Stefan Grabiński

Tengerparti villa

    Bodros füstkarikák szállongtak kerekre tátott szánkból; egy ideig imbolyogva lebegtek, majd lassan szertefoszlottak az ég azúrkék bársonyán. Kéjesen izzottak a lazán összesodort, nedvdús dohánylevelek, és nemes illatot árasztott a pompás szivar. Ráérősen eregettük a füstöt, lassan elnyújtva minden egyes mozdulatot, mint igazi szakértők. Igazán remek volt ez a Havanna, amellyel Ryszard Norski megkínált.
    Kisebbfajta ebéd utáni álmosság telepedett rám, behunytam a szemem, és élvezettel dőltem hátra a hintaszékben. Nem tagadom, remekül éreztem magam.
    Odakint ültünk a tengerpart fölé magasodó villa márvánnyal kirakott teraszán, ahonnan majdhogynem karnyújtásnyira volt tőlem a tenger. Két asztalka állt a tükörfényes mozaikpadlón. Az asztalokon feketekávé gőzölgött. A terasz éppen egy szintben volt a villát övező fallal.
    A tenger békésen pihent. A smaragdszerű víz most sötétebbnek tűnt a szélcsendben. Időnként egy-egy hullám nyaldosta körül lustán csobogva a part menti meredélyt, fölkapaszkodott a sziklákra, majd erejét vesztve visszahúzódott. Néha bárkák és pillekönnyű csónakok szárnyas flottája hagyta el a kikötőt. Meglibbentek rajtuk a tűzpiros zászlók, és fürgén siklottak tova a szelíd hullámok hátán. Máskor meg karcsú sétahajó suhant el a távolban, s tűnt tova a messzeségben, hosszú füstkígyót húzva maga után…
    A kikötő is valósággal megdermedt a délutáni hőségben. Leállt a munka a dokkban, abbamaradt a türelmetlen füttyszó, s a gőzösök, mint megannyi pihenő albatrosz, bevont vitorláikkal némán, üresen ringatóztak horgonyláncaikon.
    Időnként egy-egy napbarnított matróz bandukolt végig valamelyik hajó fedélzetén. Leült az összetekert kötélcsomóra, és a halhatatlan La Palomát dúdolta. Minduntalan feltűnt a révkalauz árnyékként suhanó csónakja. Ide-oda cikázott a fekete hajótörzsek között, végül a parthoz láncolta járművét, és elnyelte a kikötő hatalmas épülete…
    Máskülönben mindenütt álmosító nyugalom, igazi délutáni hőség honolt…
    Az édes semmittevésben elrévedt tekintetem elfordítottam a tengertől, és kedvtelve mustrálgattam a terasz alatt pompázó rózsák selymes gubóit. Tekintetem lassan végigvándorolt a virágba borult magnóliák és narancsfák ágain, s gondolatban sorra megcirógattam a tuják karcsú szárát.
    – Remek itt nálad, Ryszard. Úgy élsz, mint egy igazi király. Legszívesebben örökre itt maradnék, annyira andalító, varázslatos itt minden.
    Elégedetten elmosolyodott vékony, hollófekete bajsza alatt.
    – Meg vagy elégedve? Nagyszerű. Való igaz, ki lehet bírni a nyarat ebben a viskóban.
    Lassan beszélt, akárcsak én. Őt is elcsigázta a délutáni rekkenő.
    Idestova egy hete vendégeskedtem nála, miután annyi év elteltével fölkerestem őt. Ryszard Norski távoli unokatestvérem és hajdani iskolatársam volt. A gimnázium elvégzése után azonban elváltak útjaink, s immár érett férfiakként újítottuk fel kapcsolatunkat. Ryszard ekkor már özvegy volt. Annak idején meglehetősen jól ismertem őt. Megszállottan nagyra törő volt, ha pedig rájött a féltékenység, nem ismert se istent, se embert. Emlékszem, egyszer egyik osztálytársa szebb verset mert faragni nála a tavaszról, mire Ryszard lekevert neki egy hatalmas pofont, és a dulakodás során kékre-zöldre verte.
    Ryszard vágyai leginkább az irodalmi hírnév körül forogtak. Már az iskolapadban szüntelenül arról ábrándozott, hogy egykor az ő nevétől lesz hangos a világ. Jómagam, aki annyit sem értek a literatúrához, mint tyúk az ábécéhez, persze nem tudom megítélni, volt-e valami valós alapja vágyainak. Úgy hírlik, nem volt tehetségtelen. Én azonban nem követtem nyomon irodalmi sikereit, mivel lefoglalt a magam munkája. Csak hébe-hóba hallottam ismerőseimtől, hogy rendületlenül körmöl, és sorra megjelennek művei.
    Később gazdagon nősült, és állítólag boldog házasságban élt.
    Róz.a Norska, a felesége, akkortájt a főváros egyik legszebb asszonyának számított. Daliásabbnál daliásabb ifjak versengtek kegyeiért az ország minden szögletéből. Végül Ryszardnak adta a kezét. Nem tudni, szerelemből ment-e hozzá. Mindenféle mendemondák keringtek arról, hogy az asszonyt, mielőtt férjhez ment volna, bensőséges szálak fűzték egy fiatal poétához, aki állítólag Norski barátja volt. A mai napig is rejtély számomra, miért adta Róz.a másnak a kezét. Lehet, hogy az a másik túlságosan büszke volt ahhoz, hogy feleségül vegye a dúsgazdag Wrocki lányt, de nincs kizárva, hogy a lány döntött másként a férfi sorsáról. Ezeket a számomra talányos dolgokat azonban már réges-rég elfödte a múlt homálya. Azt beszélik, hogy Róz.a meglehetősen különc természetű nő volt, és a pillanat szeszélye irányította cselekedeteit. Végül mégis Ryszard felesége lett.
    A hatalmas vagyon, amelyet Norski hozományul kapott, lehetővé tette számára a fényűző, gondtalan életet.
    Sokat utazott. Állandóan délen töltötte az őszt és a telet. Felesége halála után jókora vagyon maradt rá, és ettől kezdve egyedül nevelte fiát, Adamot.
