. 1942 januárjában, jóval az amnesztia kihirdetése után szabadult, majd a Közel-Keleten át, a lengyel hadsereggel került ki Nyugatra. A lágerről szól sok nyelvre lefordított, magyarul még kiadatlan Más világ (1951) című könyve. 1955-től Nápolyban élt, legtöbb elbeszélésében olasz témákat dolgozott fel, rendszerint krónikákból vagy más régi forrásokból kiindulva. 1998-ban magyarul is jelent meg kötete (A második eljövetel. Válogatott esszék és elbeszélések).