    Amikor tizenöt esztendő után ismét találkoztam vele, ereje teljében lévő, jól megtermett, testes férfi állt előttem. Kedveltem őt, ezért szívesen jöttem hozzá hosszabb időre. Összekötött bennünket az élet örömeinek és a fényűző életmódnak szeretete, de ellenállhatatlanul vonzottak Norski nem mindennapi szellemi adottságai és intelligenciája is. Ráadásul együtt töltöttük fiatal éveinket, és szegről-végről rokonok is voltunk. Ki tudja, talán még más is várt rám házának küszöbén, olyasmi, amelyet nem tudok közelebbről meghatározni, egyfajta erő, amely észrevétlenül vonz a távolból, valami különös esemény, nem tudom…
    Rubinvörös, csillogó ajkához emelte a kávéscsészét, félig kihörpintette, és újabb szivart vett elő az ezüstszelencéből.
    – Min töprengsz, Adaś? – kérdeztem tréfásan a kisfiúra célozva, aki az imént még itt hancúrozott a gyep körül.
    – Biztos megint odabent gubbaszt a lugasban – válaszolta.
    Fölkelt a fotelből, és meglehetősen durván lekiabált a fiának.
    Csaknem ugyanebben a pillanatban vékonydongájú, tízévesforma fiúcska bukkant elő az oldalsó ösvényről, és megállt a terasz lépcsőjén. Szőke haja lágy hullámokban omlott vállára. Fekete, szomorkás szeme érthetetlen félelemmel pihent meg apja arcán.
    – Hol a fenében voltál!? Miért bujkálsz állandóan mindenféle sötét zugban?
    – A lugasban voltam, papa, olvastam.
    – Minek ücsörögsz ott mindig? Ezerszer megmondtam neked, hogy idekint játssz a napon. Engedetlen vagy, Adaś.
    A kisfiú sápadt, idegesen rángatózó arcát elfelhőzte a bűnbánat. Némán kezet csókolt apjának, és bement a házba…
    – Tulajdonképpen miért nem engeded oda? – kérdeztem rövid hallgatás után. – Jó hűvös van ott, főleg ilyen kutya melegben.
    – Félek, hogy megfázik. Arrafelé eléggé nyirkos a fal, ő pedig, mint te is tudod, meglehetősen érzékeny az ilyesmire.
    Hadarva beszélt, s közben nem nézett rám. Szemmel láthatólag nem volt ínyére közbeavatkozásom. Láttam, hogy ingerült, ezért nem firtattam tovább a dolgot és másra tereltem a szót. Az irodalomról kezdtünk beszélgetni, a legújabb irányzatokról és a külföldi hatásokról. Ryszard rögtön megélénkült, és ékesszólóan beavatott az elmúlt időszak irodalmi jelenségeibe, s közben nem mulasztotta el, hogy szóba ne hozza saját magát is. Végül megkérdezte, volna-e kedvem meghallgatni néhány művét. Őszinte örömmel bólintottam. Néhány pillanat múlva kötegnyi kézirattal tért vissza a szobából, és belefogott a felolvasásba.
    Nem vagyok szakértő, de egykor sokat olvastam és meglehetősen jó érzékem van a költészet iránt. Ryszard alkotásai azonban különös benyomást tettek rám, jóllehet a versek formáját nem érhette kifogás. Simán, ritmikusan gördültek a mívesen faragott sextinák. Ryszard művei a gondolati költészet nyomait viselték magukon. Az egészben csak az volt a furcsa, hogy úgy éreztem, mintha már találkoztam volna hasonló témaszövéssel.
    Úgy rémlett, mintha Ryszard poémái általam már régóta ismert motívumokat idéznének föl, s fejtenének ki, mintegy folytatásképpen, bővebben. Igaz, hogy akadt köztük némi eltérés, mégis úgy éreztem, Ryszard versei, stílusukat tekintve szervesen kapcsolódnak az előbbiekhez.
    Okkal feltételeztem tehát, olyan valaki írta ezeket a verseket, akitől már olvastam egyet s mást. De volt egy alapvető különbség kettejük között: az a valaki, akinek egyelőre nem jutott eszembe a neve, szívét-lelkét beleadta a versfaragásba, és ettől vált érzelemdússá költészete, ezzel szemben Ryszard művei, szemkápráztatóan ugyan, mégis jéghideg gyémántkánt csillogtak, és áradt belőlük a mesterkéltség. Hiába, Ryszardot más fából faragták. De ki az ördög lehet ez a másik?
    Minden erőmmel azon voltam, hogy eszembe jusson a neve, és már nem is figyeltem arra, mit mond Ryszard. Lázasan kutattam emlékezetemben, hogy felidézzem az elfelejtett nevet, mígnem hirtelen kigyulladt a lámpa: Stanisław Prandota!
    Semmi kétség! Ő az!
    Amikor a feledés homályából végre előbukkant a keresett név, kis híján elállt a szívverésem, és gondolatban gyorsan felidéztem a költő korai halálát.
    Ryszard révén egykor személyesen ismertem Prandotát, akit állítólag baráti szálak fűztek hozzá. A fiatalember kulturáltsága, szerénysége, érzékeny elméje már ekkor ámulatba ejtett, és szép reményekkel kecsegtetett. Bámulatos volt, ahogy össze tudta egyeztetni filozófiai elmélkedésre való hajlamát mély, humánus érzelmeivel, amelyek szüntelenül ott lobogtak csöndes melankóliával teli szemében.
    Utoljára évekkel ezelőtt láttam őt Ryszardnál, azon a napon, amikor hosszabb időre búcsút vettem unokatestvéremtől. Aztán soha többé nem találkoztam vele. Azt beszélik, egy hónappal ezelőtt vízbe fulladt. A Dél-Amerika partjai felé tartó gőzös, a „Jaskółka” ugyanis viharba keveredett. Az utaslistán, amelyet a hajó kapitánya indulás előtt a kikötőben leadott, első helyen szerepelt a neve. Igaz, ahogy később az újságok is hírül adták, néhány utas nem jelent meg az indulásra kész „Jaskółka” fedélzetén, de nem tudni, kikről van szó. Mindenesetre azóta senki sem látta Prandotát. Meglehet, sőt, majdhogynem teljes bizonyossággal feltételezhető, hogy a vihar során beleveszett a tengerbe, s ez állt az újságokban is.
    Fiatalon pusztult el. Halálát meggyászolták mindazok, akik már korai költeményeiben is meglátták a nagyra hivatott tehetség csíráit.
    Magam sem tudom, mind ez ideig miért nem váltottunk egyetlen szót sem Ryszarddal a költő tragikus haláláról. Elvégre éppen tőle kellett volna megtudnom egy s mást Prandotáról, elsősorban azt, hogy Norski is jelen volt-e, amikor a költő hajóra szállt az itteni kikötőben.
    Kapva kaptam hát az alkalmon, hogy Ryszard rövid szünetet tartott a felolvasásban, és megkérdeztem tőle:
    – Mikor láttad utoljára Prandotát? Ugye röviddel a katasztrófa előtt? Azt beszélik, hogy itt szállt hajóra.
    Norski elkapta tekintetét a kéziratról, és furcsa arckifejezéssel meredt rám. Szemmel láthatólag váratlanul érte a kérdés, és az első pillanatban azt sem tudta, miről van szó. Lassanként azonban megértette, és rejtélyes fények suhantak át márványfehér arcán. Vajon mit fejeztek ki hirtelen összeránduló arcizmainak torz barázdái, miféle érzelmek rejtőztek mögöttük? Aligha tudnám megmondani. Mindez azonban csak a másodperc tört részéig tartott. Akaratának görcsös megfeszítésével összeszedte magát, és újból a régi kifürkészhetetlenség tükröződött arcán. Halványan elsápadt és kényszeredetten odabökte:
    – Fején találtad a szöget. Valóban errefelé kódorgott. Sőt…
    Elhallgatott, mintha azon tanakodna magában, befejezze-e a mondatot, de aztán hamarosan sutba dobta kételyeit, és majdhogynem kihívóan folytatta:
    – Sőt, el sem fogod hinni… indulás előtt egy órával még ide is benézett. Sebtében bekaptunk valami könnyű ebédet, aztán kikísértem a kikötőbe. Szerencsétlen flótás! Olyan jól állt neki az a kék francia katonasapka, amelyet merő szeszélyből az utazáshoz vett fel.
    Utolsó szavai meglehetősen furcsán csengtek. Bizonyára nem ez a hetyke fejfedő volt Prandota legfőbb ékessége. Nem tudtam megállni, hogy ki ne bökjem, mi van a bögyömben.
    – Pótolhatatlan veszteség, nem gondolod? Szentül meg vagyok győződve, hogy egy napon elsőrangú poéta vált volna ebből a szelíd, búzakék szemű, derék fiatalemberből. Mennyi érzés, mennyi kiapadhatatlan érzelem áradt belőle!
    Különös, sárga fények villództak Ryszard szemében.
    Amikor észrevette, hogy már jó ideje fürkészem az arcát, enyhén összeráncolta szemöldökét, kieresztett egy vaskos füstgomolyagot, és higgadtan odavetette:
    – Lehetséges. Én mégis azt hiszem, túlzol. Jóllehet kebelbéli cimborám volt szegény, mégsem értékeltem soha túlságosan nagyra tehetségét. Egy kicsit érzelgős volt. Van kedved napnyugta előtt sétálni egyet a strandon? Csodálatos idő van, és messze még a vacsora.
    Végigszívta szivarját, leveregette róla a maradék hamut, és a csikket beledobta a hamutartónak használt tengeri kagylóba.
    Alaposan felhúztam az orrom, mégis úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Képmutató örömmel fölálltam, és követtem őt a kijárathoz.
    Mire estefelé hazatértünk, már valósággal harsogott belőle a jó kedv. Vacsora közben pedig szünet nélkül tréfálkozott Adaśsal. Feltűnt azonban, hogy időnként egy-egy árnyék suhan végig szoborszerű, férfias arcán, és többször észrevettem, hogy szokatlan figyelemmel mustrálgat engem.

    Néhány hét telt el az emlékezetes délután óta.
    Látszatra semmi sem változott meg köztem és Ryszard között, akivel, éppúgy, mint sok-sok évvel ezelőtt, most is véget nem érő disputákat folytattam, együtt jártunk sétálni, és kellemesnek mondható kirándulásokat tettünk a tengeren. Mégis mindketten éreztük, hogy valami történt, valami éket vert közénk, és egyre távolabb kerültünk egymástól. Tulajdonképpen azonnal faképnél kellett volna hagynom őt is, és ezt a kacsalábon forgó palotát is. Erre bizonyára csak azért nem került sor, mivel különös vonzódást éreztem iránta, és jó ideje nehezen megfejthető rejtély volt számomra viselkedése.
    Szemmel láthatólag őt is nyomasztotta jelenlétem, bár mindent elkövetett, hogy palástolja érzelmeit. Arckifejezéséből, szemének villódzásából, a kényszeredett, óvatos beszélgetésekből azonban kiviláglott, hogy valami nincs rendben. Mindezt úgy summázhatnám, hogy Norski meglehetősen komorrá vált és az utóbbi időben alaposan megváltozott. Gyakran észrevettem, hogy mélyen eltöpreng, ha pedig kérdeztem tőle valamit, harapófogóval kellett kihúzni belőle a szót. Úgy óvakodott bizonyos témáktól, mint a tűztől, így aztán az emlékezetes nap óta egyszer sem került szóba többé a megboldogult Prandota, s alig-alig hozakodtunk elő a literatúrával. Ha véletlenül erre a vágányra találtam terelni a beszélgetést, ügyesen átsiklott olyan dolgokra, amelyek csak laza kapcsolatban álltak az irodalommal, és igyekezett minél távolabb kerülni ettől a kényes ponttól.
    Beszélgetéseink szürkeségéért azonban bőségesen kárpótolt a házigazda pompás könyvtára, amely a nap minden órájában nyitva állt előttem. Így aztán hosszú órákon át, főleg reggelente, elmélyedtem egy-egy könyvben.
    Hát nem különös! A kortárs költők művei hiánytalanul ott sorakoztak a polcokon, de még egy vékony füzetecskét sem találtam Prandotától. Nem akartam fölösleges bosszúságot okozni Ryszardnak, ezért nem hoztam szóba a dolgot.
    Lassanként különös változáson estem át jómagam is. Igaz, eleinte föl sem tűnt, mivel leginkább a külsőségekben mutatkozott meg. Ryszardnak azonban szemet szúrt, hogy valami nincs rendben nálam, s ettől furcsa módon egyfajta elégedetlenség, sőt, félelem kerítette hatalmába.
    Szemmel láthatólag valamiért megdöbbentette viselkedésem. Jó néhányszor alkalmam volt megfigyelni, miközben éppen a bennünket foglalkoztató témák egyikét-másikát fejtegettem, hogy mereven követi lendületes mozdulataimat, és ilyenkor nyugtalansággal párosuló csodálkozást véltem fölfedezni arcán. Egyelőre azonban nem szólt egy árva szót sem. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és elhatároztam, ha törik, ha szakad, végére járok a dolognak.
    Hamarosan el is jött a kedvező alkalom.
    Éppen végeztünk a reggelivel. Könnyű házikabátban üldögéltünk odakint a teraszon. Ryszard olvasgatott valamit, én pedig a kissé nyugtalannak tetsző tengert fürkésztem. Egyszer csak fölkeltették figyelmemet az ide-oda cikázó sirályok. Hirtelen kivált közülük egy nagyobb csoport. A madarak hatalmas, fehér kört rajzoltak az égre, a többiek pedig hosszú láncot alkotva sorra átrepültek a kör közepén. Annyira szokatlan volt a látvány, hogy félbeszakítottam Norskit az olvasásban, és felmutattam a magasba.
    Ryszard egy pillanatra odanézett, de aztán ösztönösen rám villantotta tekintetét, és furcsán eltorzult hangon megkérdezte:
    – Mi a fenét csinálsz?
    Fogalmam sem volt, mire céloz, mivelhogy nem tettem semmi különöset. Mindössze fölemelkedtem kissé a székről, és a távolba mutattam.
    – Hogyhogy mit? Nézem a sirályokat.
    – Látom. Csak hát az az érzésem, mintha utánoznál valakit.
    – Most először vettél észre nálam ilyesmit?
    Norski késlekedett a válasszal. Végül, látszatra közönyösen megszólalt:
    – Be kell vallanom, már jó ideje furcsa változást vettem észre rajtad. Az az érzésem, mintha ezek nem is a te saját, régi mozdulataid volnának, amelyekhez már hozzászoktam. Úgy rémlik, mintha valakit utánoznál. Mintha valaki befészkelte volna magát tudatodba, és onnan irányítana téged. Úgy festesz, mint egy színész, aki zseniálisan beleéli magát egy idegen ember lelkébe.
    – Furcsa.
    Ösztönösen a tükör felé fordultam, és tüzetesen szemügyre vettem magam.
    – Ha valóban így van, hidd el, nem készakarva teszem.
    – De hát csak van valami oka…
    Norski fürkészve a szemembe nézett.
    – Nem fér hozzá kétség. Igazat szólva, a xenomimiának^* nevezett jelenség, amelyet fölfedeztél rajtam, nem ismeretlen előttem. Már volt alkalmam tapasztalni néhány betegnél az elmeklinikán. Tulajdonképpen akár két hipotézist is felállíthatunk. A jelenség akkor is felléphet, ha mondjuk valaki hosszasan, mintegy példát merítve figyeli a másikat. Ez meglehetősen gyakori a gyerekeknél. Annyira erős bennük az utánzási kényszer, hogy az ellesett mozdulatok felnőttkorukra végérvényesen rögzülnek. Természetesen a mi esetünkben szó sincs ilyesmiről. Én ugyanis, mint bizonyára észrevetted, nem utánozlak sem téged, sem Adaśt, és megérkezésem óta senkivel sem állok effajta közeli kapcsolatban.
    – Igen, ez világos. Mindketten „gyanú fölött” állunk. Másnak a keze van a dologban.
    – Marad tehát a másik lehetőség.
    – Vagyis?
    Ryszard csupa fül volt.
    – Minden valószínűség szerint esetünkben tudat alatti telepátiáról van szó.
    – Mire gondolsz? Csak nem feltételezed, hogy valaki ily módon akar befolyásolni téged, és arra kényszerít, hogy egy harmadik személy vagy éppen saját mozdulatait utánozd? Lehet, hogy csak merő képzelődés az egész.
    – Nem feltétlenül, bár nem jársz messze az igazságtól. Mindössze annyi a különbség kettőnk elgondolása között, hogy te tudatos, általunk ismeretlen cél érdekében alkalmazott tevékenységet vélsz fölfedezni, ezzel szemben jómagam azon a véleményen vagyok, hogy csupán tudat alatti kisugárzással van dolgunk. Mi több, szentül meg vagyok győződve, hogy ez a titokzatos valaki, aki megpróbál szuggerálni engem, szíves-örömest felhagyna az ösztönös kísérletezgetéssel, ha tudná, milyen következményekkel járhat.
    – Bocsáss meg, de nem értem. Mire gondolsz? Én azt értem telepátia alatt, ha valaki tudatosan, meghatározott irányban összpontosítja akaratát vagy gondolatait, így aztán tisztában kell lennie azzal is, kinek az elméjét akarja gúzsba kötni.
    – Nem feltétlenül.
    – Ilyenformán bárki veheti az üzenetet…
    – Határozottan állítom, hogy nem. Nem fér hozzá kétség ugyanis, hogy közte és a médium között előzetes beszélgetések, érzelmek, közös gondolatok, élmények révén már jóval korábban közeli kapcsolat alakul ki. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a hipnotizőr már jóval előtte „elegyengeti a talajt” a sikeres gondolatátvitelhez.
    – Hogyan működik tehát szerinted esetünkben a telepatikus hatás?
    – Pofonegyszerű. Valaki hosszabb idő óta rendkívül erősen gondol egy másik emberre. Kis híján teljesen birtokba veszi gondolatait, így akadálytalanul behatolhat lelkének legmélyére. Tüzetesen megfigyeli a másik beszédjét, mozdulatait, arcát, egyszóval egész lényét. Ez pedig lehetővé teszi számára, hogy gúzsba kösse a médium egész tudatát. Ha pedig feltételezzük, hogy ezt a valakit, aki minden tekintetben hatalmába kerítette a másikat, ismeri egy harmadik személy is, aki közeli kapcsolatban áll a médiummal, máris elérkeztünk a telepátia egyik titokzatos területére. Így aztán a szuggesztió, anélkül, hogy a hipnotizőr tudatosan közreműködne, lassanként átterelődik erre a harmadik személyre, és főképpen külsőségekben mutatkozik meg a hatása. Például abban, hogy ez a harmadik személy utánozni kezdi a médium mozdulatait.
    Egy pillanatra kimerülten elhallgattam. Megpróbáltam csokorba kötni következtetéseimet, és Norskira néztem.
    Szemmel láthatólag megdöbbentették szavaim. Kezébe temette összeráncolt homlokát, és mereven a földre szögezte töprengő tekintetét, végül pillanatnyi habozás után bizonytalanul megkérdezte:
    – Szerintem egy idegen tudat effajta birtokbavételének feltétlenül erős érzelmi színezettel kell párosulnia. Különben nem tudnánk mivel magyarázni a hatás elsöprő erejét.
    – Bizonyára így is van. A telepátia akkor fejti ki a legerősebb hatást, ha az érzelmek játsszák a főszerepet.
    – Csak nem a szerelemre célzol?
    – Nem feltétlenül. Úgy vélem, a félelem vagy a rettegés is megteszi a magáét. Gyanítom, hogy a bűnözők egynémelyike is képes hipnotizálni. Az áldozat körül keringő gondolataik pedig valószínűleg rendkívül erős hatást fejtenek ki. Pókhálóként körbefonják a szerencsétlent, és váratlanul, a legrejtettebb sarkokból csapnak le rá. Borzalmas dolgok kavaroghatnak egy bűnöző fejében! Így aztán előfordulhat, hogy a gyilkos, miközben telepatikus hatást gyakorol áldozatára, egy szép napon másokon véli fölfedezni döfésre lendülő kezének mozdulatait.
    Ryszard halottsápadtan szögezte rám rémült tekintetét.
    – Rettenetes, ördögi cselszövés!
    – Valóban… Fején találtad a szöget. Ez már a túlvilág bosszúja, s közben az elhunytnak a kisujját sem kell mozdítania. Hát igen, irgalmat nem ismerő gondolatok kavaroghatnak az elmeháborodottak fejében is. És itt már feltárulnak előttünk a természetben rejlő pokoli erők, és láthatjuk, miféle szörnyűségek lakoznak az ember lelkében.
    Miután befejeztem mondókámat, Norski felpattant, és hangos csattanással kinyitotta a kertre néző ablakot, amelyen keresztül, a virágok fűszeres illatával keveredve rögtön beáradt a tenger lehelete, és egyből felfrissült a homlokunk.
    – Egy kicsit fülledt itt a levegő – jegyezte meg Norski. – Lemehetnénk a kertbe.
    – Menjünk.
    Fülledt, borús volt a reggel. A mindent elborító szürke fény közönyös hangulatot árasztott.
    Mi tagadás, alaposan benne voltunk a pácban. Lassan, álmatagon emeltük lábunkat, mint két holdkóros, miközben az eukaliptuszokkal övezett kanyargós sétányon bandukoltunk, s megkerültük a cikornyás rajzolatú virágágyásokat.
    Eközben Adaś, szélsebesen maga előtt tolva homokkal megrakott kedvenc talicskáját, jó néhányszor elviharzott mellettünk. Bizonyára várat épített, és ehhez fuvarozta a földet a kert széles ösvényein. Egyfajta rendszerességet véltem fölfedezni mozgásában. Minduntalan az aprócska buckától indult el, a kert végéből, majd a megpúpozott talicskát eltolta a házig, végül rakományával eltűnt a kert másik végében, az orgonabokrok között, ahol a lugas állt. Bizonyára oda fuvarozta a homokot, mivel kisvártatva ismét felbukkant üres talicskájával, és újból kezdődött minden elölről. Annyira el volt foglalva, hogy szinte ránk sem hederített. Mégis észrevettem, hogy időnként árgus szemekkel nézi apját, aki, mint tudjuk, megtiltotta neki, hogy a lugasban ücsörögjön. Ezért aztán, ameddig szem előtt volt, ide-oda cikázott az ösvényeken, mi pedig nemigen fordultunk utána, de aztán villámgyorsan a tiltott irányba kanyarodott, sebtében kiborította az aprócska jármű tartalmát, és újból visszatért az ágyások közé.
    Furcsa teremtés – gondoltam. – Valami ellenállhatatlan erő vonzza őt abba a sötét zugba.
    Ryszard előtt azonban elhallgattam a dolgot. Ő amúgy is meglehetősen felzaklatott állapotban volt. Még mindig foglalkoztatta az imént fölvetett kérdés, és mindenáron a végére akart járni.
    Megpróbált higgadt közönyösséget erőltetni magára, és kissé bizonytalanul megjegyezte:
    – Most már csak azt kellene kiderítenünk: ugyan ki az ördög akar befolyásolni téged?
    – Szerintem először ezeket a különös mozdulatokat kellene azonosítanunk, feltéve, ha nem csupán a hipnotizőr puszta agyszüleményéről van szó. Egyszerűbb választ adnom arra, ki szemelt ki engem, mint megmondani: kinek a mozdulatait utánzom… Nem tudnál segítségemre lenni? Ez az ügy, amint látom, téged sem hagy nyugton. Vajon ezek az én újsütetű mozdulataim nem emlékeztetnek valamelyik ismerősödre?
    Szemmel láthatólag Norski álmában sem gondolt arra, hogy ilyen fordulatot vesz a dolog. Alaposan fejbe kólintotta a kérdés, s csak kis idő múlva válaszolt, de közben elfordította a fejét:
    – Legnagyobb sajnálatomra, ezúttal nem állhatok rendelkezésedre. Még sohasem láttam effajta gesztikulálást.
    – Ha így áll a dolog, le kell mondanod a hőn áhított válaszról, és sohasem fogod megtudni: kinek támadt kedve kísérleti nyulat csinálni belőlem.
    Szándékosan tréfás hangot használtam, nehogy fölösleges nyugtalanságot okozzak neki, és hamarosan más mederbe tereltem a beszélgetést. Ő is bölcsebbnek találta, ha felhagyunk az efféle túlvilági dolgokkal, és közömbös témáról kezdett fecsegni.
    Mégis, még aznap sikerült kiszimatolnom, kinek a mozdulatait utánzom ilyen különös módon.
    Erre estefelé, kevéssel napnyugta után került sor. Mint általában, kávé után Ryszard tengerparti sétát javasolt. Örömmel mondtam igent, s miközben ő már indulásra készen odalent várakozott a terasz lépcsőjén, én előtte még bementem a szobába a köpenyemért, mivel hűvösnek ígérkezett az este. Kisvártatva visszatértem. Hetykén fejemre csaptam a kalapomat, egy pillanatra megálltam az ajtóban, és felhúztam a kesztyűmet. Norski egyelőre még nem vett észre, mivel arccal a tenger felé állt. Így telt el minden különösebb esemény nélkül néhány másodperc. Egyszer csak Norski türelmetlenül hátrafordult, bizonyára megunta már a várakozást, és arrafelé nézett, ahol álltam, aztán, mintha kísértetet látna, arca elé kapta a kezét, hátrahőkölt, és kis híján legurult a lépcsőn.
    – Ryszard! Mi történt veled? Én vagyok!
    Odaugrottam hozzá, és még időben elkaptam a karját. Nyomban megnyugodott, de továbbra is rajtam tartotta pokoli rémülettől kis híján megtébolyodott tekintetét, mintha nem akart volna hinni a szemének.
    – Igen, te vagy, valóban te vagy. Hű, micsoda lidércnyomás! De hát ez a mozdulat, ez a szerencsétlen mozdulat, és ahogy az imént fejedre tetted a kalapodat, megszólalásig emlékeztetett…
    – Ugyan kire? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
    – Prandotára – nyögte ki fájdalmasan, mintha a név puszta említése is határtalan rémülettel töltötte volna el, hiszen már hetek óta egyszer sem került szóba köztünk a megboldogult.
    Ilyen hangulatban mentünk le a strandra.

    Másnap haza akartam utazni. Jelenlétem szemmel láthatólag napról napra egyre nagyobb kínszenvedést okozott Norskinak. Amikor közöltem vele szándékomat, váratlan öröm csillant fel szemében, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Nekem is nagy kő esett le a szívemről. Kis híján megfulladtam ebben a kacsalábon forgó palotában, mintha mérgező permettel lett volna tele a levegő. Minden egyes óra, amelyet Ryszarddal töltöttem, bénítólag hatott rám, és egyre távolabb kerültem ettől a különös figurától.
    Ő is alaposan megváltozott. Sápadt lett, beesett az arca, és legalább tíz évet öregedett. Ez a néhány hónap, amelyet együtt töltöttünk, a felismerhetetlenségig átformálta ezt az erőtől duzzadó, vasakaratú férfit. Meg vagyok győződve, hogy csak azért nem adta ki az utamat már korábban, mivel szemmel láthatólag nem hagyta őt nyugton ez a dolog. Tragikus volta ellenére felfokozott csökönyösséget táplált iránta, és az volt az érzésem, mintha kesztyűk nélküli, néma párbajt vívna velem. Miután rájött, hogy bizonyos tekintetben veszélyt jelenthetek számára, büszke, férfias jelleménél fogva elhatározta, kitart mindvégig, ha törik, ha szakad, és megvárja, mi sül ki a dologból.
    Végül mégiscsak engednie kellett, és ügyetlenül leplezett örömmel várta mielőbbi távozásomat. Az események ugyanis már kezdték meghaladni mindkettőnk erejét. Rejtélyes, megfoghatatlan, éppen ezért kiszámíthatatlan erők avatkoztak közbe, így aztán Norski rémületében lassanként meghátrálásra kényszerült.
    Ryszard búcsúzóul felöltötte legjobb modorát, nyájas volt és szívélyes. De hát mindig is értette a módját, és talpig úriember lakozott benne.
    Ínycsiklandozó ebédet készíttetett. Roskadozott az asztal a temérdek enni-innivalótól. Összefutott a számban a nyál a művészi fortéllyal feltálalt kappan és a rengeteg édesség láttán. Az antik étkészlet pedig könnyed eleganciáról és hamisítatlan szépérzékről árulkodott. Mintha a díszítőművészet valamennyi kelléke felsorakozott volna a virágokkal felékesített asztalnál.
    Számomra azonban egyfajta tengeri hal jelentette az igazi lakomát. A világ végére is elmentem volna érte. Különös véletlen folytán azonban idáig még egyetlenegyszer sem került terítékre Norskinál, jóllehet egykor ő is élt-halt érte. Ezért aztán búcsúzóul mindenáron elő akartam rukkolni ezzel a pompás étekkel, ráadásul kedvező alkalom is kínálkozott hozzá. Friss szállítmány érkezett a kikötőbe, az árut pedig szó szerint szétkapkodták a városban a piacon. Titokban tartva a dolgot Ryszard előtt, sikerült vennem néhány halat, és megkértem a szakácsot, készítse el nekünk. Azt hittem, kellemes meglepetést okozok Ryszardnak. De aztán szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól. Norski, amikor észrevette a tálon párolgó csemegét, ráripakodott az inasra, és lekapta a tíz körméről. Rögtön tisztáztam a dolgot, és elnézést kértem Norskitól, amiért vettem a bátorságot, hogy belekontárkodjak a házigazda tisztségébe.
    – Ha nem tévedek, egykor te sem vetetted meg ezt a pompás tengeri jószágot.
    – Igen, igen… ez igaz. Egy idő óta azonban furcsa ellenszenvet érzek irántuk, és rájuk sem tudok nézni. De hát parancsolj, ne zavartasd magad! Miért nem szóltál, mihez van gusztusod? Azonnal intézkedtem volna. Én inkább maradok a homárjaimnál.
    Hófehér, nőies kezével ollójánál fogva ügyesen felkapta az egyik pompás rákot.
    Kissé zavartan fogtam hozzá a falatozáshoz. Pedig hát nem érhette szemrehányás a szakácsot A hal ínycsiklandozóan volt elkészítve, mennyei illatot árasztottak a drága fűszerek.
    Néhány másodpercre halotti csönd telepedett ránk.
    Ryszard azonban hamarosan legyűrte az utolsó falatot, ivott egy kortyot a gyöngyöző madeirából, megtörölte a száját és cigarettára gyújtott.
    Én pedig, miközben azzal bajlódtam, hogy lenyúzzam a hal áttetsző, vékony bőrét, egész idő alatt magamon éreztem Ryszard átható tekintetét. Föl sem nézve újabb falatot tettem a számba, de hirtelen elsápadtam, és öklendezni kezdtem.
    – Mi van veled?! Rosszul érzed magad?
    Ryszard áthajolt az asztal fölött, és átnyújtott egy pohár bort.
    – Igyál egy kortyot!
    – Köszönöm. Tudod, furcsa érzés kerített hatalmába az imént. Úgy rémlett, mintha meg lett volna mérgezve az étel.
    Norski a karomba mélyesztette körmeit, és hangosan felszisszentem a fájdalomtól.
    – Megőrültél?! – kérdezte őszinte felháborodással.
    – Miket beszélsz? Jól tudom, hogy merő képzelődés volt az egész. Időnként, honnan, honnan nem, efféle különös érzéseim támadnak. Különben is, a hal fenséges. Már a második porciót tömöm magamba. Merő képzelődés volt az egész. Látod, máris folytatom az evést.
    – Ne! Megtiltom. S hogy megnyugodj, én is veszek belőle.
    Elvette a tálról a maradékot, és falatozni kezdett. Égett az arcom a szégyentől.
    – De hát én nem gondolok rólad semmi rosszat, Ryszard. Ne legyél már gyerek!
    Norski azonban már legyűrte az utolsó falatot, majd reszkető kézzel ismét rágyújtott, elnézést kért, és bement a hálószobába.
    – Bocsáss meg – vetette oda búcsúzóul. – Kissé ideges vagyok. Alaposan megrémisztettél. Adaś, addig maradj itt a bácsival.
    Ryszard valóban szokatlanul sápadt volt.
    Egyedül maradtam hát a kisfiúval.
    A virágok bódító illatával összekeveredett ételszagtól sűrű, nyomasztó lett a levegő az ebédlőben. Kézen fogtam Adaśt, és átmentünk a könyvtárba.
    Egyedül akartam maradni, hogy összeszedjem viharosan kavargó gondolataimat, ezért a legfelső polcról levettem néhány képeskönyvet, és a kisfiú kezébe nyomtam, aki hamarosan belefeledkezett az olvasásba. Leültem az ajtóval szemközti kerevetre, és eltöprengtem. Tüzetes vizsgálat alá akartam vetni ezt a különös dolgot, amely az ebéd vége felé esett meg velem.
    Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy merő képzelődés volt az egész. A végzetes falat, ízét tekintve csöppet sem különbözött a többitől. Bárki megnyalhatta volna utána a tíz ujját.
    Csakis önszuggesztióról lehet szó. Igen ám, de meg sem fordult a fejemben, hogy az ételt megmérgezte valaki. Ezért aztán csakis arra gondolhattam, hogy Ryszard sugallta belém az egészet. És ekkor hirtelen felrémlett előttem Ryszard rám szögezett tekintete. Talán ekkor motoszkáltak a fejében effajta gondolatok? Ki tudja, lehet, hogy ez a gondolat aztán furcsa módon áttevődött az ételre, mintegy testet öltve benne. Ez pedig máris magyarázattal szolgálna arra nézve, miért fogta el Norskit váratlan undor hajdani csemegéje láttán. Vagy talán valamikor hasonló eset szemtanúja volt, és ez kitörölhetetlen nyomot hagyott tudatában?…
    Elcsigázva fölemeltem a fejem, és tekintetem találkozott a kisfiú bársonyosan feketéllő szemével.
    Megszólalásig hasonlított anyjára, akit csak a szalonban lógó képről ismertem. Norski felesége bizonyára mindenkit megigézett kimondatlan bájjal, mély kifejezőerővel teli, dió nagyságú, fekete szemével. Mielőtt férjhez ment, ámulat és féltékenység kísérhette lépteit. Rengeteg férfi emészthette magát miatta, s jó néhány heves csetepaté is adódhatott ebből. Sőt, egyesek azt beszélték, hogy az a titokzatos ismeretlen, akinek elbűvölő varázsát oly megragadóan öntötte versbe Stanisław Prandota, nem más, mint Róz.a, a Wrocki lány. Adaśnak is szakasztott ilyen szenvedélyesen lobogó szeme, alabástromfehér arcbőre volt, amely tovább fokozta tekintetének kifejezőerejét.
    Adaś korához képest rendkívül fejlett, érzékeny, ideges természetű gyerek volt. Időnként meghökkentő kérdéseket tett fel, szeretett szomorú dolgokról beszélni, amelyek szöges ellentétben álltak a gyermekévek derűjével. Most is olyan kifejezés tükröződött arcán, mintha valami fontosat akarna mondani.
    Elkezdtem nógatni hát, hogy ki vele bátran, és gyöngéden magamhoz húztam.
    A térdemre ült, és titokzatos arccal aprócska, fényes tárgyat húzott elő oldalsó zsebéből. Szemmel láthatólag fel akarta csigázni érdeklődésemet, mivel ökölbe szorította a kezét, és talányosan rám nézett.
    – Mutasd már! Mi a csoda ez?
    A kisfiú még mindig húzódozott:
    – Megmutatom, ha nem tetszik szólni a papának.
    Ünnepélyesen megígértem. Kinyitotta a tenyerét, és egy apró aranymedált láttam benne fényleni. Felkattintottam a zománcfedelet és Róz.a művészi képmása nézett vissza rám.
    – A mamától kaptad?
    Adaś tagadólag megrázta a fejét.
    – Akkor hát kitől?
    – Tessék kitalálni!
    – Fogalmam sincs.
    – Stach bácsitól.
    Megnyomta a rugót, mire az arckép fölemelkedett, és aranyba vésett feliratot pillantottam meg alatta: „Róz.a fiának - Stach”.
    Furcsa érzés kerített hatalmába. Alaposan fejbe kólintott Adaś féltve őrzött titka, és váratlan gondolatok kezdtek kavarogni bennem.
    Prandota tehát szerette Norski feleségét. Talán Adaś…
    Megálljt parancsoltam zaklatott gondolataimnak, és a kisfiúhoz fordultam:
    – Mikor adta ezt neked Stach bácsi?
    – Egy nappal elutazása előtt. Homlokon csókolt és megkért, viseljem a mellemen, de közben olyan szomorú volt a tekintete. Másnap akart útra kelni. Még el sem tudtam köszönni tőle.
    – Miért?
    – Másnap reggel, mielőtt eljött volna hozzánk elbúcsúzni, magával vitt a házitanító úr, és egy kis faluban töltöttük a napot. Mire este hazajöttünk, Stach bácsinak már nem volt se híre, se hamva… Szegény Stach bácsi…
    – Ugyan miért? Hiszen még viszontláthatod.
    Úgy tettem, mintha fogalmam sem volna Prandota haláláról, mivel szentül meg voltam győződve, hogy sem Adaś apja, sem a háziak nem szóltak neki egy árva szót sem a szerencsétlenségről.
    A kisfiú azonban bánatosan megrázta a fejét:
    – Stach bácsi már nem jön vissza.
    – Ki mondta ezt neked?
    – És a mama sem jön vissza többé.
    E furcsa gondolattársítás révén kétségbevonhatatlanná vált számomra, hogy Adaś érzékeny természetű gyerekre jellemző ösztönével megérezte a szeretett férfi halálát, ezért jobbnak láttam elhallgatni. Ő azonban szemmel láthatólag még tartogatott valami fontosat számomra, mivel kézen fogott, és maga után húzott a kertbe.
    – Mutatok valamit a bácsinak.
    Abba a távoli zugba vezetett, ahová Ryszard miatt csak nagy ritkán tettem be a lábam, és Ryszard is mindig messzire elkerülte a kertnek ezt a részét. Adaś most éppen errefelé vonszolt, s közben türelmetlenül ráncigálta a kezemet. Áthaladtunk a sorfalat alkotó tuják között és megálltunk.
    Azt gondoltam, hogy ez a különös gyerkőc becibál a lugasba, de tévedtem. Továbbra is görcsösen szorongatva a kezem a lugas mögé ráncigált.
    Komor emlékként örökre bevésődött lelkembe az, amit ekkor láttam.
    Frissen hantolt ormótlan sír éktelenkedett a lugas hátsó része és a kertet övező fal közti keskeny árokban. Közepére ágakból összetákolt aprócska kereszt volt szúrva.
    Kóvályogva, félig bosszús, félig kérdő tekintettel bámultam Adaśra.
    – Jól csináltam? - kérdezte ártatlanul.
    – Te? Mikor? Kinek?
    – Tegnap és tegnapelőtt, amikor a papa elment hazulról. A földet már korábban idefuvaroztam a talicskámmal. Stach bácsinak csináltam. A mama már odakint fekszik a temetőben.
    Borsódzott a hátam a rémülettől.
    – De hát miért éppen ide?
    – A papa mondta.
    – A papa?
    – Igen, egyik éjjel, álmomban, jó néhány nappal ezelőtt. Azt álmodtam, hogy odalép az ágyamhoz, megfogta a kezem és idevezetett. Aztán leült a lugasban a padra, a kezembe nyomta a kislapátomat, és rám parancsolt, hogy ássak egy gödröt Stach bácsinak. Én rögtön bőgni kezdtem, kitéptem magamat a kezéből, ő azonban szünet nélkül ordított, végül engedelmeskednem kellett. Egész idő alatt itt ült a padon, és figyelte, hogyan haladok. Amikor elkészült a sír, fölébredtem. Reggel volt, és az ágyamban találtam magam. Ettől kezdve nem volt nyugtom egészen addig, amíg meg nem csináltam azt, amit a papa parancsolt álmomban.
    – És ő tud erről? Megmutattad neki?
    – Nem. Szörnyen félek, nehogy észrevegye.
    Hirtelen halk zizegést hallottunk a hátunk mögött. Ösztönösen megfordultam és felkiáltottam.
    A lugas oldalának támaszkodva, halottsápadtan, torz vigyorral arcán ott állt Norski… Mindent látott és hallott.
    Egy ideig némán, tébolyultan meredtünk egymásra, majd Norski tántorgó léptekkel visszament a villába. Sokáig álltam ott földbe gyökerezett lábbal, s közben görcsösen szorítottam Adaś kezét. Végül a sirályok átható rikoltozása zökkentett ki a kábulatból. Lassanként magamhoz tértem, csodálkozva rápillantottam Adaśra, aki mereven bámult rám, s csak ennyit szóltam:
    – Menjünk innen!
    És visszatértünk a villába.
    Aznap este elmaradt a közös vacsora. Adaś kisvártatva elaludt a szobájában, Ryszard pedig visszavonult a ház jobb szárnyába. Magamra maradtam hálószobámban.
    Az utóbbi napok eseményei, főleg az elmúlt néhány óra megrázkódtatásai miatt képtelen voltam elaludni. Eloltottam a villanyt, leültem a szoba egyik sarkában, és egyik cigarettáról a másikra gyújtottam.
    A nyitott ablakon keresztül beömlött a hold zöldes fénye. A sugarak, mint megannyi mérges csáp, ijesztően kapdostak felém. A kertből bódító virágillat áradt, s időnként megcsapott a tenger sós lehelete. Ezernyi lucciole2 világított csalogatóan a bokrok között, s epedező dalra fakadtak az esti fülemülék…
    Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy visszalopóddzak a lugas mögé, széttúrjam Adaś kezdetleges művét, és egyre mélyebbre hatoljak a holtak komor világába. Összerezzentem, és rémülten hessegettem el magamtól szörnyű tervemet…
    Hirtelen nyúlánk árnyék suhant el előttem a holdfényben, és eltűnt a fák mögött. Kihajoltam az ablakon. Egy teremtett lelket sem láttam. A néma csendet csak a szikláknak csapódó egy-egy erősebb hullám törte meg időnként.
    Elnyomtam a cigarettát, és megindultam az ösvényen. Ebben a pillanatban lövés dördült. Keresztülvetettem magam a korláton, és lélekszakadva a hang irányába futottam, de aztán ösztönösen a lugas felé kanyarodtam.
    Nappali fényben fürdött az aprócska menedék, teljesen bevilágították az ezüstös holdsugarak. Hátulról közelítettem felé. A fal mellett, Stanisław Prandota sírjára borulva Norski feküdt átlőtt halántékkal.

Adamecz Kálmán fordítása

Stefan Grabiński (1887–1936) lengyel regény- és novellaíró, művészete E. A. Poe-hoz hasonlítható. Legjelentősebb alkotása a Hihetetlen történetek című elbeszéléskötet. Magyar nyelven is jelent már meg novellája.

^* Olyan személyek mozdulatainak és viselkedésének tudat alatti utánzása, akikre erősen gondolunk (görög)